Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-21 / 275. szám
1987. november 21.. szombat o Dér Endre: Féja Tomiban (Regényrészlet) Ügy érzem, ideje megírnom emlékeimet, élményeimet Féja Gézával kapcsolatosan. Hórihorgas, motorikus alakját először 1945 júniusának végén pillantottam meg: vihargyorsan csapva ki nevelő iskolám, a békéscsabai gimnázium tanári szobájának ajtaját, nagy léptekkel sietett (mintha szinte már késő volna!) dr. Udvaros: Józsefhez, kedves volt magyar tanáromhoz —. s gyorsan elragadta őt. Jóska bácsival és Vajda Auréllal beszélgettünk csendben, ám ő — mihelyst elfogódot- tan bemutatkoztam Neki — szinte tuszkolta kifelé Jóska bácsit, valami gebe-húzta szekérre rakta, s együtt indultak Kígyósra, Dobozra. Kétegyházára, számos békési kastélyba, hogy a csabai városi könyvtár részére mentsék, ami menthető . .. így vetette meg Féja az alapját egy remek városi könyvtárnak Csabán. A baloldali pártok csabai vezetője ekkortájt — és később is, amikor Zsolt Béla támadgatta Féját „fajmiszti- cizmusa” miatt — élénken pártolták ezt az akciót, s kiálltak amellett is, hogy a városi könyvtár vezetője Féja legyen. — Később, amikor Cseres Tibor tanácsára fölkértem Féját arra. hogy hétfőnkint irodalmi, ked- denkinl földbirtok-politikai szemináriumot vezessen számunkra a Madisz-ban, a csabai szervezett munkásság szintén kiállt az író mellett: Urbán László (sz.: 1912) elhunyt veterántól, ny. rendőr alezredestől jól tudom, hogy magától Révai Józseftől kérték Féja háborítatlan foglalkoztatásának biztosítását. s ezt Révai csakugyan engedélyezte is, azzal a kikötéssel, hogy az író nevét ne plakátozzák, ne nyomtassák ki a cikkei alá — amíg ő maga nem gyakorol önbírálatot tévedéseiért. — Nos, erre az önbírálatra az író soha nem kerített ugyan sort, de a Madisz-szeminá- riumok — ettől függetlenül — példátlan sikerrel zajlottak hosszú hónapokig . . . Azóta sem hallottam olyan szuggesztív, szabatos, színes és objektív előadássorozatot a XX. század legjellegzetesebb magyar íróinak elemzéseként — mint a csabai Madisz-ban. Azt hiszem, az írói arcképek tárgyszerű megrajzolását inkább elősegítette, mintsem elmosta volna az előadó számtalan személyes refleksziója, a vonatkozó személyes élmények és értékítéletek szenvedélyes kiteregetése. Féja tárgyias és udvarias tudott lenni — egyszerre, egyidő- ben — tán ez volt egyik legizgalmasabb, s legegyedibb vonása előadássorozatának. Az addig kissé pangó Madisz-élet fölíorrósult 1945 őszére. Féja lendületes, szellemes elemzésein nyoma sem volt annak, hogy tulajdonképp nyomorog, éhezik. A városi könyvtárosság vajmi kevés obulust hozhatott a konyhára — azt is az infláció mohó foga rágta —, s jó gazdám. Cseres Tibor, a Viharsarok című koalíciós csabai lap főszerkesztője is inkább pár tojást, füstölt kolbászt, vagy 1-2 deci napraforgóolajat adott neki honoráriumként a cikkeiért. A mi rikkancsaink is ilyen természetbeniért árulták a lapot az infláció tombolásá- nak csúcsán. A „természetbeni” honoráriumra mindannyian rászorultunk, Féja kiváltképp, hiszen senki rokona nem volt a városban — kedves druszámon, a gimnazista Féja Endrén kívül —, aki hallgatag, szerény, s igen értelmes fiú volt, s akiről megható atyai szeretettel próbált gondoskodni az író. — Egyetlen igaz vigaszom a Bandi — mondotta meg- illetődötten kamaszfiáról — szeméből az anyja, első feleségem, Gizi féltő szeretete sugároz rám . . . Féltő szeretettel vette körül a fiát ő maga is — amennyire tehette. Nyomorban éltek, nem akármilyenben, a Madisz-szék- ház — a volt vasutas nevelőotthon — épületének emeleti szobácskájábán. Hogy mily embertelen viszonyok között tengődtek, annak leírására a legkompetensebb élő személy az író fia: Féja Endre budapesti gimnáziumi igazgató. Egy- és mást magam is láttam-tapasztal- tam, persze, hiszen ebből a Sue-regényeket idéző szobából magam költöztettem el őket, Laci öcsém segítségével, egy, a bátyámtól — az építőipari termelőszövetkezet vezetőjétől — kölcsönkért, négy kerekű taligával. A maltertörmelékes kiskocsi tetején — jól emlékszem — egy kopottas, foszladozó irhabunda volt a legnagyobb érték . .. Üj lakását kellemessé varázsolta élettárs-féléje, egy izgatóan szép, szőke tanítónő — aki idegbeteg volt, sajnos, s akiről egyik legszebb novelláját írta Féja „Etelke" címmel, a „Sűrű, kerek erdő” című kötetében. Ebbe a Szőlő utcai lakásba délelőttönként — amikor már átadtam volt a napi riportpenzumot főszerkesztőmnek, Cseresnek — többször elkísértem az írót, mert ekkortájt erősen foglalkoztatta az élet és halál, a halál utáni esetleges lét kérdése is. Magam abszolvált ev. teológus is voltam akkor, segédlelkész, nem csupán Madisz-titkár és újságíró, ezért aztán könnyen kölcsönözhettem Neki egy görög nyelvű Űjtestamentu- mot. Kíváncsi volt az eredeti szövegre; arra, pontosan miként szól az eredeti textus, Pál apostol leveléből: „Van érzéki test és van lelki test is. Elmondatta velem: európai hírű professzorom, a pá- li levelek tudósa, Lie. dr. Karner Károly miféle reflexiókat fűzött a „szarksz”, a „szórna", és a „pneuma" fogalmakhoz. Elgondolkozott, s szokott heves gesztikulálás kíséretében hallatlanul eredeti fejtegetésbe kezdett a halál utáni létről — úgy emlékszem, ez a hinduizmus lé- lekvándorlási teóriájával volt leginkább rokonítható. Személyiségének volt egy mindenre nyitott, zseniálisan beleérző, a dolgok mögé látni képes, filozofikus oldala — s egy kevésbé vonzó: szarkasztikus-pletykáló, vitriolosan gúnyolódó oldala is: feketenyelvűsége. A Madiszban elhangzott, zsúfolásig telt teremben zajló előadásában például objektív, árnyalt képet rajzolt egykori mesteréről, Szabói Dezsőről. Erényeiről és hibáiról találóan, hitelesen szólott. A Lédig-cukrászdá- ban lezajló kerékasztal- társalgás alkalmával viszont kéjjel írta le első vizitjének mozzanatait: — Miközben mi, ketten, kezdő irodalmárok dobogó szívvel olvastuk novellánkat: ő félsütött, nagydarab húsokat falt, s olyan volt egyszem fogával, mohó habzsolásával, teméntelen tokájával, akár egy őslény . . . Háromhónapos porba ültetett le bennünket, s miközben a koszos szőnyegen kucorogtunk, poloskák légiója menetelt a nadrágunknál, elöl kivont karddal a vezér . .. Remek előadásokat hallhattunk tőle Tamási Áronról, közeli jóbarátját hatszemközti beszélgetésen ugyanakkor ily módon jellemezte: — Kétpercnyi széptevés után Áron már szobára akarja vinni a nőket. . . A „nő” az ő szemében — kivéve imádott első nejét, s Ady ragyogó Lédáját, akikről áhítattal nyilatkozott — jobbára „némber” volt, alsóbbrendű lény, „kis női csuka”. Ugyanakkor üdvözléskor hódolattal csókolt kezet valahánynak — takarítóasszonynak, hamvas csitri- lánynak, vagy kokottnak akár... Szarkasztikus természete, feketenyelvűsége bizonyára erősen közrejátszott abban, hogy a zseniális irodalmár és páratlan bátorsággal hadakozó, remek szociográfus. a Viharsarok kapudöntő írója „száműzetési” évei meghosszabbodtak Csabán, Tomijában. 1945 őszén Veres Péter választási korteskörúton járt Békésben. A városháza erkélyéről beszélt a téren hömpölygő tömegnek — szokott magabiztossággal, s óriási siker kísérte okfejtését ezúttal is. Előző nap megbiztattam Féját: — Géza bátyám, beszélj Péter bácsival! Városunknak nagy szellemi ajándék, hogy itt vagy közöttünk, de azért Neked mégis valamelyik parasztpárti, vagy koalíciós lap élén lenne a helyed ! Jól megnézett, aztán csupaszéin, sovány arcát kétkedőn fordította el: — Á, nem kedvel engem Péter! — Az lehetetlen! Péter bácsi nem kicsinyes! — segített nekem az agitációban jópajtásom, s társam a Ma- disz-titkárkodásban; Liska Tibor. (Ma kiváló közgazdász.) Féja egyre a fejét tekergette, másnap délelőtt azonban mégis ott állingált a sokaságban, mely Péter bácsira várakozott az akkor még hodályszerűén kopottas városházi nagyteremben, az erkély közelében. Sokan-so- kan voltunk: példaképünk volt, bálványunk szinte a szónok. Vagy negyven percet késett valaminek az okán Veres Péter, de aztán csak elémtűnt sietős alakja a bejáratnál. Láttam Féján igen-igen szorong. Liskával bátorítólag közrefogtuk. Péter bácsi nagy léptekkel Féja előtt termett, s mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, foghegyről — mégis jó hangosan — odaszólt Fájának: — Szervusz, Géza! Na, még mindig nem ízlik a demokrácia?! S feleletet se várva, kemény léptekkel haladt tovább az erkély felé — ahonnan Áchim András is szólt hajdan a néphez ... Féja megszégyenülten, nyakig elvörösödve állt tovább, hallgatagon — s én, mintha nem hinnék annak, amit világosan hallhattam, megdöbbenve kérdeztem meg Liska Tibortól: — Mit mondott? Liska értetlenkedő arca máig előttem van; szó szerint megismétli a furcsa kérdést, amelyre feleletet láthatóan nem vártak ... Hát — ez a hiteles kútba- esése Féja eJső „rehabilitálásának” ... Így történt. Isten tudja, miért. .. Féja későbbi istápolója, Lipták Pál, s a megyei könyvtár dolgozói mindent megtettek, hogy .az író a mostoha körülmények között is alkothasson — s nyilván Csabán, „Tomiban” készült el a „Bresztováczy és az ördög”, a „Kuruc idő”, a „Lázadó alkonyat”, s sok más mű kézirata; vázlatok, meg nyomdára készíthető művek, befejezettek. Azt írja Féja egyhelyütt: „Sebeket adtam és kaptam”. Nos, hogy milyen sebet ejtett Veres Péter önérzetén a fölszabadulás előtt — nem tudhatom. Gyengeségei a nagy szellemeknek is vannak: azóta tudom. Én azért máig áldom a sorsot, hogy Féját nap-nap után láttam, beszélhettem vele, s hallgattam tanításait — hónapokig. Akkortájt fújtak legtisztábban a „fényes szelek”. Verasztó Antal: Az én mosolyomban mindig marad egy kis szomorúság nyitott szívvel készülődöm minden életr epofozott napomra a rám leselkedő veszedelmek miatt elkezdhetetlennek ítélt pályán már jócskán behaladtam pedig mindvégig az elviselhetetlennek mondott szelekbe tartottam arcom, élet-honvá- gyú szeretteim sorra kiköltöztek a temetőbe lassan minden megváltozik körülöttem csak a cserepek régiek a szemközti háztetőn meg én. különböző okmányokba foglalt hivatalos múltammal (fiatalkori fényképpel és erkölcsi bizonyítványnyal megerősítve) kereshetem mindennapi kenyeremet, de ha közös perceinken megosztoztunk s szabadot jelez a bélyegzőóra minden kötöttség nélkül lehetek boldog vagy boldogtalan. hallgathatok Bartókot Beethovent vagy falramászó slágereket, esténként személyt eszóló meghívás nélkül csak úgy gombnyomásra idegen tábornokok jelennek meg a szobámban hogy életcélomtól homlokegyenest eltérő dolgokról nyilatkozzanak. egyébként valami módon mindennap tudomásomra hozzák a lesántult igazságot arról: meddig lesz lakható még ez a világ, ettől az én mosolyomban mindig marad egy kis szomorúság............................................................. Várkonyi János képei Szegeden Ha azt mondjuk Várkonyi János festészetéről, hogy lírai, nem biztos, hogy pontos a meghatározás. Ezt látszik igazolni szegedi kiállítása is, mely november 12- én nyílt a Képcsarnok Gu- lácsy Lajos-termében. Az itt kiállított képek (elsőnek az elegáns terem és a még elegánsabb, értő berendezés fogja meg a tekintetet) a festő egyre táguló horizontját, lírai érzelmességét és (látszólagos paradoxonként) kemény szókimondását is jelzik, még akkor is, ha az egyik főhelyre tett Angyal című képén a föld lelett és egy elárvult templom felett suhanó szárnyas nőalak mást sejtet. Ha azonban érzékeljük (lehet-e másként?) a kompozíció egészét, belezúg abba a sors, a történelem. a sokféle kiszolgáltatottság az általunk és nem általunk kreált babonáknak, hiedelmeknek, szokásoknak. Egyszóval, Várkonyi lírai- ságát csak a felszínes szemlélő tudhatja be jellemző állapotnak, sokkal inkább eszköz az. művészi eszköz, elmondani a világról a nehezen megfogalmazható dolgokat. az életről az elmúlást, a reménytelenségről a reményt, a lehetetlen vágyakozásról az elérhetőt, az átélhetőt. a megfogalmazható!, a szeretetlen őszről a derűre és fényekre ébredő tavaszt. Nyilván, a szavakkal is csak érzékeltetni lehet (valamennyire) azt, ami a festő műhelyében megszületik, ami a valóság egy kis új darabjaként odakerül a kiállítótermek, lakások, esetleg irodák falára, hogy egy percig legalább elgondolkozva előttük, a látszólagos paradoxonok felsorolt változatait át- és megéljük, elérve vagy megközelítve azt a hangulatot, érzelmi-gondolati állapotot, mely felé Várkonyi János igyekszik vezetni azokat, akik elfogadják invitálását. Ez a szegedi kiállítás (mely minden órájában igen sok érdeklődőt vonz a Gu- lácsy-terembe), arról is beszél még, hogy a reménytelennek látszó remény útjain életünk útjelzői is ott állnak, a gyermekkor tündérvilága, vagy éppen sötét alagútjai, ott állnak az első örömök meséi, az első csalódások tragikus látófái, melyekről, #ha körbenéztünk, szomorúnak tűnt a világ; de ott állnak májusfái is. melyek csúcsán világszép csokrok tündökölnek, és színes szalagokat terít a kék színű égre a májusi szél. Bizony jó dolog képeket szemlélve régmúlt időkre visszarévedni, hasznos dolog látni azt is, milyenek vagyunk mostan, és nagy ajándék a jövőt is megsejteni, milyen is lesz. milyen lehetne, ha tisztaságunk, akaratunk és igaz-keresésünk a Nagy Lehetőségek kapuján belülsegítenének bennünket. Mert mi másra figyelmeztet a Téli rege zöld ruhás hölgye, vagy a Spanyolfal lenge öltözetű nőalakja, netán a Trófea szikár-groteszk vadásza a koponyává omlott Nagy Vad előtt, mint arra, hogy az élet egyszeri, de „csoda" csak akkor lehet, ha milliár- dok így akarják. Az előbb említett angyal röpte sem más, mint kimondatlan reményeink repülése a földláthatár felett, keresve a tájat, ahol az ember rátalálhatna a béke(sség) igéző szépségeire, emberarcúságára fákban, folyókban, örömökben, szerelemben és szeretetben. becsületben és tisztaságban, hogy ezt a szót újra csak felemlegessük, és hozzá néhány képnek a címét, jelzetét: Régi állomás. Puszta, Kalotaszegi nő, Erdei séta. Kétségtelen, hogy Várkonyi János az utóbbi egy- két-három évben olyan új festői vértezetben lépett elénk, mely nagy reményekre jogosít. (Mindig a remény!) Mondhatnám úgy is, simulva hangulatilag az eddigiekhez. hogy nem reménytelen reményekre, mert (kivételesen szép eset!) a festő és közönsége kiállításról kiállításra egyre szembetűnőbben találkozik, nyilván, az ok kézenfekvő: a festő és közönsége értik egymást. Persze, nem a mindent leegyszerűsítő, nem egyszer közhelyekből építkező festői látásmód színvonalán. de nem is a blöff-határt súroló, netán kényelmesen és befelé mosolyogva meg is haladó nonszensz-allűrök útvesztőiben, csak ott és úgy. ahol a fák, facsoportok lelke is érthető, ahol az épületek egyszer csak mesélni kezdenek, ahol egy sejtelmes színfolt fellebbenti az érzelmek fátylait, ahol egy érzékien domborodó női test az ember, és csak az ember átélhető gyönyörűségeit emeli fel a földről, de csak olyan magasra, ahol még a föld vonzása az erősebb, ahol még embervoltunk minden nyűgét-fennköltségél átélhetjük. Várkonyi János szegedi kiállítása jelentős a pályaívben. melyen jár és egyre feljebb emelkedik. Öröm, hogy itt rajzolja-festi tovább. körünkben. Sass Ervin Várkonyi János: Spanyolfal
