Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-01 / 283. szám

1987. december 1., kedd HZHiliJEfstá Beszélgetés a „kintiekről” és sok egyéb másról Egy csendes délután Gyularemetén KÉPERNYŐ Hatvan keserű perc Sándor György humoralistának van egy mondása, amely szerint az ember minden áldozatot megérdemel, kivéve az emberáldozatot. Sok-sok indulat, harag, meg a tehetetlenségből fakadó elkeseredés lesz úrrá rajtam, ha eszembe jut a vasárnap kora délután sugárzott Holtponton című riport-dokumentumműsor, amely a battonyai gyermekfalu — de fogalmazzunk inkább így: — kis lakóinak kálváriáját volt hivatott bemutatni. Kóthy Judit szerkesztő-rendező és munkatársai lehető­ségeik majdhogynem végső határáig elmenve próbáltak meg valamit: egy óra alatt meg- és felmutatni, hogyan is vezet el a jószándékkal kövezett út a pokol tornácáig. Négy évvel ezelőtt hívták életre az SOS-gyermek- falu magyarországi egyesületét — természetesen Buda­pesten. Aztán páran (?) úgy határoztak, hogy felépül egy falu — Battonyán. Hogy miért éppen itt, ebben a bizony eldugott, és infrastrukturális szempontból is igencsak elmaradott, hajdan szebb napokat látott nagyközségben, arra eddig őszinte és egyenes választ senki nem adott, ez a műsor sem. Az egyesületi központ pedig maradt — a fővárosban. Aztán ahogyan kezdett kialakulni a kicsiny falu, úgy szaporodtak a gondok. Minden részavatáskor volt eszem-iszom, ünneplés. Ezzel együtt a bajok szőnyeg alá seprése is ... A fiatal pedagógusokat arra tanítják, hogy a gyer­mekekkel a lehetflseg szerint nem szabad kísérletezni. Vagy csak úgy. ha minden kockázatot magunkra vál­lalunk, s minél tökéletesebbre csiszolva tervezzük el a várható kísérletmenetet. S persze, kizárjuk a tévedést, s ha mégis becsúszik, azonnal minden erőt bevetve ja­vítunk. Vagyis az a lényeg, hogy a gyereknek soha és semmiféle körülmények között nem szabad sérülnie, megrövidülnie, csupán azért, mert a pedagógus egy ta­lán jobb módszert, dolgot akart kipróbálni, kidolgozni. Akik a battonyai falut építették, megfeledkeztek erről az elvről is. Tervezetlenség, hanyagság, szervezetlenség szülte a felelőtlenséget, amelyet a személyes ellenszenv és ellentét „fűszerezett” izzó gyűlölködéssé. De találtak hozzá egy, az első látásra szép és mosolygós maszkot. Egyesület — igen, ez most menő dolog, hiszen a társa­dalmi demokratizmus kiteljesedésének talán ma leg­praktikusabb eszköze. Még az sem térítette ki vakhi­tükből a felügyelettel megbízottakat, hogy már a veze­tőség megválasztási módja is nélkülözött minden olyan jegyet, amelynek köze is lenne a demokratizmushoz. Arról már nem is beszélve, hogyan működhet egy egye­sületi vezérkar többszáz kilométerre attól, amiért lét­rehozták. Arról már nem is beszélve: a sok tízmilliós vagyonnal rendelkező egyesület még egy autóval sem rendelkezett, s az ügyvezető főtitkárnak kellett (kell?) ellátnia a gépkocsivezetői feladatokat... Vagy mindez szándékos volt? De ezzel nincsen vége! Ha már kiderül, hogy ez az egész egyesületesdi csak álca, akkor sem illik bevalla­ni: megbuktunk? Legalább egy mondat erejéig hallhat­tuk volna az elnökasszonytól: kérem, én nem így akar­tam! De nem. kifogást, kifogásra halmozva védte to­vább vesztett ügyét. S mindezt még látszólagosan sem a gyerekekért! Azokért, akik miatt létrehozták az egye­sületet is, akiknek szolgálatában kellett volna dolgoz­nia. „A gyermekekért érzett felelősségtudat” — emlí­tette ugyan egy alkalommal. Akkor, amikor a riporter az adományok elszámolása körüli gondokról kérdezte. Mert hát nem hiába rendelte el aztán a Művelődési Minisztérium a vizsgálatot! Néztem a Békéscsabai Baromfifeldolgozó Vállalat lá­togatóba a gyermekfaluba érkezett tagjainak arcát, mi­közben ingatták a fejüket: a szabad szombatjukon meg­termelt ötvenezer forintos adományukért bizony még egy telefonköszönetet sem kaptak. Semmit sem! Néztem a szomorkás arcokat. S eszembe jutott, lehet, ők töb­bet soha, semmiféle célra nem fognak többet adni. Az­tán mutatja a kép a gyermekek arcát, mozdulatsorát. Akik úgy tudnak csak anyunak segíteni, ha már ma megtanulják az emberpusztító bürokrácia játékszabálya­it: ha vesznek a boltban egy pohár tejfölt, arról is kö­zületi számlát (!) kell kérniük. S anyu este nem ülhet le mesét olvasni, mert könyvelnie kell.. . A műsor végén bejelentették: szeptember 26. óta új vezetősége van az egyesületnek. Bízzunk abban, hogy változni fog valami? Van hát garancia arra, hogy a bat­tonyai faluban azok lesznek a legfontosabbak, akikért lennie kellene az egésznek, vagyis az állami gondozás­ból a lehető legjobb körülmények közé helyezett gyer­mekek? Higgyük azt, hogy ezentúl valóban minden ál­dozatot meghoznak értük, csak éppen emberáldozatot nem? Ugye, így lesz? S ugye, erről is készül majd ri­port? Mihamarább! Nemesi László Megjelent a Békési Elet A Gyularemetei Nevelőott­hon most csendesebb a szo­kottnál. A nagyok Fótra mentek, csak a kisebbeket találjuk az ebédlőben. Jó­ízűen uzsonnáznak. Amíg végeznek az utolsó falatok­kal, az ügyeletessel. Zsótér •Imrével elegyedek szóba. Érdekel, ő miért maradt itt­hon. hiszen jócskán túl van az alsó tagozaton, de még az általános iskolás koron is. Egy év múlva betölti 18. életévét, akkor útjára bo­csátják. — Voltam már Foton nem egyszer, hadd menjenek má­sok is. Egyébként szeretek itthon lenni. Végignézek a sivár folyo­són. Közben azt latolga­tom magamban, kérdezhe­tem-e idekerüléséről, nem szakítok-e fájdalmas sebe­ket benne? Gondom hamar megoldódik, magától elkezdi a szomorú történetet. — Otthonról a rossz csa­ládi körülmények miatt ke­rültem el hatodikos korom­ban — emlékezik. — Előbb a Gyiviben töltöttem két he­tet, aztán kerültem ide, Re­metére. Három hónapig na­gyon rosszul éreztem ma­gam. Idegen volt minden és mindenki . . . Számomra, a kívülálló szá­mára talán még a valósá­Sokan, s talán egyre töb­ben vagyunk olyanok, akik valljuk: érték nemcsak a „nagy tüzek mellett” szület­het. Képződhet és felhalmo­zódhat, a nyilvánosság meg­ismerésére számot tarthat az olyan is, amely kicsiny, akár a Békés megyei „tűz” mel­lett érlelődött, fogant és született. Számolatlan sorba lehetne szedni a példákat annak bizonyítására, hogy az ilyenek vannak olyanok, ha nem még értékesebbek, mint amelyek annak a bizonyos történelmi véletlennek hatá­sára kialakult „nagy tűz” mellett láttak sokszor nem is nagyéletű napvilágot... Tudom, már-már közhely­számba megy annak elemzé­se, hogy a könyvkiadás ne legyen a székesfőváros pri­vilégiuma és monopóliuma. Nem lehet és nem szabad elvitatni a jogot a többi ti­zennyolc megyétől, mégis egy újabb igazolása Békés szel lemi karizmájának: újabb két olyan kötet jelent meg, amely ismét bizonyít­ja az oly régen remélt-várt- követelt megyei „hivatalos” könyvkiadó létjogosultságát. A gyermek felnő, jár — és teret követel magának! „A Békés megye termé­szeti képe című természet- tudományos kutatási prog­ramot 1980-tól szervezi a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága természettudo­mányi osztálya. Miután me­gásnál is elkeserítőbb az akkori kiskamasz sorsa. Im­re tárgyilagosan, majdnem közömbösen beszél minder­ről... — Lassan megszoktam az új környezetet, ebben segí­tettek a gyerekek — nyolc­vanból csak talál kedvére valót az ember —, és Szél János, a nevelőm, aki azóta már elkerült az intézetből. Tanulmányait az 1. sz. ál­talános iskolában folytatta. Üjdonsült barátaitól ott sem szakadt el — szerencsére —, hiszen osztályába 15-en jár­tak Remetéről. — Nem volt az rossz kö­zösség, bár a nevelőotthoni­ak és a „kintiek” külön cso­portokban játszottak min­dig ... Közben Kukláné Cseke Teréz gyermekfelügyelő az irodába invitál minket, hogy nyugodtabban beszélgethes­sünk. Útközben elmondja, ma már jobban befogadják a külső közösségek az otthon gyerekeit, hiszen öltözetük­ben. viselkedésükben olya­nok, mint a „kintiek”. Hamarosan új csalódás ér­te Imrét — folytatjuk csen­desebb környezetben a be­szélgetést —, ám ezen is ha­mar túltette magát: Autószerelő akartam lenni, de nem vettek fel. gyénkben nem volt olyan felsőfokú intézet vagy más kutatóhely, mely botaniká­val és zoológiával foglalko­zott volna — annak ellené­re, hogy minden időben el­ismert mezőgazdasági terü­let volt —, így vidékünkön az alapvető florisztikai és faunisztikai felmérések is elmaradtak. Ez is egyik oka volt annak, hogy a közvéle­ményben az a vélemény alakult ki, hogy nincs itt semmiféle természeti érték, ez egy mezőgazdasági me­gye és kész...” — írja Réthy Zsigmond természet- tudományi muzeológus, a Környezet- és természetvé­delmi évkönyv hatodik kö­tetének bevezetőjében; mint­egy igazolásául is ezen re­cenzió első mondataiba fog­laltaknak. Az „Évkönyvnek” — hi­szen egyszerűsítve így, rö- -vidítetten ismerik azok, akik évről évre várják megjele­nését — ugyanis a napok­ban jelent meg a hatodik és a hetedik kötete; harminc, illetve húsz ív terjedelem­ben — s ez a nagyság ön­magában is sokat mondó! Jelentőségét, fontosságát húzza alá. Nehéz lenne azt állítani, hogy ezek a kötetek — logi­kusan következve az ezeket megelőzőekből — a széles nyilvánosságnak szólnak, számukra szeretnének vala­mi újat, érdekeset és olvas­Végül a 613-as Szakmunkás- képző Intézetbe kerültem, ahol mezőgazdasági gépsze­relőnek tanultam. Egyik intézeti barátja, Kö­tői József is ide került, ők ketten elválaszthatatlanok .lettek. Egy padban ültek, máig is egy munkahelyen dolgoznak ... — Új emberek, új hely ... Szerencsére mindenki, a „kintiek” is így voltak ezzel. Hármas-négyes tanuló vol­tam, nem vontam ki magam semmiből.. . Szóval sikerült beilleszkednem ebbe a kö­zösségbe is. A tanárok csak azért szóltak rám néha, mert hadarva beszélek. Mi tagadás, nem könnyű jegyzetelni, amit mond, de érteni lehet minden szavát. Az iskolás évek hamar el­repültek. Imre még egy évig maradhat az intézetben, az­tán ismét új — bár végre nem ismeretlen — környe­zetbe kerül: — Haza megyek — mond­ja. majd hamar hozzáteszi, hol ez a „haza” —, a nagy- nénémnél lakom majd, mondták, hogy várnak ... S itt új fejezet kezdődik a fiatalember életében ... * * * Közben három fiúcska te­lepedett az asztalhoz. A be­szélgetés nehezen indul. mányosan előadott fontosat mondani. Tudományos igény­nyel megírt és — főleg — szerkesztett két kötet ez, amely talán éppen ezért csupán ezerötszáz-ezerötszáz példányszámban hagyhatta el a Szegedi Nyomdát. Jelentő­sége — seze sorok írójának is meggyőződése — mégis legalább akkora, mintha egy publikus műről és sok tíz­ezer példányról lenne szó. A két évkönyvkötet ugyanis olyan dolgokról szól, olyan dolgoknak állít — sajnos, né­hány esetben posztumusz — emléket, amelynek híján a szó köznapi értelmében is szegényebbek lennénk. En­nek okán is lesz, lehet az, hogy a mai szűk, nagyon kicsiny példányszám mégis ötszörösével, tízszeresével felér, sőt, azt is meghalad­ja. Ami benne foglaltatik, annak értéke éppen forrás­jellegének alapján, az évek haladtával csak nő, érlelő­dik: esztendők múltán mind többen lesznek azok, akik forgatni fogják lapjait. Az említett kutatási prog­ram tudományos dolgozatai­nak újabb sorozatát közük a két kötetben. A hatodik­ban főleg olyanokat, ame­lyek megértéséhez legalább főiskolai szintű biológiai szakismeret szükséges. De hát ez is volt az a cél, ame­lyet szerettek volna a könyv kiadói felvállalni: Békés megye természeti értékeiről kvalifikált tudományos igé­nyű dolgozatok, tanulmá­nyok közzététele. A hetedik kötetbe olyan munkák ke­rültek, amelyek megértésé­hez már csak (?) az a gyakran néznek csoportne­velőjükre, Szelei Jánosnéra bátorításért. Aztán lassan felengednek ... Máriafalvá- ra járnak iskolába, s úgy tűnik, számukra kisebb gon­dot jelent a beilleszkedés, mint iménti beszélgetőtár­samnak. A kis Brandisz Jani van köztük a legnehezebb hely­zetben, hiszen nemrég, au­gusztusban került az Eleki Nevelőotthonból Remetére. A kérdésre, hogy hol érez­te eddig legjobban magát, ő még így válaszol: — Eleken meg otthon. A másik kettő, Újlaki Gabi és Balázs Jani már a remetei nevelőotthont is be­veszi a rangsorba, összevont osztályba járnak mind a hárman, jó barátok. — De a „kintiekkel” is összebarátkoztunk már — mondja Gabi. — Mindig fo­gózni szoktunk velük. Meg ha kell, megosztjuk az uzsonnánkat. — Nádházi Feri kiflit meg kakaós csigát szokott hozni nekünk — sorolja tovább Balázs Jani a „kintiek” ba­rátságának tanújeleit. Szavaikból érzem, ezek az apróságok számukra roppant fontossággal bírnak. A havi zsebpénzüket is csak rész­ben költik magukra. A töb­bit ajándékozásra szánják anyukának, nagymamának, kinti barátoknak ... — talán hogy így. ezzel is megnyer­jék a számukra oly fontos Szeretetet. És a névnapok! — Egy nagy tányér cuk­rot kapunk ilyenkor — ma­gvarázza Balázs Jani. — Ab­ból azt kínálunk meg, akit akarunk. — Ha „kinti” osztálytár­sunknak van névnapja, né­ha elhívnak közülünk is va­lakit. — A Jónásék már voltak — említi szerencsés intézeti társát Gabi, aztán cseppet elszomorodik: — minket még nem hívtak. Egy kicsit a fotó kedvéért, egy kicsit azért, hogy ne siessünk annyira, még meg­mutatják a tanulószobáju­kat. Brandisz Janika hamar előveszi tankönyvét, s ol­vasni kezd. A másik két fiú a játékokkal büszkélkedik. Aztán csak elérkezik a bú­csú pillanata. Az ajtóból visszanézek. A három le­gényke már belefeledkezett a közös játékba ... Nagy Ágnes Fotó: Gál Edit „hullámhossz” kell, ami ké­pessé teszi az olvasót a ter­mészet- és környezetvédelem kérdéseinek befogadására. Nos: természet- és környe­zetvédelem — az évkönyv címével ellentétes itt a sor­rend, s ez szándékos is. Csu­pán ez és ennyi, amivel vi­tatkozni kell e sorok írójá­nak. Az említett két évkönyv 14-14 tanulmányának érde­mi elemzésére aligha térhe­tünk ki egy napilapban. Az e témakör iránt érdeklődők­nek figyelemfelkeltőül csu­pán csak annyit: a hatodik kötetben a tanulmányok a szabadkígyósi tájvédelmi körzet földtani, klimatikus, más morfológiai, valamint malakológiai, herpetofau- nisztikai, mammológiai, flo­risztikai viszonyait, állapotát térképezik föl, a hetedik kö­tetben pedig úgymond álta­lánosabb témákkal foglalko­zó tanulmányok — A ma­gyarországi túzokvédelem három évtizede, Tisztelgés a 60 éves Sterbetz István előtt, Adatok a Sebes-Körös ma­dárvilágához, Egy intenzív mezőgazdasági táj ornitoló­giái viszonyai Dél-kelet Ma­gyarországon. Környezetvé­delmi feladatok az oktatás­ban, A gyomaendrődi vizek öntözésre való alkalmassága stb. — kaptak helyet. A két szép kiállítású könyv kiadója a Békés Me­gyei Tanács Településfej­lesztési és Környezetvédel­mi Bizottsága, valamint a megyei tanács tudományos koordinációs szakbizottsága volt. N. L. Közművelődési és tudo­mányos folyóiratunk ez évi negyedik számában élre ez­úttal is a Tanulmányok ro­vat került. Ebben Kárász József Találkozás Sinka Istvánnal című írása, vala­mint Fehér Lajos Curricu­lum vitae című rövid, ed­dig meg nem jelent önélet­írása kínál érdekes olvas­mányt. A reformkori Kö­rös menti víztársulásokról Erdmann Gyula 1985-ben, a Körösszabályozási Társulat megalakulásának 140. év­fordulóján elhangzott elő­adását is közli a Békési Élet ebben a rovatában. Az új Békés megyei könyvtárat Ambrus Zoltán és Váradi Zoltán mutatja be írásban és képekben, Be­csei József és Kincses László a folyóirat Művelő­dés rovatában a nyolcadik osztályos tanulók körében végzett értékorientációs vizsgálat elemzésére vál­lalkozott, Bereczki Imre pe­dig Dévaványa művelődési intézményeinek életéből kö­zöl néhány mozaikot. Ezúttal is változatos a Tények, dokumentumok, emlékek című rovat, mely a Békési Élet legjelentősebb blokkja. Olvashatunk eb­ben a szarvasi béresekről, védett gazdákról és pászto­rokról, Darvas József prepa­éveiről, egy szarvasi szüle­tésű ifjú naplójáról, mely az elmúlt század közepén íródott. A Szemle nyolc kiadvány bemutatására, értékelésére vállalkozik ezúttal. Fülöp Béla Ilovszky Béláné oros­házi amatőr festőt mutatja be pár sorban, figyelemfel­hívóként a közölt festmé­nyekhez. —s— Békés megye természeti képe Két új kötet a témakörből

Next

/
Thumbnails
Contents