Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-31 / 308. szám
NÉPÚJSÁG 1987. december 31., csütörtök SZÜLŐFÖLDÜNK Miért vannak több nevű megyéink? Magyarországot ma 19 megye tagolja különböző méretű és alakú területi egységre. Kevés olyan ősi intézményünk van, mint a megye. Történelmünkben volt idő, amikor — ahogyan évszázadokon át nevezték őket — a vármegyék voltak állami függetlenségünk és alkotmányos életünk rneg- mentői. Ismert, hogy a vármegyerendszer alapjait a magyarságot államba szervező I. (Szent) István király rakta le, kiépítvén a vármegyeszervezetet, amely a 14. századtól királyi vármegyéből nemesi vármegyévé alakulva, mint szervezet, a 19. század közepéig csaknem érintetlenül vészelte át az időket. A megyei élet jogfolytonosságát még a török megszállás sem törte meg, mert az elmenekült nemesség másutt gyakorolta joghatóságát az illető megye nemessége, s nem ritkán jobbágysága fölött. A megyerendszer első igazi megrázkódtatása 1784- ben következett be, amikor II. József (1780—1790) megszüntette a megyék önkormányzatát, s Magyarországot és Erdélyt 13 kerületre osztotta. II. József halálával a kerületi rendszer megszűnt, de felvetődött a megyék területrendezésének gondolata. Ezért az 1791. évi országgyűlés által kiküldött bizottság több megye egyesítésére készített javaslatot. Mindebből csupán annyi lett, hogy az 1802. IX. törvénycikk egyesítette Kishont vármegyét Gömörrel, a VIII. törvénycikk pedig Bács és Bodrog vármegyék egyesítésével Bács-Bodrog vármegyét hozta létre. Üjabb területi korrekcióra 1860-ban került sor, amikor Krassót kivették a szerb vajdaságból, és ismét vármegyévé szervezték. A határőrvidék megszüntetésével 1873-ban Szörény vármegyét is feltámasztották, egyesítették Krassóval, s így keletkezett Krassó-Szörény vármegye. 1876-ban az addig kiváltságos Jászság és Nagykunság önálló, tehát a megyei szervezettől különálló köz- igazgatási területét beillesztették a megyék közé, s így született meg Jász-Nagykun- Szolnok vármegye. Az eredeti Pest megye az államalapításkor létrehozott Visegrádnak a Duna-Tisza közére átnyúló területéből alakult. Pilis vármegyét Nagy Lajos király egyesítette Pesttel. 1569-ben Pest- Pilis vármegye ismét növekedett a Miksa király által hozzácsatolt Solt vármegyével. 1876-ban pedig hozzácsatolták az addig szabad Jász-kun közigazgatási területhez tartozó Kiskunságot, s lett belőle Pest-Pilis-Solt- Kiskun vármegye. 1881-ben Abaúj és Torna vármegyéket vonták össze. Egyébként Torna volt az ország legkisebb megyéje, ezért csatolták Abaújhoz. A megyerendezés befejeztével az Országgyűlés megalkotta az 1886. XXI. törvénycikket, amelynek értelmében Magyarországon 63 vármegyét, Horvát-Szlavon- országban mint társországban pedig 8 vármegyét iktattak a törvényhatóságok közé. Soknevű megyéink száma az első világháborút lezáró trianoni békeszerződést követően szaporodott meg, amikor 36 megyét szakítottak el az országtól. A meg- maradtakból 25 megyét alakítottak ki úgy, hogy a csonka megyéket összevonták. Hivatalos jelölésükhöz hozzátartozott a K. E. E. betűcsoport, ami annyit jelentett, hogy „közigazgatásilag egyelőre egyesített” vármegye. Az összevont megyék a következők voltak: GyőrMoson-Pozsony, Komárom- Esztergom, Nógrád-Hont, Borsod-Gömör-Kishont, Sza- bolcs-Ung, Szatmár-Bereg- Ugocsa, Csanád-Arad-Toron- tál. Tehát 17 megye különböző nagyságú részeiből alkottak hetet. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés visszaadott egy keskeny sávot — 11 927 négyzetkilométert —, s ezzel Komárom és Esztergom megyék visz- szanyerték régi területüket (1938. IV. te.). 1939-ben Be- reg megye vált ismét teljessé (1939. VI. te.), ekkor 12 171 négyzetkilométernyi terület került vissza. A következő változást az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés hozta: a magyar—román határvitában a nemzetközi döntőbíróság Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt a Székelyfölddel (43 591 négyzetkilométer). 1941-ben pedig a honvédség bevonult a Muramellékbe, a Muraközbe, a baranyai háromszögbe és a Bácskába. Ezekkel a visszacsatolásokkal az ország megyéinek száma 41-renőtt (21 teljes, 20 csonka, közülük 9 közigazgatásilag 4 megyévé összevonva). A második világháborút lezáró 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés visszaállította a Trianonban meghúzott határokat azzal a különbséggel, hogy a régi Moson megye területéből még három községet — Oroszvárt, Horvátújfalut és Dunacsunt — Csehszlovákiához csatolta. A következő nagy megyerendezésre 1950-ben került sor, amikor „az államigaz- giatás jobb területi megszervezése érdekében” a 25 megyéből 19-et alakítottak ki (4343'1949,/259/MT számú rendelet). Néhány megye megszűnt, mások egyesültek, s így alakultak ki a hajdani vármegyék területén újabb összetett nevű megyék, amelyek azonban nevükben még utalnak régen volt önálló elődeikre: Bács-Kiskun, Győr-Sopron, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szat- már és Borsod-Abaúj-Zemp- lén. Dr. Csonkaréti Károly Megyénkből indultak címmel új sorozatot bocsátunk útjára. Szeretnénk ebben bemutatni azokat, akik több évtizede kerültek el a megyéből, s — Budapesten vagy az ország más területén — a politikai, gazdasági, tudományos, kulturális élet különböző szintjein dolgoznak. Azt, hogy nagyon sokan vannak ilyenek, az olvasó is bizonyára jól tudja, ám akkor lepődtünk meg igazán, amikor jó egy évvel ezelőtt Békés megye bemutatkozott a fővárosban, és száznál több megyénkből elszármazottal találkoztunk. Akkor érlelődött meg a gondolat a sorozat indításáról. Tesszük ezt azért, hogy ily módon is erősítsük az elszármazottak kötődését a szülőföldhöz, az itt élők pedig megismerjék életútjukat. Bizonyosak vagyunk benne, hogy sok régi ismerőssel találkoznak e hasábokon. Megyénkből indultak Otven év történelem két órában Ülök a Merkur vezérigazgatójának szobájában. Öt — lévén a személygépkocsi-értékesítő vállalat vezetője — leginkább arról szokták faggatni, mikor és mennyi autó érkezik, javul-e az ellátás,. Most azonban nem ezért vagyok itt. Ez a beszélgetés más, de hogy mennyire más, és mennyivel több, az a végén válik világossá. Itt, a vezérigazgatói szobában ez alatt a két órában ötven év történelmével találtam magam szemben. A köztünk élő történelemmel. A beszélgetés apropója a Békés Megyéért kitüntetés, amelyet a megyei tanács az idén alapított, és elsőként Csűri Istvánnak ítélte oda. Részlet az indoklásból: „Több évtizeden át kiemelkedő munkát végzett a megye kereskedelmi ellátásának ja vitásában. Mint, a megyei tanács kereskedőim! osztályvezetője irányította az államosítást, és részt vett az új, szocialista kereskedelem megteremtésében. Későbbi munkahelyein döntő részt vállalt a megye kis- és nagykereskedelmi hálózatának korszerűsítésében, új létesítmények megteremtésében.” Az interjúra készülve annak rendje-módja szerint összeállítottam és eljuttattam hozzá a kérdéseket. A beszélgetés során azonban ezek elvesztették jelentőségüket, nem is terhelem velük az olvasót, úgy igyekszem visszaadni szavait, ahogyan bennem megmaradtak. * * * — Hatgyermekes, napszámos családban születtem Gyula prolinegyedében, Máriafalván. Itt laktunk egy szoba, kony- hás lakásban nyolcán. Anyám korán meghalt, apám hat gyerekkel nem gondolhatott nősülésre, legidősebb nővérem látott el bennünket. Minden gyerek 10. életévének betöltése után dolgozni ment. Volt amelyikünk tehetősebb családhoz került, én kifutófiú lettem Schwartz Zsigmond fűszer-, rövid- és kötöttáru üzletében. Azt a kevés pénzt, amit a nyári munkákkal kerestünk, valamennyien összeadtuk, abból jutott élelemre, ruhára. 1937-ben, 16 évesen kerültem Fejes Bertalan tisztes kisiparoshoz lakatos inasnak. Szorgalmas. ember volt a mester, olvasott, nyelveket beszélt. Csak az maradt meg nála, akit elfogadott. Másodévtől megengedte azt is, hogy — mai szóhasználattal élve — masze- koljunk. Az volt a kikötése, hogy meg kell mondani, és a kész munkát be kell mutatni. Csak akkor engedett ki valamit a műhelyből, ha az tökéletes volt. „Ne hozzon rám szégyent, fiam” — mondta. Sok mindent megtanultam itt a szakmán kívül, a fegyelmet, a kötelességtudatot, a munkahely becsülését. A mester engem kedvelt, igaz, szerettem is a munkát, a második évtől aztán kaptam fizetséget, és a hét végén elmehettem a tánciskolába. 1942 decemberében szabadultam, s azzal bocsátott el: „Ide bármikor hazajöhetsz, fiam”. (Nem tudok szabadulni a gondolattól: de szerettem volna inas lenni Fejes Bertalannál. És nagyon jó lenne, ha ma is lennének Fejes Bertalanok a gyárakban, a szakmunkásképzőkben.) — Az állami építészeti hivatalnál kezdtem dolgozni, ahol apám, aki 30 évet töltött ott. Nem sokáig maradhattam, 1943 elején úgynevezett honvédelmi jeggyel kerültem a Dunai Repülőgépgyárba, Ez elit üzem volt, olyan szerszámokkal dolgoztunk, amiről addig csak álmodtam. Nem is tudom, meddig maradtam volna ott, ha nincs háború; 49 bombatámadást éltem át, a legszörnyűbbet 1944. április 3-án, amikor szőnyegbombázás érte a gyárat, és 1140 ember közül 740 ottmaradt. Fortuna vigyázott rám, kisebb sérülésekkel megúsztam. Ezután a gyárat Hannoverbe akarták telepíteni, megszöktem, Szigetszentmiklóson laktam, ott ért a felszabadulás. Fogságba estem, de szerencsém volt, mert tudtam valamelyest szlovákul, és megértettem magam a szovjet katonákkal. Elmondtam kik vagyunk, hogy kerültünk ide, és haza akarunk menni. „Menjetek papához, mamához” — mondta tört magyarsággal egy tiszt, és elengedett. 1944. december 6-án értem haza, az otthon után első utam Fejes Bertalanhoz vezetett. Aztán december 10-én jelentkeztem előző munkahelyemen dolgozni. (Eszembe jut, hogy nem is olyan egyedi eset ez, hiszen akkoriban sokan jártak be hasonló utat: tanulóévek, katonaság, háború. És mennyien nem jöttek vissza!...) — Útőri futárpostásnak vettek fel, meg volt határozva, mekkora utat kell megtenni, és ott átadni a küldeményt a másik futárnak. Ekkor már a mozgalomban is dolgoztam, így vettem részt a földosztásban. Nem felejtem el azoknak a nincstelen embereknek az arcát, akik elsőként jutottak földhöz. Egyszerre látszott rajtuk az öröm, és a félelem, mi lesz, ha mégsem igaz az egész! Még tartott a földosztás, amikor megkerestek, és megbíztak az öcsödi híd roncsainak kiemelésével. „Te géplakatos vagy, értened kell ezt” — mondták. A híd 71 és fél méter ívű volt, meder fölött lerobbantva. Naponta 40 ember dolgozott a kezem alatt. Öcsödön laktunk, kerékpárral jártunk ki. Már a munka felénél tartottunk, amikor egy napon vendégek jöttek. Egyszerre értünk oda, ők kocsival, mi kerékpárral. Vorosilov és Gerő Ernő volt. Megkérdezték, hogy haladunk, mire van szükségünk. Mondtam, hogy jól, semmiben nem szenvedünk hiányt, és hamarosan kész leszünk. „Az jó lesz, mert nagyon kell az új híd” — mondták, és elmentek. Három nap múlva küldtek két motorkerékpárt, egy Viktóriát, meg egy Sachsot, hogy ne kelljen bicikliznünk. Nagyon örültünk, és amikor ’47 közepére befejeztük a munkát, leadtuk a két motort az államnak. (Nem tudom, ma ilyen természetes-e mindkettő: hogy segítsünk, és ha arra már nincs szükség, akkor visszaadjuk, amit kaptunk. Tartok tőle, nem mindig.) — A munka végeztével az állami építészeti hivatal gépműhelyébe kerültem, ahová vagy 40 aranykezű kisiparos jött össze, motoros és gőzmeghajtású úthengereket állítottunk helyre. Itt léptem be a pártba, 1946. április 4-én, ünnepségen adák fit a tagkönyvemet. Még két évig dolgoztam ott, aztán végleg búcsút intettem eredeti szakmámnak. 1948-ban. Gyulán a közellátási felügyelőségre irányítottak. Sok volt az ellátási gond, egy széles réteg nagyon nélkülözött. Begyűjtés, padlássöprés járta akkoriban. Azt kellett tenni, de sajnos, ma sem kap megfelelő értékelést ez az időszak. Mi mindig átesünk a ló egyik -vagy másik oldalára, vagy dicsőítünk, vagy kidobunk mindent. Pedig lehetett, és tudtuk is csinálni úgy, hogy közben az emberségről se fei ledkezzünk meg. Emlékszem, később, az államosítás idején, amit a megyei tanács kereskedelmi osztályvezetőjeként irányítottam, mi voltunk az egyetlen megye, ahol az állampolgári sérelmeket helyben tudtuk orvosolni. Bognár József, akkori belkereskedelmi miniszter, aki ma állami díjas akadémikus, meg is kérdezte egyszer: „Mondja, Csűri elvtárs, mit csinálnak maguk, hogy innen nem jut fel panasz a központba? Azt válaszoltam, minden olyat megcsinálunk, amit kell, de semmi olyat, ami azt túlhaladná. Arra törekedtünk, hogy az államosított üzlet tulajdonosát rábeszéljük, maradjon ott, és dolgozzon tovább. Fel is jelentettek, hogy meghagytuk az üzletükben a volt kizsákmá- nyolókat. Egyébként, hogy nem voltak mindannyian kizsákmányolok, hadd mondjam el, például a gyulai Wartner János, aki szintén ott maradt a kávéházában, köztiszteletnek örvendett, s én már Budapesten értesültem haláláról a helyi újságból, ami olyan szépen búcsúztatta, hogy engem is meghatott. (Valóban nem lehet mindent — vagy mindenkit — kategórikusan rossznak vagy jónak nevezni. Az igazság az soha nem kizárólag igenből vagy nemből áll, az igazság az is-is, ahogyan egy nagy gondolkodó mondta.) Az államosítással egy időben a legnagyobb feladat az új kereskedelmi hálózat kiépítése volt a megyében. A bürokrácia persze, virágzott, részletesen meg kellett indokolni, hogy mit miért akarunk. Tudom, vasboltna volt szükség Békéscsabán, de valami megfejthetetlen oknál fogva, ruházati boltra kaptunk engedélyt. Mi mégis vasboltot csináltunk, mire ismét feljelentettek, hogy becsaptuk a minisztériumot. Felrendeltek Budapestre, ahol a miniszter megkérdezte, hogy miért építettünk vasboltot a ruházati helyett. Mondtam, azért, mert nekünk arra volt szükségünk, és nem arra, amit az íróasztalnál másutt kitaláltak. Pár nap múlva kaptam ezer forint jutalmat. — Nem sokkal ezután, 1953 derekán összevonták — akkor először -— a bel- és külkereskedelmi minisztériumot. Engem, anélkül, hogy megkérdeztek volna, kineveztek a vegyesiparcikk főosztályvezetőjének. A rádióból értesültem róla. Tiltakoztam, szaladgáltam mindenhová, de hiába. Fogalmam sem volt erről a szakmáról, ezt őszintén megmondtam új munkatársaimnak a bemutatkozáskor, és hozzátettem, amennyi segítséget tőlük kapok, annyit tudok én is visszaadni. (Békés megyét kádermegyének is nevezték, hiszen nagyon sokan országos vezető posztra kerültek innen. Eltöprengek, vajon min- dig jól sáfárkodtunk-e ezzel az adottsággal?) — Az új munkakörrel együtt járt a tanulás. Elvégeztem a kereskedelmi-műszaki akadémiát, és öt félévet a közgazdasági egyetemen. Családomnak itthon sem volt könnyű, hiszen az államosítások idején nem lehetett napi 8 órában dolgozni, hajnalban jöttem, késő este mentem haza. Ez Pesten még inkább így volt, ezért én azt mondom, egy férfi munkájában a; fele érdem mindig a feleségé. Aztán jött a nagy megrázkódtatás, az ellenforradalom. Akkor éreztem először a szülőföld szeretetét. Szinte naponta megkerestek itthonról, aggódó, bátorító szóval. Budapesten éltem át ezt az időszakot, ekkor kerültem kapcsolatba a csepeli munkásokkal. Csepelt azóta is második otthonomnak tekintem. Közéleti munkám is odaköt, harminc éven át voltam a kerületi pártbizottság, a minisztérium, a tanács, illetve a végrehajtó bizottság tagja. Volt sok közös munkánk a megyével. Egyszer megkerestek a gyulaiak, segítsek, mert nem tudják befejezni a tervezett fürdő kútját, nincs elég cső. Elmentem a csepeli csőgyárba, megbeszéltem az igazgatóval, az emberekkel, és egy hét végén éjszakai műszakban legyártották a kétezer méter csövet. Ugyancsak a csepeliek segítségével sikerült az első SZOT-üdülőt, majd az Afit-üdülőt megépíteni. Szeretném hangsúlyozni, ezek nem az én érdemeim, hanem azoké, akik megértették gondjainkat. (Sokat elmélkedünk manapság azon, vajon etikus-e elfogadni, netán kérni a segítséget. Valóban kényes dolog, de ha egy közösség érdekében mások megkárosítása nélkül történik, nem hiszem, hogy elítélendő. Sokkal inkább az, ha valamit túlzott óvatosságból elmulasztunk.) — Tizenöt évet töltöttem a Belkereskedelmi Minisztériumban, és 1968-ban neveztek ki a Merkur vezérigazgatójának. Két helyiségből állt a vállalat, egy szobában voltunk a titkárnővel, ha tárgyalnom kellett valakivel, kiment. Ma huszonegy milliárd forint forgalmat bonyolítunk le, ennek minden gondjával-bajával. Nagy társadalmi kontroll mellett dolgozunk, amit viselni nem könnyű. Gyakran megkérdezik tőlem, mi az oka annak, hogy Magyarországon évtizedek óta gond a gépkocsiellátás, lényegében nem is kereskedelem, hanem elosztás folyik. Az alapvető ok, hogy a robbanásszerű érdeklődést a szocialista országokban — a Szovjetunió kivételével — nem követte az autógyártás fejlesztése. Még saját igényeiket sem tudják kielégíteni, nemhogy eleget exportálni. Felvetődött sokszor a hazai gyártás kérdése, de erről már lemaradtunk. Ma egy szerelőszalag létesítéséhez csaknem egymilliárdra lenne szükség — dollárban. Meggyőződésem, hogy nekünk a gépiparunkat kell fejleszteni, és olyan alkatrészeket előállítani, amiket bátran beszerelhetnek a Fordokba, vagy az Opelokba. Az idén 138- 139 ezer gépkocsit értékesítünk, kétszer annyit, mint tíz évvel ezelőtt, de 200 ezerre lenne szükség. *** Lám, mégis eljutottunk az autókhoz, de ez már a jelen, ahová 50 év történelme vezetett. Valami összegzést kellene kérnem, ars poeticát, vagy hasonlót. Már éppen fogalmaznám, amikor hirtelen megkérdezi: — Tudja, hogy két dolog majdnem pontosan egybeesett az életemben? Ezekben a napokban lesz 50 éves a munka- viszonyom, és most kaptam ezt a szép kitüntetést. Mintha tudták volna, pedig nem valószínű. Ne tűnjön szerénytelenségnek, van már sok kitüntetésem, de a szülőföld elismerése a legkedvesebb. Azt érzem benne, hogy nem felejtettek el azok, akikhez tartozóm. És ennél nincs fontosabb. Letelt az idő, ennyi fért két órába. Szívesen hallgatnám még, de az idő és a terjedelem is véges. Kikísér, kezet fogunk. Erős a kézszorítása. — Jó egészséget az otthoniaknak! — szól utánam. — Köszönöm, átadom. ^Térkép Magyarország megyéiről Seleszt Ferenc
