Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-16 / 13. szám
■ 1 1988. január 16., szombat Hallá, Bécsi Robert Stolz operettje — először magyar színpadon fl szerző özvegye, a fordító-főszereplő és a rendező a Vénuszról Robert Stolz neve foga- iom az operett világszínpadán: művei meghódították Európát és Amerikát, zenéjét játsszák, dalait éneklik az egész világon, főleg színházakban. de számos filmet, rádiós és televíziós feldolgozást is készítettek a népszerű operettekből, musicalekből. Hazánkban A trabu- kói herceg, Az orfeumdiva, A favorit, az Angyalka és a Katóka című Stolz-műveket mutatták be a század elején. de a harmincas évek óta — milyen furcsa, hogy éppen itt, a ,.szomszédban”, a magyar színpadokon, a szakma és a közönség szemében — az új bécsi operett 1975-ben elhunyt kimagasló képviselője mindmáig nem került méltó helyére. A Jókai Színházban magyarországi ősbemutató lesz február 12-én: Robert Stolz Vénusz selyemben című nagyoperettjét Rencz Antal rendezi. Ebből az alkalomból kerestük meg telefonon a szerző Bécsben élő özvegyét. Einzi Stolz asszonyt. — Jó napot kívánok Békéscsabáról! A Stolz-bemu- tató elé kérnék öntől interjút a megyei lapba. Lehetséges? — Parancsoljon! — Kedves Asszonyom, a Vénusz most először kerül nálunk színpadra. Mit jelent ez a Stolz-életmű számára, és mit jelent önnek? — Ez az operett világsiker; nemcsak a német nyelvterület valamennyi színházában játszották az 19.52-es zürichi ősbemutatót követően. hanem eljutott Angliától. Franciaországtól „Az egész világ égszínkék”: a Stolz életét és munkásságát bemutató könyv címlapja Lengyelországig is. Nagyon boldog vagyok, hogy megélhettem az első magyarországi előadást, s pontosan tudom, micsoda örömöt jelenthetne ez a szerzőnek! Hadd mondjam meg. úgy gondolom, legfőbb ideje, hogy eljut Önökhöz a Vénusz. s bízom benne, hogy ott is nagy siker lesz. Tudja, Robert Stolz oly nagy odaadással komponálta ezt a művét, annyira szerette, tisztelte a magyarokat. Ez az operett szerelmi vallomás Magyarországhoz! A férjem gyakran járt Budapesten, sok barátja. művésztársa. kollégája volt ott a háború előtti időkben. A nagy szerelem reneszánsza most ez a februári premier. — Az operett története is magyar vonatkozású ... — De mennyire! Rózsa Sándorról mesél, aki a gazdagoktól elvette a pénzt, hogy odaadhassa a szegényeknek, aki mindig a gyengék, az üldözöttek, az elesettek oldalán állt, sosem a másikon. Szívét-lelkét beleadta Stolz ebbe a műbe, olyannyira, hogy a főhőssel szinte azonosította önmagát. Tudja, a férjem is mindig mindenét odaadta azoknak, akiket szeretett. Így aztán sosem volt pénze. — Köszönjük a beszélgetést, és szeretettel várjuk a premierre! A Robert Stolz özvegyével készített interjúból az is kiderült, hogy Morvay Pálma nagy sikert aratott Vénusz szerepében az osztrák színpadon. „Ügy énekelt, ahogyan azt a férjem megálmodta” — mondta Einzi Stolz. Ráadásul nem túl gyakran fordul elő a színházban, hogy fordító és főszereplő ugyanaz legyen. Most ez történt. Hogyan? Ez a kérdés már Morvay Pálmához szól: — St. Pöltenben játszottam a Vénuszt akkor, amikor itt a Szabad szél ment. Alsó-ausztriai ősbemutató volt. Énekeltem a nótákat, lemezeket kaptam Stolzné- tól, megismerhettem a darabot, s nagyon megtetszett. Stolz itthon kevésbé ismert szerző, pedig nem marad el Lehártól, vagy Kálmántól. Fülbemászóak a dalaik, él- vezhetőek a legszélesebb rétegek számára is. A téma — hogyan látják az osztrákok a magyar betyárvilágot — megtetszett Rencz Antalnak, nekem volt szövegkönyvem, játszottam a darabot, s kedvem támadt, hogy lefordítsam. — A Jókai Színház operett-előadásaival az utóbbi időkben már bizonyított. Vajon könnyű volt vagy nehéz most a szinte ismeretlen darabbal előállni? — Nagyon nehéz — válaszol a Stolz-operett rendezője, Rencz Antal. — Óriási ellenzékkel kellett megküz- denem, egész a próbákig, amíg fel nem csendült a muzsika. Furcsa helyzet, mert azt mondják, hogy az operett kell a közönségnek, de semmilyen igényt nem támasztanak. Az újat, az ismeretlent viszont nem merik vállalni, csak a biztos sikerdarabokat. Véleményem szerint, ha már operettet játszunk, akkor ezt igényesen kell csinálni! Az énekesek, a karmester, a kiállítás szempontjából ez sikerült is az elmúlt években. Ezért gondoltuk most: a helyzet megérett arra, hogy egy ilyen kísérletbe is belevágjunk. A történeten picit változtattunk, Kállai István a librettót átírta, Rózsa Sándort kicsit Facia Negrára alakítva. A szabadságharc bukása után, a kiegyezés előtt játszódik a darab. A kitaszított nemesúr, akinek birtokait politikai vétsége miatt elkobozták, betyárbanda élére áll. Gunyoros betyárromantika némi gazdaságpolitikai aktualitással, ironikusan ugyancsak jelen van a játékban. Érezzük a súlyát az ősbemutatónak, ezért annyit változtattunk még az eredeti darabon, hogy néhány ismert Stolz-melódiát belevettünk, olyanokat, amelyeket feltételezhetően ismer a közönség. Remélve, hogy a harc nem volt hiába, s hogy emlékezetes színházi élményt kap a"~'közönség, várjuk Stolz Vénuszát! Nicdzielsky Katalin A szerző a Bécsi Jégrevű tagjaival 19(i9-ben Lakodalom az egész világ (6.) Bugyi-sztori: Ürmányházátil Amerikáig A 3+2 együttes lemeze vagy kazettája (sokszor csak átfelvételezett kazetta) a legjövedelmezőbb csempészcikk lett. Többszörös áron lehetett értékesíteni északi szomszédainknál. És korlátlan mennyiségben. A leleményesebbek jó pénzt kerestek a 3+2-n, míg fel nem eszméltek északi szomszédaink lemezforgalmazói, hogy legális úton importálják a 3+2 lemezét. Hogy ők is kivegyék részüket az ígérkező haszonból. Az első tizenötezer lemez tehát két nap alatt elkelt. A Jugotonnak újabbakat és újabbakat kellett nyomtatnia. 1986-ban az első lemezből több mint 330 ezer példány kelt el. A 3+2 tagjai, mivel ismeretlen együttesről volt szó, és a Jugoton persze a legkedvezőtlenebb feltételekkel kötött velük szerződést, a befolyt pénz 8 százalékát kapták, és ebből fizetik az adót. A Halvány őszi rózsa után megjelent másik két lemez mellett is az első még mindig kelendőbb. És minden hónapban továbbra is csurran-cseppen a pénz. Hogy eddig pontosan mennyi jött nekik össze, erről majd egy későbbi fejezetben. A 3+2-láz, vagy a Bugyi- hóbort az 1986. első felében tetőzött a Vajdaságban. Lemezük megjelenése előtt szinte valamennyi helyi rádióállomásnak meg volt a 3+2 szalaga. S szóltak a 3+2 slágerei minden kívánságműsorban. Megindult a vita. Giccs-e a 3+2 zenéje, vagy sem? A kritikusok elítélték őket, a nagyközönség viszont melléjük állt. A berobbant Bugyi-hóbort ellen elsőnek nyilvánosan P. Náray Éva, a Magyar Szó Kilátó mellékletének Rádiónapló rovatában kelt ki 1986. március 22-én megjelent számában. Főleg a helyi rádió- állomások szerkesztőit bírálja, mondván, hogy ezek ..nincsenek tisztában az álművészet legsilányabb fajtájának, a giccsnek a káros, romboló hatásával”. Kifogásolta, hogy a Topolyai Rádió ádázul, heteken keresztül műsorait megszakítva, a 3+2 vendégszereplését reklámozta. Majd megállapítja^ hogy a „reklámhadjárat” eredményesnek bizonyult, a fellépésre özönlött a nép”. A továbbiakban kitért arra, hogy miről is szólnak a 3+2 zeneszámai: „Az én kedvencem az, amikor a főhős javíthatatlanul elzüllik, rossz útra tér, s nem marad más hátra, mint hogy »jöjjenek a festett nők, meg a pezsgős vacsorák«, s mintegy logikus végkifejletként, a halál egy züllött hajnalon”. P. Náray Éva bírálatára először a Magyar Szó Közös íróasztalunk rovatában április 6-án megjelent A giccs netovábbja címmel P. E. te- merini olvasó reagált, teljes egészében egyetértett P. Náray Éva rádiónaplós észrevételével: „Sajnos, az a bizonyos rádiószerkesztő, úgy látszik, mégsincs tisztában a giccs káros, romboló hatásával! Vagy ki tudja? De én kétlem. És ebben az a bosz- szantó, hogy ez nemcsak a Topolyai Rádió szerkesztőjére vonatkozik, hanem a szabadkai, a temerini, a szenttamási, sőt az újvidéki rádió szerkesztőire is. Vajon ezek a szakik megérzik-e személyi jövedelmükön, hogy munkájuk minőség nélküli, káros, giccses? Ellenőrzi-e valaki a munkájukat? A főnök? Vagy ő is a 3+2 zenekar vendégszerepléseinek reklámhadjáratával van elfoglalva? Itt a pénz, nemde? A zenekultúra meg, majd ha futja rá az időből! A népnek kell az ilyen giccs? Merem állítani, hogy nem, ha a zeneművészetben jártas személyek diktálják a műsorpolitikát”. Megindult a lavina. A következő vasárnapi Közös íróasztalunkban majd három hasábnyi reagálást olvashatunk. Itt válaszol Ja- kubecz József, a Temerini Rádió magyar nyelvű műsorainak szerkesztője is: „A Temerini Rádió stúdiójában született a »giccs netovábbja«, vagyis a 3+2 zenekar első felvétele. P. E., Peno- vác Náray Éva és egyéb giccsszakértők nagy-nagy szomorúságára. És azóta szegény ők, mint üldözött vad a rónán, úgy vágtatnak végig a rádió skáláján, de sehol sincs maradásuk: a topolyai, a szabadkai, a temerini, a szenttamási, sőt még az újvidéki rádió szerkesztői sincsenek tisztában az álművészet legsilányabb fajtájának, a giccsnek a káros, romboló hatásával”. Ja- kubecz levele további részében elmagyarázza, hogy a helyi rádióállomások anyagi helyzete nem teszi lehetővé a zenei szerkesztő alkalmazását, ezért inkább mindenes, inkább írni és riportot készíteni tudó szerkesztőket alkalmaznak. A zenekarról a Temerini Rádió szerkesztője a következőket írja: „Ami a 3+2 zenekar zenéjét illeti, mondjon róla véleményt valaki már azok közül, aki a kibocsátott és két nap alatt szétkapkodott 15 ezer lemezből, illetve szalagból idejében tudott vásárolni”. Jakubecz József felhívása nélkül is özönlöttek a levelek a Magyar Szó szerkesztőségébe az olvasóktól, akik kiálltak a 3+2 mellett. „A mai rohanó világ embereinek nemcsak művészeti alkotásokra, hanem szórakoztató jellegű zeneszámokra és dalokra is szüksége van. amelyek mellett elfeledheti mindennapi gondjait. Ez a szórakoztató jelleg pedig a 3+2 együttes dalaiban kétségkívül megvan. Kellenek az ilyen szórakoztató dalok is, mint a 3+2 együttesé, de még mennyire. Véleményem szerint egyébként a 3+2 együttes zeneszámai nem sorolhatók a giccs körébe. S az előadók szép, tiszta hangja nem kevésbé vonzó a hallgatóság számára, mint más híresebb együttesé. Azt pedig, hogy a topolyai, szabadkai, temerini, szenttamási és az újvidéki rádió szerkesztői sugározzák ezeket a zeneszámokat, nem tartom csodának, és főleg nem elítélni valónak, hiszen ők csak a hallgatók igényeit szeretnék kielégíteni.” „Meggyőződésem, hogy a 3+2 együttesnek sokkal több az imádója, mintáz ellenzője” — írja egy becsei olvasó. Bosnyák Mária bezdáni olvasó: „Végre alakult egy olyan zenekar, melynek tagjai kitűnő játékukkal és kitűnő zeneszámaikkal az idősebb korosztály számára felvillantják a már elfakult emlékeket, a középkorúakat táncra perdíti, a fiatalokat viszont rádöbbenti arra, hogy a romantikus szerelem többet ér az eltorzult, elvadult érzelmeknél. Tehát mindenképpen köszönetét és hálát érdemelnek. A népnek igen is kell az ilyen zene is. Hogy az örökzöld dallamokat próbálják visszahozni a mai rohanó világba, s hogy felüdülést nyújtanak, ez még nem bizonyítja dalaik giccses mivoltát”. Novák Ilona temerini olvasó kifejti, hogy ha a széles néptömeg is károsnak találná az együttes zenéjét, akkor nem venné meg a lemezeit sem. Az április 20-án megjelent Közös íróasztalunkban olvasható már pro és kontra vélemény is. Egy feketicsi olvasó a zeneakadémiát végzettek nevében szólal meg: „Elég sajnos az, hogy egy műsorszerkesztő nem tudja felismerni a giccset, sőt élteti azt” — írja, majd a továbbiakban hozzáteszi: „elismerem, hogy voltak, vannak és lesznek zenei tehetségek, akik akadémia nélkül is felérnek az akadémiát végzettekkel, de hogy a 3+2 nem az, azt határozottan állítom”. (Magyar Szó) Csorba Zoltán (Folytatjuk) MOZI Széljáró Aki látványos, hazug, tehát szokványos indián kalandfilmet remél Kieth Merrill rendezőtől, az ne is üljön be a moziba. Mert a Blaine M. Yorgason regénye nyomán készült Széljáró — eredeti címén Windwal- ker — olyan westernfilm, amely csak ritkán jut el filmszínházainkba. Lírai, őszinte, s olyannak ábrázolja az indiánokat, amilyenek valóban voltak. A rendező indián környezetben játszatja többnyire indián szereplőit, akik a narrátort kivéve saját nyelvükön szólnak. A filmet nézve eszembe jutott Theodora Kroeber regénye Isidről, az utolsó vademberről, akire 1911-ben bukkantak Kaliforniában. A képekkel illusztrált, tudományos alapossággal készült könyv az utolsó, a civilizációtól távol élő yahi indián szokásaival, életmódjával ismertet meg. Az indiánok hitvilágával, természetszeretetével. A Széljáró című film is igyekszik hitelességre törekedni. Még akkor is, ha maga a történet kicsit kimódolt, és „csodás” elemeket is tartalmaz. Ugyanis az öreg Széljáró (Trevor Howard játssza hihetően), bár eltemették indián módra, újraéled, hogy az egykor elrabolt gyermekét megtalálja, mielőtt az örök vadászmezőkre menne. A művészien szerkesztett filmben a múlt és jelen egymást erősítve, segítve váltakozik, s így bontakozik ki a történet egy cheyenn indiáncsaládról, amelyet állandó fenyegetettségben tart a Varjú Crow nemzetség és a fiatal Széljáró ellensége, a gonosz Görbe I^áb. Az operatőr, Reed Smoot csodálatos vidékre kalauzolja a nézőt, hogy hiteles képet adjon az indiánok életmódjáról, környezetéről. Fel- elevenednek szokásaik, megélhetést biztosító eszközeik is valóságosak, s a szereplők is természetesen mozognak ebben az élettérben, tekintve, hogy maguk is indiánok. Megható képsorok tanúskodnak a család erős összetartozásáról, a tudás átplántálásáról az utódokba. Már az öt-hat éves indiángyereknek is tudni kell a fegyverrel bánni, csapdát állítani, ismerni a gyógyfüveket, s megtanulni elviselni az éhséget és szomjúságot. A Széljáró ugyan kalandfilm, de a ritkán látott, nemesebb fajtából. Nem véletlen, hiszen rendezője, Kieth Merrill egy dokumentumfilmjével már nyert Os- car-díjat. Ezzel a filmjével pedig olyan furcsa ötvözetét teremtette meg a kaland- filmnek, ami a meseszövésen túl már-már dokumentumhitelességű. Lehet, abban bízott munkája készítésekor, hogy a kalandfilmek rajongóit végre egyszer odaszögezi a mozivászon elé az ígért hűhó helyett egy igazi művészfilmmel. Ehhez még engedményeket is hajlandó volt tenni. Vannak tehát nagy csaták, véres borzalmak, hogy aztán megpihenhessünk egy-egy csodálatosan lírai képsoron. A Széljáró zenéjét Merrill Jenson szerezte, a rendező mindkét céljának színvonalasan megfelelve. Ezt a filmet különösen a fiataloknak ajánlom, hogy az NDK „indiánfilmek” után végre láthassanak egy igazit is. B. Sajti Emese
