Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-25 / 278. szám

19S7. november 25., szerda

Értékmentés, hagyományőrzés, üzenet a múltból

Örömmel adják, amit adhatnak

Helytörténeti tevékenység Fiizesgyarmaton

Régi szerszámok a felújított kovácsműhelyben

Fotó: Kovács Erzsébet

Nem hiába Sárrét! A kö- vesúton sem könnyű a közlekedés, az aszfaltról letérni meg egyenesen felelőtlenség lenne. S nem hiába ősz, november végét írunk lassan. Űticélunk, hogy a füzesgyarmati helytörténeti tevékenységről tájékozódjunk, a nagyközségben folyó gyűjtő munkával, a múzeumi baráti kör rendezvényeivel, kiállításaival ismerkedjünk.

A füzesgyarmati tájház 1985 óta a Békés Megyei Tanács művelődési osztályának tulajdona, s a helyi Vörös Csillag Termelőszövetkezetben működő Mezőgazda- sági Múzeumi Baráti Kör helyi csoportja tartja fenn, szervezi, rendezi a kiállításokat, az itt zajló eseményeket. amelyekhez a múzeum és a tsz biztosítja a szükséges pénzt.

A tájház berendezéséhez átfogó gyűjtésre volt szükség, a lakosság összefogásával jöhetett látre az a gazdag anyag, amely a helyi életmódot tükrözi: edények, bútorok, szerszámok, ruhák. Alapos tatarozás, felújítás után — az épület ugyanis a belvíztől eléggé megrongálódott — rendbe hozták a kovácsműhely tűzterét, s azelőtt még az istállót. A

gyűjtés folytatásaként szakleltárt készítettek a múzeumi baráti kör tagjai.

Koós Istvánná, a múzeumi baráti kör titkára különösen büszke kiállításaikra:

— Régi mesterségek, mai mesterek címmel rendeztünk kiállítást november 2-12-ig. Szabó Sándor kovácsmester munkáit, Boross Magdolna népi iparművész szőtteseit, szőnyegeit és Molnár István kocsis bőrdíszműveit, ostorait mutattuk be az érdeklődőknek. Az iskolában rendszeresen tartunk múzeumi foglalkozásokat, ahol népi iparművészeink mesterségük titkába avatják be a gyerekeket. Legutóbb Boross Magdolna a szőnyegszövéssel és a tojásfestéssel imertette meg a gyerekeket. A község történetírásába is bekapcsolódtunk, együttműködünk a múzeológusok- kal.

— A baráti kör tagjai szívesen utaznak, kirándulnak, nézik meg más tájak nevezetességeit, történelmi emlékeit. jártunk Keszthelyen, Hévízen. Baráti körünk a szeghalmi Múzeummal közössen köszöntötte irodalmi esten november 9-én a 88 éves Hegyesi János költőt.

Értékmentés: tárgyak, emlékek, dokumentumok összegyűjtése a múltból a mának, de még inkább a jövőnek. Hiszen a gyűjteményben, a kiállításokban most is gyönyörködhetünk, de az anyag értéke, jelentősége, az idő múlásával csak nő. Nyilván érzi, érti ezt a múzeumi baráti kör helyi csoportja, az a 86 lelkes felnőtt, akik többnyire a Vörös Csillag Tsz dolgozói és családtagjaik, illetve tanárok. Ténykedésük persze a nagyközség lakosságának támogatása, segítő hozzáállása nélkül kevésbé lehetne eredményes. Koós Istvánnénak nincs oka panaszra:

— Szívesen jön mindenki, aki tud segíteni. A tsz működteti a nyugdíjasok klubját, rájuk támaszkodhatunk, havonta egyszer tartják foglalkozásaikat, s hát az idős emberektől kaphatjuk a legtöbb régi tárgyi emléket, s igen értékesek visszaemlékezéseik. Az iskolások segítenek a felszabadulással kapcsolatos dolgok gyűjtésében, kiállításaink rendezésében, de írnak helytörténeti dolgozatokat, szerveznek szakmai vetélkedőket is.

— örömmel vállaltam a múzeumi baráti kör titkárának szerepét. Megéri a munka, a fáradság, s az ember eleve olyanra mond igent, amit szeret. Gyerekek, felnőttek magukénak érzik ezt a tájházat. Elsősorban a fiatalabbaknak újság, élmény az, amit itt láthatnak, ők élvezik igazán a tájházat. Az idősek meg örömmel adják, amit adhatnak ...

N. K.

Koszta Rozália kiállítása

Az igazi művész tudja, hogy a képzőművészet olyan magányos erőfeszítés, aminek közhasznú eredménye van. Az alkotó töprengései, magányos kutatásai valójában a tágabb közösség szolgálatába állíthatók, kiváltképp akkor, ha olyan hiteles élményanyag birtokában teszik, mint Koszta Rozália. A kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központ levegős kiállítótermében lenyűgözően tárulkoznak elő művei. Azokat a képeket válogatta erre a tárlatra, amelyek munkássága utóbbi másfél évtizedének kiemelkedő alkotásai.

Néhány kivételtől eltekintve emberalakokat ábrázol, de nem népéletbeli szituációkban, hanem szimbolikusan: érzelmi és szellemi gazdagságot sugározva. Művészetét a föld, az emberek, meg a hely szelleme formálja. A legtöbb kompozícióján síkba teríti ki az ábrázolt alföldi tájat, és ebbe a közegbe helyezi el az embert. Tisztán leszögezett egyenesekkel függőlegesekre épül kiegyensúlyozottan elrendezett formavilága. Nem a puszta látvány, nem a

külső részletezés érdekli, hanem a dolgok belső lényege. Figurái puritánok, gesztusaik tartózkodóak, mint a földet művelő emberek. A portrékon a személyiségjegyek tükrözése mellett érzelmi állapotot is ábrázol. (Békési Asszony, Apám ...) Itt is törekedve a közérthetőségre, egyszerűségre. Nyitott, a világ minden létezőjének értelmét kutató szemléletének tulajdonítható, hogy műveiben érzelmesség nélkül képes gyengéd és lírai lenni (Kisfiú asztalnál, Pol-beat. Csellós ...).

A december közepéig tartó tárlat méltóképp reprezentálja művészetét. A látogatók érezhetik, a kiállító hasznos hivatásnak, szükséges mesterségnek tekinti a festészetet. Az emberiség humanizálásában, a nyers ösztönök megzabolázásában, a technikai civilizáció emberhez formálásában látja a képek értelmét. Földön járó művészete ezért szerezhet újabb híveket az Alföld egyik legszebb városában. (A képen Alföldi ház című műve.)

Cs. Tóth János

Jelentés a barikádról (9.)

Művészi élmény és katarzis

A metró Izmajloszkij-park megállójában manapság új látványosságért szállnak le a legtöbben. Hétvégeken itt gyűlnek össze a főváros és környéke művészei, hogy valóságos kiállítást rendezve kínálják, eladják festményeiket, grafikáikat.

■ szobraikat és iparművészeti I munkáikat.

Ahogy kilépünk a metró- I feljáró ajtaján, az izmajlo■ vói napsütéses őszbe, kér- I dezni sem kell, merre van

I

ez a sajátos, glasznoszty- teremtette látványosság. A tó irányába és onnan vissza- ■ felé mozognak a gondosan ■ becsomagolt képek. Csak I azokat kell követni. Odafe- I lé szakállas, bajuszos mű- I vészalkatok, az átlagtól el- I térő különös öltözetben ci- £ pelik vászonba bugyolált ér- I tökeiket, visszafelé pedig a I jólöltözött moszkvaiak és az I idegen polgárok hóna alatt I érkeznek csomagolópapírba rejtve a szerzemények. Íme, a művész és közönsége. Ha egyáltalán művész a művész, vagyis az, aki fest és elad. A vásár, ez a különös aukció fehér falú régi kastélynak „támaszkodó” sétány mentén ütött tanyát. Vagy két kilométer hosszan húzódik a kiállítók képezte sorfal. Kétoldalt képek és képek, itt-ott közéjük fura- kodva egy-egy iparművész. A sétány végén, ahol az út az erdőbe fut, az eleven sorfal kanyarodik egyet, szinte -élő hurkot köt önmagára és a egy használaton kívüli pravoszláv templomban végződik. A díszes hagymakupolák alatt árverés folyik. Egymás után mutatják fel a képeket, lehetne licitálni is, de még a kikiáltási árra se moccan senki. Aki vásárolni akar, inkább benn, a hosszan kígyózó sétányon költi a pénzét.

A kíváncsi tömeg egyre dagad. Vannak vagy harmincezren, de lehet, hogy ötvenezren is. A realista orosz pusztára, egy kellemes hangulatú festményre két japán lány alkuszik. A művész 80 rubelre tartja, végül megegyeznek 70-ben. De van már rajz 5 rubelért, és itt lehet hagyni egy- egy kisebb táblaképért 250 rubelt is.

Nem tudom, hányán állíthatnak itt ki. Több százan biztosan, de lehet, hogy ezren is. Ezer művész! Mintha túltermelési válságban szenvedne a moszkvai képzőművészképzés. Persze, ha mind művész. De rá kell csak nézni a képekre, a szobrokra, s az ember azonnal megállapítja, a zöme dilettáns. De akad minőségi is. Sőt a tehetségek is csinálnak üzletet. Mindenesetre jó, hogy van ez a heppe- ning. Valami kikeveredhet belőle. Idővel biztosan kiforrja magát. A selejt nyilván előbb-utóbb leválik majd róla.

Izmajlovón csak a színek és a stílusok különböznek

egymástól (ez utóbbiak között mindennel lehet találkozni). A témák viszont nagyon hasonlatosak, a téma- választás egysíkú. Ez az erdei tárlat akár tíz vagy harminc évvel ezelőtt is megrendezhető lett volna. Az átalakítás gondolatához illeszkedő, abból táplálkozó munkával alig találkozni. Az utak tehát egyelőre csak formailag nyíltak meg, tartalmilag még korántsem. Kár, mert Izmajlovón békesség honol. És elégedettség, hogy a hatalom nyitott, megtette a magáét. A többi azokon múlik, akik az ecsetet fogják, s a vésőt verik.

Benn a városban a MaSírja búcsújáróhely

nyezs híres kiállítócsarnoka alkalmi tárlattal fogad. A homlokzatra függesztett öles plakátok szerint a hajdani cári lovardában* most a nagy október hetvenedik évfordulójára hirdetett össz- oroszországi képzőművészeti kiállítás látható, Művészet és idő címmel. Már maguk a méretek is lenyűgözőek: mintegy 10 ezer munkából válogatták ki a kiállítás 4185 műtárgyát, 1958 művész alkotását (900 festményt, 587 szobrot, 850 grafikát, 150 plakátot, 140 díszletet és jelmeztervet és 1538 ipar- és népművészeti munkát).

Órákba telik, amíg bejárom az óriási termet és így is csak villanásnyi idő jut egy-egy darabra. Van itt minden, stílusban és témában egyaránt. Feltűnő, hogy az új stílust és az új gondolatokat és velük az új szimbólumokat általában a hatvan év körüli művészek hozzák. Olyanok, akiknek már történelmi tapasztalatuk van, akik életkoruk ellenére is jobban megértik a kor forradalmiságát, és ér- békelik az újfajta gondolkodás szabadságát. A kiállítás nagydíját is idősebb mester, a 62 éves Korzsev- Csuvelev kapta három képből álló anyagáért. A táblaképek, Don Quijote, Párbeszéd (Lenin és egy vak öregember között) és az 1945 árnyéka egymással gondolatilag is összefüggnek, és a mához szólnak. Korzsev-Csuvelev képeit a nagydíj ellenére is nehéz észrevenni. Az elismerésre utaló táblácskára nem figyelő gyanútlan kiállításlátogató tekintete könnyen el- siklik felettük.