Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-03 / 259. szám

1987. november 3., kedd

\i\muM(Folytatás a 2. oldalról)

A Lenin halála utáni időszak — a húszas és harmincas évek — különös helyet foglal el a szovjet állam történetében. Mintegy másfél évtized alatt gyökeres társadalmi változások mentek végbe. Ezekben az években annyi minden történt — a szocialista építőmunka optimális módjainak felkutatása és az új társadalom alapjainak megteremtése területén elért valós eredmények szempontjából egyaránt.

Ezeket az éveket az emberi képességek határát súroló kemény munka, éles és sokoldalú harc jellemzi. Iparosítás, kollektivizálás, kulturális forradalom, a több nemzetiségű állam megszilárdítása, a Szovjetunió nemzetközi helyzetének megerősítése, a gazdaság és az egész társadalmi élet1 irányításának új formái — ezek mind erre az időszakra estek, s mindez messzemenő következményekkel járt.

Hosszú évtizedek óta újra és újra visszatérünk ezekhez az időkhöz. Ez természetes, hiszen akkor alakult ki, épült a világ első szocialista társadalma. Ez történelmi méretű és jelentőségű vívmány volt. Az apák, nagyapák tettei iránti csodálat, valós eredményeink nagyraértékelése örökké élni fog, úgy, mint maguk a hőstettek és eredmények. És ha ma olykor kritikusan szemléljük történelmünket, azt csak azért tesszük, hogy jobban, teljesebben tudjuk elképzelni a jövőbe vezető utat.

A múltat történelmi felelősségtudattal és a történelmi igazság alapján kell megítélni. Ez először is azért szükséges, mert azoknak az éveknek óriási jelentőségük van államunk sorsa, a szocializmus sorsa szempontjából.

Másodsorban azért van rá szükség, mert ezek az évek hosszú idő óta viták középpontjában állnak nemcsak országunkban, de külföldön is, ahol az igazság keresése közben gyakran kísérletet tesznek arra, hogy lejárassák a szocializmust, mint új társadalmi rendet, mint a kapitalizmus reális alternatíváját. Végül, különösen nagy szükségünk van ennek az időszaknak és történelmünk más korszakainak igazsághű értékelésére, most, amikor kibontakozott az átalakítás. Nem politikai leszámoláshoz van rá szükségünk, nem azért, hogy lélekben megtörjünk bárkit is, hanem azért, hogy tisztelegjünk a múlt hőstettei előtt, s tanuljunk a hibákból és tévedésekből.

Tehát a Lenin halála utáni húszas-harmincas évekről. Annak ellenére, hogy a pártnak, a társadalomnak rendelkezésére állt a szocializmus felépítésének lenini koncepciója, rendelkezésre álltak Vlagyimir Iljicsnek az októberi forradalom utáni időszakban született munkái, az útkeresés nehéz volt, éles eszmei harcban, politikai viták közepette folyt. E viták középpontjában a társadalom fejlődésének alapvető kérdései álltak, s elsősorban az, hogy lehetséges-e a szocializmus felépítése országunkban.

flz eszmei harc tükrözte az osztályrétegek érdekeit

Az elméleti gondolkodás és a gyakorlati cselekvés arra próbált választ adni, hogy milyen irányokban és milyen formában kell végrehajtani a társadalmi-gazdasági átalakítást, hogyan lehet biztosítani ennek szocialista jellegét azon konkrét történelmi körülmények között, amelyekben a Szovjetunió létezett.

Előtérbe került a legnagyobb felelősségérzetet követelő gyakorlati építőmunka. Élesen vetődött fel az ország iparosításának, a gazdaság rekonstrukciójának kérdése; ezek nélkül elképzelhetetlen lett volna a szocialista építés, a védelmi képesség megerősítése. Ez Lenin közvetlen útmutatásaiból és elméleti hagyatékából következett. Ugyancsak Lenin útmutatásaival összhangban jelentkezett a falu szocialista átalakításának kérdése.

A legnagyobb, sorsfontosságú dolgokról, problémákról és feladatokról volt tehát szó. Jóllehet a párt — ismétlem — rendelkezett az ezekre a kérdésekre vonatkozó lenini útmutatással, e kérdések körül éles vitáR alakultak ki.

Azt hiszem, érdemes szólni arról, hogy a forradalom előtt és után, a szocialista építés első éveiben a párt vezetői közül távolról sem mindenki osztotta a legfontosabb kérdésekről alkotott lenini nézeteket. Azonkívül a lenini ajánlások nem tudták felölelni az új társadalom építésének minden konkrét kérdését.

Annak az időszaknak az eszmei vitáit elemezve figyelembe kell venni, hogy az óriási forradalmi átalakítások végrehajtása egy olyan országban, amilyen Oroszország volt akkor, már önmagában is igen nehéz feladatot jelentett. Az ország a történelmi előrelépés szakaszában volt, rohamossá vált fejlődése, gyorsan és mélyrehatóan átalakult a társadalmi élet minden területe.

Az eszmei harc, amely tükrözte az osztályok, társadalmi csoportok és rétegek érdekeinek teljes skáláját, a kor követelményeit és feladatait, a történelmi hagyományokat és a megoldatlan feladatok nyomását, az ellenséges kapitalista környezetből fakadó viszonyokat — ez az eszmei harc elválaszthatatlanul összefonódott a gazdaságban, a politikában, az emberek életének minden - szférájában végbemenő eseményekkel és folyamatokkal.

Egyszóval kiigazodni, megtalálni az egyetlen igaz irányt ebben az egyáltalán nem könnyű és viharos helyzetben, mértéktelenül nehéz volt. Az eszmei harcot még bonyolultabbá tette a pártvezetésben megnyilvánuló személyi vetélkedés. A régi nézeteltérések, amelyek már Lenin életében megvoltak, megmutatkoztak az új helyzetben is, ráadásul nagyon éles formában. E veszély lehetőségére, mint ismeretes, figyelmeztetett Lenin. Levél a kongresszushoz című munkájában hangsúlyozta, hogy „ez nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekélység, amely döntő jelentőségűvé válhat”. Nagyrészt így is történt.

A kispolgári szemlélet hatalmába kerített néhány tekintélyes vezetőt, akik frakciós tevékenységbe kezdtek. Ez megrázta a pártszervezeteket, elvonta őket a tényleges feladatoktól, zavarta munkájukat. Ezek a személyek még akkor is bomlasztó tevékenységet fejtettek ki, amikor a párt túlnyomó többsége előtt már világos volt, hogy nézeteik ellentétesek a lenini eszmékkel és tervekkel, javaslataik hibásak, és letéríthetik az országot a helyesen megválasztott útról.

Vonatkozik mindez elsősorban L. D. Trockijra, aki Lenin halála után mértéktelen ambícióval tört a párton belüli vezető szerepre, teljes mértékben igazolva ezzel Leninnek azt az értékelését, hogy önhitt, eszmeileg ingatag, ra- vaszkodó politikus. Trockij és a trockisták tagadták annak lehetőségét, hogy a szocializmust fel lehet építeni kapitalista környezetben. A külpolitikában a forradalom exportjára helyezték a hangsúlyt, belpolitikájukban pedig a parasztságot „szorító prés”. meghúzását, a falu város általi kizsákmányolását, a társadalom katonai-adminisztratív eszközökkel történő irányítását hirdették.

A trockizmus olyan politikai áramlat, amelynek ideológusai — balos álforradalmi frázisokkal takarózva — valójában kapituláns álláspontra helyezkedtek. Lényegében minden vonalon támadást indítottak a leninizmus ellen. A szocializmus ügye, a forradalom sorsa vált kérdésessé.

E körülmények között szükségszerűvé vált a trockizmus- nak az egész nép színe előtti trónfosztása, szocialistaellenes lényegének feltárása. A helyzetet bonyolította, hogy a trockisták a G. J. Zinovjev és L. B. Kamenyev vezette „új ellenzékkel” egy blokkban tevékenykedtek. Az ellenzék vezérei, megértve azt, hogy kisebbségbe kerültek, a párt sorainak bomlasztása érdekében újból és újból vitákat kényszerítettek a pártra. De végül is a párt a KB irányvonala mellett, az ellenzékkel szemben foglalt állást. Az ellenzéket eszmeileg és szervezetileg szétzúzták.

Így a párt J. V. Sztálin irányította vezető magja az eszmei harcban megvédelmezte a leninizmust, kialakította a szocialista építés kezdeti szakaszának stratégiáját és taktikáját, megnyerte a párttagok, a dolgozók többségének támogatását politikai irányvonalához. A trockizmus eszmei szétzúzásában fontos szerepet játszottak Ny. I. Buharin, F. E. Dzerzsinszkij, Sz. M. Kirov, G. K. Ordzsonikidze, J. E. Rudzutak és másolt.

A húszas évek legvégén éles harc bontakozott ki arról a kérdésről is, hogy a parasztságot miként vezessék a szocializmus útjára. Ebben a harcban kitűnt, hogy a politikai bizottság tagjainak többsége és Buharin csoportja a szocialista társadalom új fejlődési szakaszában különbözőképpen viszonyul a NÉP elveinek alkalmazásához.

flz élet ismét alátámasztotta a lenini igazságot

Az akkori idők konkrét belső és nemzetközi körülményei létfontosságú feladattá tették a szocialista építés ütemének jelentős felgyorsítását. Buharin és követői számításaikban, elméleti .tételeikben gyakorlatilag alábecsülték az időtényező szerepét a szocialista építésben a harmincas években. Állásfoglalásaikra rányomta bélyegét a dogmatikus gondolkodás, a konkrét helyzet nem dialektikus értékelése. Mind Buharin, mind követői hamarosan beismerték hibáikat.

Ezzel kapcsolatban helyénvaló emlékeztetni arra a jellemzésre, amelyet Lenin adott Buharinról: „Buharin nemcsak a párt legértékesebb és legnagyobb teoretikusa, hanem joggal tarthatjuk az egész párt kedvencének is, de elméleti nézetei nagyon is kétségesen sorolhatók a teljes marxista nézetek közé, mert van benne valami skolasztikus (sohasem tanulta és, azt hiszem, sohasem értette egészen a dialektikát).”

Ily módon az akkori idők politikai vitái tükrözték a párt fejlődésében végbemenő bonyolult folyamatot, amelyet a szocialista építés legfontosabb problémáival kapcsolatos éles harc jellemzett. Ebben a harcban, amelyet végig kellett küzdeni, alakult ki az iparosítás és a kollektivizálás koncepciója.

A pártnak és központi bizottságának vezetésével az országban rövid idő alatt gyakorlatilag újonnan született a nehézipar, ezen belül a gépipar, a honvédelmi ipar, az akkor korszerűnek számító vegyipar, végrehajtották a Goelro- tervet. Ezeknek az eredményeknek dicsőséges jelképévé vált Magnyitogorszk, a Kuznyeck medence, a Dnyeprogesz, az Uralmas, a hibini kombinát, a moszkvai és gorkiji autógyár, repülőgépgyártó üzemek, a sztálingrádi, cseljabinszki és harkovi traktorgyár, a Rosztszelmas, Komszomolszk-na- Amure, a Turkszib, a ferganai nagycsatorna és az első ötéves tervek több más nagyszabású építkezése. Ebben az időben tudományos-kutató intézetek tucatjai jöttek létre, kialakult a felsőfokú oktatási intézmények szerteágazó hálózata.

A párt — nem számítva külföldi pénzforrásokra, nem várva a könnyűipar fejlődéséből származó, hosszú évek alatt megszülető felhalmozásra — az iparosítás korábban járatlan útját, a nehézipar azonnali fellendítését javasolta. Az akkori körülmények között ez volt az egyedül lehetséges, bár az ország és a nép számára hihetetlenül nehéz út. Üjí- tó lépés volt ez, amelynek során a tömegek forradalmi lendületét a gazdasági növekedés tényezőjeként vették figyelembe. A gyors iparosítás az országot minőségileg magasabb szintre emelte. A harmincas évek végére a Szovjeto

unió, az ipari termelést tekintve, Európában az első, a világon a második helyre küzdötte fel magát, igazi nagyhatalommá vált. Ez világtörténelmi jelentőségű hőstett volt, a felszabadult munka, a bolsevikok pártjának hőstette.

Ha józanul tekintünk a történelemre, figyelembe vesszük a külső és a belső realitásokat, lehetetlen nem feltenni a kérdést; lehetett-e volna az akkori körülmények között más utat választani, mint amit a párt indítványozott? Ha a

történetiség, az élet igazsága talaján akarunk maradni, a válasz csak egy lehet: nem, más utat választani nem lehetett.

Azok között a körülmények között, amikor érzékelhetően megnőtt az imperialista agresszió veszélye, a pártban megszilárdult az a meggyőződés, hogy a pörölytől és a paraszti faekétől a fejlett iparig vezető utat nem végigjárni kell, hanem történelmileg rövid idő alatt átfutni. Fejlett ipar nélkül elkerülhetetlen lett volna az egész forradalmi ügy halála.

A párt által előterjesztett, a tömegek által megértett és elfogadott tervek, az október forradalmi szellemét megtestesítő jelszavak és elképzelések életképességét tanúsította az az egész világot lenyűgöző lelkesedés, amellyel a szovjet emberek milliói kapcsolódtak be a szovjet ipar építésébe. Azok között a nehéz körülmények között, amikor hiányoztak a gépek és rendkívüli volt a nélkülözés, az emberek csodát műveltek. Az lelkesítette őket, hogy egy rendkívüli történelmi tett részesei. Nem lévén elég műveltek, osztályérzékükkel értették meg, milyen hatalmas, soha pem látott ügy részeseivé váltak.

A mi és az utánunk jövők kötelessége, hogy emlékezzünk nagyapáink és apáink eme hőstettére. Mindenkinek tudnia kell, hogy munkájuk és önzetlen odaadásuk nem volt hiábavaló.

Megbirkóztak mindazzal, ami osztályrészükül jutott, és hatalmas mértékben hozzájárultak október vívmányainak megszilárdításához, annak az erőnek a megalapozásához, amely lehetővé tette hazánk megóvását a halálos veszedelemtől, a szocializmus megvédését a jövő, vagyis a mi számunkra, elvtársak. Dicsőség és örök emlékezet nekik!

A szóban forgó korszak azonban veszteségekkel is járt. Ezek bizonyos összefüggésben voltak magukkal a sikerekkel is, amelyekről beszéltem. Akkoriban a kemény központosítás egyetemes hatékonyságát hirdették, azt, hogy az utasításos módszerek a legrövidebb és légjobb utat jelentik a különféle feladatok teljesítéséhez. Ez mutatkozott meg az emberekhez és életkörülményeikhez való viszonyban is.

Kialakult az ország párt- és állami irányításának adminisztratív-parancsnoki rendszere, megerősödött a bürokratizmus, amelynek veszélyére annak idején Lenin figyelmeztetett. Megkezdődött az ennek megfelelő irányítási struktúra és tervezési módszerek kialakulása is.

Az iparban az akkori méretek mellett, amikor látszólag megvolt az ipari felépítmény minden alapvető része, ezek a módszerek, ez az irányítási rendszer tulajdonképpen meghozták eredményüket. Ugyanakkor a központosítás és parancsnokiás ugyanilyen szigorú rendszere megengedhetetlen volt a falu átalakításával kapcsolatos feladatok megoldásában.

Nyíltan meg kell mondani: az új szakaszban nem tanúsítottak kellő, valóban lenini figyelmet a dolgozó parasztság érdekei iránt. És a legfőbb; nem értékelték kellőképpen azt a tényt, hogy a parasztság, mint osztály, alapvetően megváltozott a forradalom utáni években. Az alapvető figurává a középparaszt vált. Ez a dolgozó paraszt — aki földet kapott a forradalomtól és egy teljes évtizeden át arról győződött meg, hogy a szovjethatalom az ő hatalma is — megerősödött, mint gazda. Üjfajta alapon hű és megbízható szövetségesévé vált a munkásosztálynak, a gyakorlatban győződött meg arról, hogy élete egyre jobbra fordul.

Ha jobban figyelembe vették volna az objektív gazdasági törvényeket, és nagyobb figyelmet szenteltek volna azoknak a társadalmi folyamatoknak, amelyek a falun végbementek; ha a dolgozó parasztság — amelynek többsége részt vett forradalomban és megvédte azt a fehérgárdistáktól, és az intervenciósoktól — nagy tömegével való viszony politikailag helyes lett volna; ha következetesen folytatták volna a középparaszttal való szövetség politikáját a kulák- kal szemben, akkor nem fordulhattak volna elő azok a túlkapások, amelyek a kollektivizálás során megtörténtek.

Ma világos: a nagy ügyben, amely a lakosság többségének sorsát érintette, eltértek a lenini politikától a parasztság viszonylatában. E fontos és nagyon bonyolult társadal(Folytatás a 4. oldalon)

Ünnepi ülés a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulója alkalmából a Kreml kongresszusi palotájában. A képen: az ülés elnöksége, a szónoki emelvényen Mihail Gorbacsov, -