Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
1987, december 12„ szombat o Újhelyi János: Szibériai pillanatok Szibéria reggel. Az írószövetségi küldöttség — repülővel — éjfél előtt indult Moszkvából, s kora reggel érkezett meg Novoszibirszkbe. Hiába, a négyórás időeltolódás . .. Budapesthez hat. Állok a repülőtér tranzitvárótermében, kibámulok a hatalmas üvegablakokon, még alig-alig dereng, végtelen a csend és a nyugalom. Pára és köd — szeptember erején járunk. Az üvegen át megpróbálom magamba szívni Szibériát. Talán megszeretem, talán ő is megszeret engem. Hiszen keresztapám sokat mesélt róla, a második nagy háború után itt volt hadifogoly. Régen volt, háború után voltunk. És most béke van, nagy- nagy csend, nyugalom. Elhelyezkedünk a szállodában, most a pihenés következne, a város bemutatása délutánra van tervezve, de engem nem fog a hely. Elindulok egyedül a város felfedezésére. A hatalmas Novoszibirszk Szállóval átellenben van egy pályaudvar, odamegyek. Itt is hatalmas hétvégi forgalom. Mintha Miskolc vagy Debrecen pályaudvarán lennék. Sietős és ráérős emberek, buszra tolongok és kényelmesen várakozók váltakozása. Sorban állás a vasúti jegyért, bábeli nyelvzavar, padokon alvó emberek, gyerekek, rengeteg gyerek: sírók és alvók, mintha otthon lennék. A pályaudvar után rövid sétát teszek Novoszibirszk új negyedében. Az igazi várost 1937-ben kezdték építeni, rengeteg az új épület, de imitt-amott még a régi faházak is feltűnnek a betonkolosszusok árnyékában.Szeretnék belesni az ablakokon, reménytelen; a város zárt és szigorú. * * * Közel van még a háború. Percnyi pontossággal érkezem a szálloda halijába, a mai program rövid városnézés, Novoszibirszk igazi központjába hajtunk. A kedves idegenvezetőnő szorgalmasan magyarázza a látnivalókat. A Nemzeti Parknál kitessékel bennünket a mik- robuszból, s megkér, hogy oltsam el a cigarettámat. Némán sétálunk a gyönyörűen ápolt, zöldtől gazdag parkban. A kőposztamense- ken a szibériai történelem nagy alakjainak mellszobrai, politikusok, történészek, művészek ... Hatalmas, égbenyúló gránittáblákhoz érünk, rajtuk a második világháború alatt elesett no- voszibirszki hősök vörösrézzel bevésett nevei. Közel harmincezer ember esett el a Nagy Honvédő Háború alatt csak Novoszibirszkből. Az utolsó oszlopon még van hely, hiszen ahogy a kísérőnk mondja, még ma is kerülnek elő új nevek, s az életben maradottak itt örökítik meg az emléküket. * * * Vitya. Másnap hajókirándulást tettünk az Ob folyón, itt ismerkedtem meg a 30-as, jóvágású, szőke, kékszemű szibériai legénnyel. A menet- rendszerű hajóval ruccantunk ki a város' közelébe, az üdülőnegyedbe. Mi voltunk egyedül külföldi utasok, rajtunk kívül többnyire novoszibirszki munkáskülsejű emberek szorongtak a hajón. Mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, azonnal helyet adtak nekünk az ablak melletti üléseknél, hadd lássuk közvetlenül a gyönyörű szibériai tájat, ami leírhatatlanul szép. Valami végtelen fenséges nyugalom fogja el az embert, ahogy a s'zelíden dimbes-dombos, különféle erdőkkel tarkított tájat nézi. Kimentem a hajó végébe, rágyújtottam. Vitya, aki a hajón, mint kikötőlegény dolgozott, megveregette a vállam: — Ha akarod, felmehetünk a kormányosfülkébe, onnan jobban látsz. — Boldogan igent mondtam, és néhány perc múlva az egész kis magyar küldöttség itt szorongott. A parancsnok, velem egyidős, 40-es férfi, Alexandr, készségesen és nagy szeretettel mutatta be a látnivalókat. A visszafelé út is szép volt. Most már újra a fedélzetről néztem az elsuhanó erdőket. Vitya cigarettával kínált, és én visszakínáltam. Elfogadta. Aztán elkövettem egy szarvashibát, egy bontott cigarettát akartam ajándékozni neki. Kerek-perec visszautasította, sőt, az arcáról még a szokásos kedves mosolya is eltűnt. Elszégyelltem magam, mert a bőrömön tapasztaltam (amit már otthon is hallottam), hogy a szibériai embert kemény fából faragták, büszke és önérzetes. Akárcsak nálunk az Alföldön. Idősebb emberek jöttek ki hozzánk. Cigarettáztunk, beszélgettünk, a várható gyümölcstermésről, meg arról, hogy vége a nyárnak, bezárták a dácsájukat, de majd tavasszal, úgy április végén minden újrakezdődik. Mintha csak otthon lettem volna. Szép őszi vasárnap volt. Vityával másnap délután a városban újra találkoztam, az egyik novoszibirszki kis utcában, úgy délután öt óra felé. Arra jártamban az egyik üzlet előtt sorban állókra lettem figyelmes. Beálltam a sorba: konyakárusítás volt. Volt időm, figyeltem az arcokat. Minden rendben ment, hangos szó sehol. A tarkómban éreztem, hogy valaki figyel: Vitya volt. Integetett, menjek át hozzá, ő jóval előbb állt a sorban. Nehezen ugyan. de elszántam magam, és átmentem hozzá, szorongattuk egymás kezét: — Hát, te?! Hát. te?! — Mintha csak otthon lettem volna, valamelyik vidéki testvéremnél. Húsz percen belül sorra kerültünk, vettünk 2-2 üveg grúz konyakot, mást nem árusítottak. Aztán már az utcán voltunk, egymás után szívtuk a cigarettákat, magunkról beszélgettünk. Vitya elmondta, hogy két szabadnapja van, és most egy kicsit lazíthat. Május 1-je óta először szabad. Már csak néhány hét, s az Obon leáll a hajósforgalom, s akkor aztán kipihenheti magát , a szibériai télben. Különben falun él, két gyereke van, elégedett, jól keres, bár a szezonban sokat kell dolgoznia, de megéri. Havi 350 rubelt keres. Hirtelen ötlettel meghívtam a szállodai szobámba, volt még egy kis barackpálinkám. meg némi szalámim. Szabadkozott, nem vagyok úgy öltözve, borostás is vagyok, talán be sem engednének. Mondtam, ezzel ne törődj, bízd rám. Nagy nehezen kötélnek állt. A szállodában beszálltunk a liftbe, a szobaszomszédom rögtön beszédbe elegyedett velem, s 'csak amikor a lift megállt a nyolcadikon, akkor vettem észre, hogy Vitya eltűnt. Hogy miért? Azt hiszem, értem. A vidéki ember gátlásossága úgy látszik egyaránt rokon vonása a szibériai és a magyar embernek. * * * Búcsú a szibériai földtől. Elutazásunk napján egy közeli kolhozba látogattunk,‘ úgy negyven kilométernyire Novoszibirszktől. Esett az eső. A központban csak idős emberekkel találkoztunk: — Mindenki a földön van — mondta Vitalij, a helyi író- szövetség titkára —. ez így van rendjén, most folyik a betakarítás. Azért mégis sikerült „betévednünk” egy portára. Takaros paraszt faház volt, belül a legnagyobb kényelemmel. Színes tévé. rádió, lemezjátszó, egyszóval minden volt benne. Levettük a cipőnket, nem akartunk piszkolni. A földön, a falakon gyönyörű kéziszőttes szőnyegek. Az idős háziasszony készségesen megmutatott mindent. Megkérdezte: — A magyarok azért gazdagabbak ugye. mint mi? Ez csak amolyan szegényesebb porta. — Csak mosolyogtunk. Dél jócskán elmúlt, amikor elhagytuk a szibériai kolhozt, visszaindultunk Novoszibirszkbe. Félúton Vitalij „elterelte” a mikro- buszt. Egy földút közepén megálltunk, kíváncsian vártuk. hogy mi fog történni. Vitalij kenyeret, felvágottat, sajtot szedett elő a táskájából, és egy üveg sztolicsnaja vodkát, meg apró poharakat. Körbekínálta a harap- nivalót, töltött a poharakba, az órájára nézett, elmúlt kettő, s azt mondta: —Nézzetek ki, ez a szibériai föld, és ti most egyelőre elbúcsúztok tőle. Igyunk erre, és harapjunk hozzá valamit, abban a reményben, hogy még viszontlátjuk egymást. Molnár M. Eszter: Kígyó és morfium életem tengődve köd-kéken szétlobog s titkom a föld magába zárja — Ó, te szegény, Zeusz lesújtott reád az emberi szolgálat igája már nehéz neked; bűnös véred hol keres menedéket, hol keres menedéket? Hamis a vád! — mondanánk, de szürke fátyolos arcod, medréből kifordult fogaid, fekete fényű, beesett szemed szüntelen kutat a halál után. Szekrényed kígyó-szörnyeket rejteget, felém fordítod a formaiinban úszó kis keresztes vipera fejét, s szólsz: — lm a halál vőlegénye, légy te is jegyese, ma még! Napvirág arcod — milyen egykoron enyém — csípjék kukacok, harapják lomha békák odalenn. Én játszom a kígyókkal, kedves! Sziszegő nyelvüket simogatom, zafír gyűrűimbe bújnak: csilingelnek, ringatóznak, zöld ruhájukon smaragd, gyémánt, topáz ragyog, gyilkos tüzűk mámort csal szemembe, elvakul a föld. De Héraklész szeretnék lenni, hogy a csillagos égre fölszállhassak! Emberek jönnek házamba, gonosznak vélik kígyóimat, mégis tenyésztem őket, kedves! Örökké gyászolok, pedig virágok álma enyém, hull könnyem mindenkiér, mindenkiér! Most menjen, elengedem, mégis megmentem életét. Újházy László: Ezentúl Mióta minden más, fölolvad bennem fogalmaival tárgyak rokonsága, fölolvad bennem a kedv. s minden, ami jó lehetne, fölolvad. Élek azóta félig, de áttűnésben egészen, — reklámozza bennem düh csikorgása, — úszta tás. Arcok az arcon premier plánban, békaperspektíva, „ismétel, ismétel", ismétel ten maradhatok félig isten ember. Tóth Bálint: Orosházi maszeksor Parti Arcok közelről Tóth Bálint Orosházán született, 1953- ban. Orosházinak és grafikusnak vallja magát. 1972- ben lett szakkörtag, s 1978 óta tagja az Orosházi Festők Csoportjának. Foglalkozása: kirakatrendező. Még a nyáron, augusztus 14-én az orosházi Petőfi Művelődési Központ emeleti galériájában nyílt kiállításod, ami másfél hónapig volt megtekinthető, örömmel fogadtam el megtisztelő felkérésedet, hogy e kiállítás elé néhány gondolatnyi bevezetőt mondjak. Mit jelentenek számodra a kiállítások? — A bemutatkozás örömén túl, elsősorban visszajelzést, egy időszak megméretését. Meg jó érzést, hogy különböző időben született alkotásaimat együtt láthatom. Vegyes technikával dolgozol, vonzódsz a szürrealista megoldásokhoz. Legkarakteresebb képeiden (technikától függetlenül) a valóságos és az álmodott elemek egymásba tükröződése a legjellemzőbb. — A technikám mindig változik, keresem a megoldást, ami legmegfelelőbb a közölnivalómhoz, képvilágomhoz, ez gyakran csak több eszköz használatával valósítható meg. Képességeid birtokában egyre engedelmesebb kézzel, elkezdtél játszani a színnel, a fénnyel. Ügy tűnik, tudatosan kerülöd a kockázat- mentes rutinmunkát, ugyanakkor a kiválasztott téma élményét, emlékét, formai biztonsággal igyekszel időfelettivé varázsolni. Alkotás közben változik-e az eredeti művészi szándék? — Feltétlenül. A kép technikai részénél maga az alaptéma is módosulhat. Keményebb vagy oldottabb lesz. Festményeimen grafikai hatások is érvényre jutnak. Az öreg Zombai utcai iskola ez év nyarától méltó otthont adott az orosházi festőknek. A közös műterem egyik sarkában Tóth Bálint rendezkedett be. Képeket rakunk állványra, fal mellé. Az egyiken őszi fény hasal a víztükörre, de vannak ködfelhőbe burkolózó, hold- és napfényvilágúak is. Művészi ízlésvilágod, látásmódod egymásmellettisége vonul el szemünk előtt. A legújabbakon a szülőváros utcáival, jellegzetes épületeivel találkozhatunk. Eddig ilyen témájú képeket nem festettél. — Elsősorban a mai várost festem, rajzolom. Elképzelhető. hogy évek múlva a nosztalgia ered a képeim nyomába, mikor eltűnnek a ma még meglévő utcák, terek, házak, a hagyományőrző városkép. Nemrég jöttél haza Gárdonyból, az egész csoport ott volt alkotótáborban. Meg sem kérdem, milyen feladatot tűztél ki ottléted alatt magad elé. Tudom, azt válaszolnád: ugyanazt, mint itthon. Színekbe álmodni a világot. — Így van! Persze a dolog mégsem olyan egyszerű. A színeken és álmokon túl mondanom is kell valamit az embereknek. Esetleg a nosztalgiával is. Például azt, hogy miért itt élek, és miért festek-rajzolok úgy, ahogyan. Verasztó Antal
