Békés Megyei Népújság, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-10 / 239. szám
1987. október 10., szombat Várkonyi János: Sorompó KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Káldi János versei: • • Öreg csónak Pihen a vízben, a fiumei kikötőben, kopottan, törten, a jó csónakok hada közt, őszies-árván. Szívszorító, szomorú látvány! Benne síró-zörgő, gyűrött dobozhalom s millió csokispapír, akár az elszórt, elszáradt virágszirom. Szinte kiáltja a kicsi lélekvesztő: „Irgalom! Irgalom!” Ki látja meg benne a régi csónakot, a tünékenyen suhanót, az egykori hajnalok és alkonyotok tündér-gyors csodáját? Ki gondol arra, hogy valamikor álmok álma volt, és számtalanszor nézték megigézve égbemártott ecsetjei a parti fáknak? Miért fog el engem — láttán — a bánat? Egy tévéantennára Egy világ-mögötti faluvégen, sóhajos jegenyék szomszédjában, a kéményhez kötözve, félszeg-szerényen mosolyog rám az új tévéantenna. Tudja talán, mily örömet okoz a költőnek friss-ezüst mosolyával, szélbe-bólintásával, s azzal a nem is hallható mondattal: „íme, itt vagyok már!" Kiss Ottó: Az utolsó történet Barátom J. K. (a nagy rejtvényfejtő) mesélte ezt a történetet, amikor legutoljára felkerestem. Szeretem J. K.-t, mert sokoldalú, és kissé romantikus, belőlem viszont hiányzik ez a két erény. Történetei mindig valami megfoghatatlan helyen ragadnak meg, valami anyagtalan anyagot diktálnak belém. ,,Már fejlődöm”, gondolom ilyenkor. Éppen egy Bach-melódia ragyogta körbe az állólámpa fényét, amikor kopogtatás nélkül beléptem az ajtón. Barátom, J. K. (a nagy rejtvényfejtő) összerezzent, lassan rám emelte tekintetét. Keresztülnézett egy moll-akordon, és elégedetten tette le a tollat. „Már azt hittem, Mária”, mondta. Hellyel és Pinot Noir-ral kínált. Nem tudtam, ki az a Mária, de nem is vártam erre nézve magyarázatot. — A történetért jöttem — közöltem mosolyogva a bűvös mondatot, azt, amit J. K.-nak hallania kellett ahhoz, hogy mesélni tudjon. Hónapok berögződött formulája volt ez. — A történet rövid lesz — mondta, és leemelte a lemezjátszótűt. A rövid történeteket nem szerettem, mert ezek általában J. K. nőügyeiről szóltak, és ránézve mindig szomorúan végződtek. Ilyenkor aztán végképp kiütköztek lelkünk teljes ellentmondásai. Ezekben a pillanatokban magamat, mint egy tükröt akartam J. KJ elé tartani, sajnos, eredménytelenül. (Ha jó formában voltam, az egyetértő bólogatá- sig jutottam el.) — Néhány hete. a színházban, egy József Attila- esten mutattak be minket egymásnak,1 Máriával — kezdte a nagy rejtvényfejtő. — Temesiről, Bolyáról beszélgettünk. Érdekesnek és izgalmasnak találtam . Máriát (ez J. K. poénjai közé tartozott, ha elsütötte, próbáltam mosolyogni). ö is érezhette bennem a sorsát, mert másnapra randevút kért. Ezután mindennap találkoztunk.1 Itt is meglátogatott néhányszor. Pinot Noirt ittunk, és megcsókoltam. Mézet, levendulát és boldogságot éreztem. Valami emelkedettebb szubsztanciájú polgári sors- minta villant meg előttem, mint a jövő lehetősége. Láttam benne az asszonyomat. A probléma, azt hiszem, azzal kezdődött, hogy Mária megérezte: nagyon komolyan veszem a kapcsolatot. De hát én már ilyen vagyok! — és J. K. sóhajtott, aztán folytatta. — Ettől kezdve visszafogottabb lett, tartózkodóbb. Aztán egyik este hiába vártam. A féltés, gyanakvás tettvágy- gyá érlelődött bennem, vettem a zakót, és elindultam. Átcsavarogtam az éjszakát, míg végre megpillantottam. Egy szórakozóhelyen ült, félhomályban, valakivel. Éppen csókolóztak. J. K. (a nagy rejtvényfejtő) barna szembogarát rámakasztotta, és hosszú szünetet tartott. (Lásd: hatásszünet.) Próbáltam dramatizálni a tekintetem. Laposra sikeredett, mert J. K. csiga- lassúsággal összeolvasztotta alsó és felső szempilláját, majd folytatta. — Másnap, személytelenné téve az idegölő délutánt, egy skandináv rejtvénybe Jékely Zoltán: Régi kezek idézése Visegrád kövei közt Rég elporlandt inas kezek, kik nagy köveket véstetek, sziklába utat ástatok, ó, hogy-hogy el nem vástatok? Maradt-e bennetek erő, cirógató, dédelgető, ha szerszámot letettetek, s várt otthon asszony és gyerek. Maradt-e gyöngéd mozdulat megáldani az álmukat, vagy szegni kínt-vigasztalón új kenyeret az asztalon? Gigászi művetekben itt könnyes szemem gyönyörködik, s tán titeket formáz amott a százesztendős somfabog. . . . Kezemet nézem: mily erős! Munkátok néki ismerős. Örökségül ezt hagyta rám jó kőfaragó dédapám. kezdtem. Néhány szó hiányzott a megoldáshoz, amikor kizökkentem a dologból. Órámra néztem, és meglepődve tapasztaltam, milyen könnyedén keresztülfolyt rajtam az idő. Tűrhetetlen volt a cigarettafüst, hát kinyitottam az ablakot. Kinéztem, Máriát láttam közeledni. Abban a fátyolszerű ruhában volt, amiben megismertem. Nem akartam beszélni vele. Nem volt miről. Azonnal kulcsra zártam az ajtót, visszaültem az asztalhoz, és koncentrálni próbáltam. „József Attila egyik sora”, olvastam. Az ajtón kopogás hallatszott. „József Attila egyik sora”, olvastam. Az ajtón erős kopogás. „József Attila egyik sora”.... És csend. Néztem a papírt, az összefolyó sorokat, a skandináv rejtvényt. Néhány perc telhetett el így. Rágyújtottam, kezembe vettem a tollat, és teleírtam a kis kockákat: „nagyon fáj!” J. K. (a nagy rejtvényfejtő) barna szembogarát rámakasztotta és hosszú szünetet tartott. (Lásd: hatásszünet.) Próbáltam dramatizálni a tekintetem. Laposra sikeredhetett, mert J. K. csigalassúsággal összeolvasztotta alsó és felső szempilláját, odalépett az ablakhoz, és a sarkáig kitárta. Félrehúztam a függönyt. Holdfény, és az enyhe ködön átsejlő csillagok fátyoltánca lépett a szobába. — Egészségedre! — mondta J. K. — és úgy nézett, mintha irigyelné tőlem a vérszínű italt. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Kiittuk a poharat, megköszöntem a történetet, elbúcsúztam. Elmenőben, mintha hallottam volna: kulcs fordul a zárban. Néhány méter után befordultam a rövid urca sarkán. Majdnem összeütköztem egy szőke tündérrel. — Már meg sem ismersz? — cs'Tingelte. Meglepődtem. Valóban ismerősnek tűnt. Hirtelen valami anyagtalan anyag kezdett sűrűsödni bennem. — Mária — nyögtenj ki lassan. Ebben a pillanatban J. K. ablaka felől egy disszonáns Bartók-melódia csendült fel. Felnéztem az égre. Telihöld. • • Üres szívek Ilyen címmel aligha írtak cikket az utóbbi évtizedekben, annyira közhelyes és üres a fogalom — akárcsak az „üres szívek”. Nehéz időkben amúgy is idegesítőek a szívhez szóló, érzelmekre ható szólamok, mégis, hallgatván az embereket, s hallgatván a rádiót, televíziót, olvasván az újságokat, egyre nehezebb lett a ... szívem. Bocsánat az újabb önismétlésért. De hát mit is mondhatnánk az üresen csengő forintok korában? Panaszkodunk, többnyire joggal, s leginkább egymásra. Szájról szájra jár a panasz, hogy hűvösek a családi tűzhelyek, hűvös a munkahelyi légkör, durva az utcai hang. Nem tudom cáfolni ezeket a panaszokat, bár gondterhelt vagyok, mert részesének érzem magam e folyamatnak. Igaz, csak tízmillomodik részesének, mégis ... mintha az én szívem is üresebb, keményebb lenne. Mintha én is behúzódtam volrta jobban a négy fal közé, mintha én is kurtábban válaszolgatnék az engem megszólítóknak, a hozzám érdeklődéssel, szeretettel fordulóknak. „Szeretet”? Ezt a szót leírva bizony igen régen láttam a sajtóban. Talán jobb is. Hiszen utolérte volna az olyan szavak sorsa, mint amilyen a „termékszerkezet-váltás”, vagy a „demokrácia kiszélesítése”. Közhelyek kopognak az agyunkban, szívünkben, a televízió híradójának közhelyeivel fekszünk le, kapunk egy kényszerű mosolyt, s már ezért is hálásak vagyunk, akár a közértben, ha megköszönik, hogy képesek voltunk ma is eljönni, sorban állni és fizetni. Üres a szívünk, és ezért okolhatjuk egymást — ez kényelmesebb, de okolhatjuk magunkat is. Éjjeli csöndesség, tücsökszó vesz körül, lentről látszanak a nagyváros fényei. A Várostól menekültem a hegytetőre, a félkomfortba, de azért nem tudnék a Város nélkül élni. Innen fentről a tízemeletes toronyházak is barátságosnak látszanak, pedig hej, tudom, de mennyi harag, keserűség, áskálódás, lárma, szemét tud meggyűlni egy falunyi lakóházban! S mennyi üres szív, mely kedves szóra, szeretetre, megértésre vágyik, még ha talán nem is tudja ... Munkahelyemen, a faliújságon keleti önvédelmi tanfolyamot hirdetnek. Mindig eltűnődöm, ha ránézek. Biztosan van bőven jelentkező, ki tudja, milyen korosztályok a legnépesebbek. Talán az ifjak, vagy a tehetősebb középkorúak, esetleg a törékeny csontú, védtelen öregek? Ennyire rosszul állunk? Ez a szegény kis Magyarország akar Amerikát játszani, önvédelmet tanulni — egymás ellen? Az üres szívek ellen kellene védekeznünk itt, ahol szegről-végről mindenki mindenkinek rokona, barátja, ismerőse, munkatársa, adósa és hitelezője. Ez az egész kis ország nem több a nagyvilágban, mint egy nagy falu. Bármelyik nagyobb nemzetközi cég megvásárolhatná, ha akarná, s ha mi engednénk. Ami itt történik, igazából senki mást nem érdekel. És senki másnak nem fáj. Most prédikáljam azt, hogy teljünk meg, üres szívek, egymás iránti szeretettel? Nem teszem. Aligha lenne ez több a „szeressük egymást, gyerekek” naiv, spicces ösz- szeborulásánál. De azért nem árt megfontolni, hogy vagy együtt, vagy sehogyan sem. Ha komoran, gyanakvón, üres szívvel, akkor úgy. Aztán majd üres gyomorral. De egy hajón evezünk, s lehetőleg egyfelé! Sszentmihályi Szabó Péter
