Békés Megyei Népújság, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-09 / 238. szám
1987. október 9., péntek Érkezés után a tiszta szobában 4 Este a szlovákoknál... A népi építészet szép példája Békéscsabán a Békési úton az a XIX. század közepén épült szlovák lakóház, an^ely 1986-tól a Békés Megyei Művelődési Központ városi nemzetiségi klubháza. Fehérre meszelt falak és egyszerű oszlopok, homlokzati és oldaltornác. Középen a szabadkéményes konyhába lépünk be; jólesik a kedvesség, ahogyan a házigazdák fogadnak, és a kellemes meleg ilyen hűvös, őszi estén. Balra az utcára néző tiszta szoba, jobbra nyílik a lakószoba, ma könyvtár. Az egykori kamra vendégszoba. Népi szőttesek, függönyök, szőnyegek, mennyezeti festések teszik hangulatossá, még melegebbé a helyiségeket. A klubház elsősorban a város szlovák anyanyelvű lakosságának nyújt otthont, lehetőséget a kulturális hagyományok ápolására, illetve arra, hogy együtt tölthessenek el kellemes estéket a klubtagok. A megyei könyvtár szlovák állományának 3000 kötete, &lovák és magyar folyóiratok, újságok várják itt az olvasókat. Hagyományőrző rendezvényeiken közösségi és családi szokásokat elevenítenek fel, mint például a fonót, a disznótort, a fosztókát. A kóstolgatódélutánokon tájjellegű ételeket készítenek; kiállításokat is rendeznek, s pávakörük lelkesen gyűjti a dalokat. A hímzőszakkörben békési és szlovák motívumokkal ismerkednek a lányok, asszonyok, míg a me- sedélelőttök elsősorban a gyerekek nyelvtanulását segítik. Előadásokat, író-olvasó találkozókat tartanak, filmeket vetítenek rendszeresen. A klubház programjai közé tartozik, hogy vendégül látnak társklubokat; egy ilyen estére kaptunk meghívást. Ezúttal a telekgerendási szlovák klub tagjait várják nagy készülődéssel a békéscsabaiak. Megérkeznek a vendégek, főleg idősebb nénik és bácsik. — ök az alapító tagok, 12 éve aktívan ügyködnek — magyarázza Varga Andrásné klubvezető. — Sokkal többen vannak, de ilyenkor, a mezőgazdasági kampány- munka idején, amikor hibridkukorica- és krumpliválogatás van, kicsit rosszkor jött a meghívás. Ha mi vagyunk a vendéglátók, nagyobb a létszám. A gyerekeket is beszámítva, három generációval együtt 80-90 klubtagunk van. — Telekgerendás kisközség és sokat lehet hallani aktívan működő szlovák klubjáról. Vajon egy kisebb településen könnyebb az embereket összefogni? Ott nem okoz gondot a több munka, az emberek nagyobb leterhelése, netán a televízió vonzereje? — A jó kapcsolatokon múlik minden. Semmi egyéb nem kell hozzá. Szívesen veszek részt minden közös programban, egy levegőt szívok, együtt élek az emberekkel. Nagyon régen lakom a községben, én közeledtem, kezdeményeztem, s úgy érzem, befogadtak. Először összebarátkoztunk, s bár régi gondolatom volt a klub, nem ezzel kezdtem. A jó kapcsolatokat igyekeztem kiépítepi, s utána úgy előkészíteni a programokat, hogy biztosan eljöjjenek, s meg is tudjam tartani az érdeklődőket. Minderre az elején kell nagyon odafigyelni. Később, ha már megnyertem az embereket az ügynek, akkor megy minden olajozottan. A televízió nem nyújtja azt az emberi kontaktust, amit nyújthat egy ilyen emberi közösség. S amíg ennyire látogatott a klubestünk, mint a mai is, addig nem kell félnünk attól, hogy az emberek otthon maradnak. * Vacsora, zene, tánc vidám beszélgetés. Bizony már nem könnyű egymás szavát érteni. — Marika néni, látom, jól érzik itt magukat. Szívesen járnak a klubösszejövetelekre? — Nagyon jól érezzük magunkat, s mindig nehezen várjuk az alkalmat, hogy mehessünk valahová — válaszol Fogarasi György- né. — Hálásak is vagyunk a klubvezetőnknek, mert neki sok fáradozásába, sok estéjébe kerül, hogy ilyen jól összetartsa a telekgerendá- siakat. — A nyugdíjasoknak kicsit könnyebb eljárni a klubba, mint annak, aki még dolgozik. De nekem az a véleményem — mondja Erzsiké, Pócz Mihályné —, hogy aki szereti az anyanyelvét, s nem szégyelli, az szívesen jön. Jól érzem itt magam, s szinte újraélem a gyerekkoromat. Azok az idők jutnak eszembe, amikor otthon, a családban szlovákul beszéltünk. — Telekgerendáson az óvodások és az iskolások is tanulnak szlovákul. Szeretik a gyerekek szüleik, nagy- szüleik anyanyelvét? — Az én lányom most 23 éves. Mikor óvodába ment, még nem tudott magyarul. Aztán az iskolában megtanulta szépen mindkét nyelvet, de a szlovákot bizony nem gyakorolta, mert otthon csak esténként találkoztunk, el is felejtette. Beszél. beszél, de már nem úgy, mint mi. — A családokban, otthon melyik nyelvet beszélik inkább? — Mi szlovákul beszélünk. A legtöbb családban úgy beszélnek, meg az utcán az öregek. — Az egyik menyem magyar, s ha ő is ott van, akkor magyarul beszélünk, de különben csak szlovákul — szól közbe Marika néni. Laczó Pálné, Ilonka néni a legidősebb klpbtag. — Nyolcvanéves leszek, de mindig eljövök. Itt beszélgetünk, hogy ki mit csinál, hogy van. Kézimunkaszakkörbe járok, még mindig hímezek — szemüveg nélkül! Békési térítőkét csinálunk, szépeket. Menyemnek, egyiknek, másiknak, az unokáknak... — És a szlovák ételeket szereti a család? Mit főznek legtöbbször? — Szeretik nagyon a ki- szejt, a savanyú levest. És azt mindig reggel eszik. Ha előző este mulattak, iszogattak, akkor jólesik! — Meg tarhonyalevest főzünk, én reggel nem eszek savanyú levest, inkább szalonnát vagy tojást, de a sajtot is szeretem. — S mit sütnek a szlovák asszonyok? — A legjellegzetesebb sütemény a pogácsa — válaszol Marika néni —, a tepertős pogácsa, meg mindenféle kelt tészta. — Én a kelt tésztát szeretem legjobban — mondja Ilonka néni. — Hogy nem látszik meg rajtam? Ó, mire a • ház körül mindent megcsinálok! Oriszcsákné, Judit néni 11 éve énekel a telekgerendási pávakörben: — Vagy ötvenen táncolunk, dalolunk. Van egy kikicsi csoport, egy nagy, meg mi, öregek. A szlovák nyelv szeretete és a gyerekek akarata, ez segít összekovácsolni, majd együtt tartani az embereket. Tavaly jártunk Csehszlovákiában, meg sokfelé itthon. Minősítésen voltunk Püspökladányban, Bújó étvágyat! Fotó: Gál Edit flz irodalom szerepe ma flz NSZK-ban a Balassival 2. Kirándulások és tapasztalatcserék Az őszi megyei] könyvhetek megnyitó ünnepsége ma délután lesz Szarvason. A rendezvényt irodalmi est követi, amelyen részt vesz Sarusi Mihály író és Kántor Zsolt költő. Ez alkalomból kérdeztük meg, mit jelent számukra az írás, illetve miben látják ma a szépirodalom társadalmi szerepét. Sarusi Mihály: „Ha azt mondom, hogy számomra az írás mindent jelent, akkor túlzók. Talán van még más is, ami ilyen fontos. De nem sok akad. Ügy fogalmazhatnék, hogy az írás majdnem olyan fontos, mint az élet. Mire jó ma az irodalom? Érzésem szerint az igazán értékes művek mindig is egy szűkebb réteghez szóltak. Szomorú tény, de a nagy irodalmat csak kevesen értették, élvezték. Idővel aztán felismerték több író nagyságát, akiket korábban nem tiszteltek méltóképp. Manapság nincs elég időnk, kellő műveltség, megfelelő alkalom az olvasásra. Ez is mind igaz. Mint ahogyan az is, hogy vannak írók, akik nem túl sokat törődnek azzal, hogy olvassák-e műveiket, vagy sem- Nekem az a tapasztalatom, hogy minél egyszerűbben írok, annál szívesebben] fogadnak. Nem mindegy, hogy olvasnak-e, de ugyanígy számít, hogy a mondandómhoz megfelelő formát tudjam megtalálni.1 Az eszményem más: magasrendűt írni, de mindenki értse, élvezze. Egyszerűt, de nagyon jót csinálni! Az emberek olvasnak ma is, pedig drágábbak a könyvek, kevesebb az idejük, és rosszkedvűbbek. A baj az, hogy kevés az a mai írás, amit érdemes a kezükbe adni.” Kántor Zsolt: „Az írás az egyetlen vigasz. A megfogalmazás fénye kicsit: szebbé teszi a dolgokat. Világkép kérdése az írás, nálam a világkép része. Mikor írunk, álarcokat öltünk, s az összes közül legszebb az a szerep, amit végigviszünk az életünkben. Nagyon kevesen olvasnak ma verset. A mindennapi gondok megölik az igényt. Az olvasáshoz nem nyugalom kell, hanem egészséges küzdő szellem, ami nincs meg. Az a meghatározó szerep, amit a magyar líra történelmünk során) mindig is játszott, átalakult- Átalakult a költészet szerepe a társadalmi tudat formálásában. Fontos lenne, hogy a líra ma! is tükrözze a társadalmat, de ehelyett inkább magánüggyé vált. Mégis boldogság írni! Egy ilyen korban, mint ez a mai, az írás vigasz, remény, menedék. És az életben maradás egyetlen lehetősége annak, aki ezzel a tehetséggel van megáldva.” N. K. Nem e sorok írója volt az egyetlen, aki izgalommal várta a hét végét, a Baltiéban töltendő két napot. A közelmúltban nálunk megjelent NSZK-útikönyv szerint barlangok sora található ennek a 11 ezer lakost számláló, vendégszeretetéről nemcsak itt nevezetes és Bergkamentől úgy 60 km-re délkeletre fekvő, hegyek ölelte kisvárosban. Minden évben különböző művészeti fesztiválok sorát rendezik meg itt. A Balassi mint a II. balvei barlangi játékok fesztiváljának vendége érkezhet ide; többoldalas újság is készült (benne két fotó a mieinkről!) erre. Balvei pillanatok Újabb „vendégszülők”, hiszen a vasárnapra virradó éjszakát itt töltjük. A krónikás Üli Steinforthoz és családjához kerül, aki az alsófokú iskola tanítója és pedellusa, felesége a helyi tanács munkatársa, s egy 7 és egy 11 éves kislány ifjú édesapja. S mi több — de erről később — a környék jeles fotósa, több kiállítása is volt már. „Stadtfest” volt Balvéban ezen a szombaton. A főutcán minden kirakva, ami szem-szájnak kívánatos lehet. És ami a léleknek is; a rögtönzött színpadokon három alkalommal lépett a hálás közönség elé a Balassi negyed-negyed órás programjával. Több helyi-környékbeli csoport mellett (majorettek, fúvószenekar stb.), de mit tagadjuk, a siker az övéké lett. Osztatlanul! Vasárnap délután következett az első „igazi” fellépés a már említett barlangban ; a helyiek sűrű bocsánatkérése oldotta csak azt a kicsiny fiaskót, hogy a 18 márkás belépőt csupán csak 200-an voltak hajlandók megfizetni ... A másnapi lapokban aztán hasábos kritikák magasztalták — s a későbbiekben ez a hang lett a meghatározó! — a Balassi temperamentumos, a „Közép-Európa népi kultúrájának tökéletes megjelenítését, ápblását és továbbvitelét” teljességében szolgáló, „tökéletes művészettel előadott” táncait. Az előadás előtt Üli Stein- fort egy köteg színes fotóval kedveskedett az együttesnek, az előző napi fellépésük mozzanatairól készíFellépés a balvei „stadtfest”-en, vagyis a városi ünnepen. A fotó abból a sorozatból való, amelyet Üli ajándékozott az együttesnek ^ dapesten. Vendégségben jártunk Szarvason,! Csorváson, Orosházán, Mezőhegyesen. Nagyon szeretünk menni. Hetente kétszer próbálunk. Sok oklevéllel büszkélkedhetünk, a minősítésen megkaptuk a gyémántot Pesten, az aranyat Gyetván. S Magyarországot képviselni külföldön nagyon szép dolog volt... — Én is a klubról szeretnék valamit elmondani — szólít meg Nyemcsuk Pálné, Ilonka néni. — De ez panasz lesz. Sokfelé jártunk az utóbbi időben, illene is azokat a klubokat visszahívni. S olyan szerencsétlenek vagyunk, hogy egyik napról a másikra kitessékeltek bennünket a gazdaság művelődési házából. Nincs helyünk, ahol fogadhatnánk a klubokat, foglalkoztathatnánk a gyerekeket, próbálhatna a pávakor. Telekgerendáson nincs hová menni, csak a kocsma. Tudja, azért fáj ez nekünk, öregeknek annyira, mert úgy érezzük, mi dolgoztunk meg mindenért. A kultúrház sosem fizetett ránk. S csak úgy kitesznek bennünket... Azt a kultúrházat az ötvenes években a dolgozók építették maguknak, a községnek. S éppen ezeknek az embereknek nem jut most ott egy szék, amire ráülhetnének! Nem értem, hogy állhat ott azóta minden üresen — a mai helyzetben! Fáj ez nekünk,1 nagyon fáj. Ezt is megírja? Megírhatja nyugodtan' Harmincöt éves népfrontos vagyok. Engem ismernek. Hányszor agitáltam, jártam végig a falut! És hát most szégyellem magam, mert amikor nekem is jó lenne egy szék, hogy leüljek, akkor még a másiknak se tudok adni... Ilonka néni szavai talán ünneprontóak egy ilyen kellemes estén, vendégségben ai békéscsabai szlovák klubban. De őszinte szavak: s látom, a körülöttünk ülő nénik szívébe is belehasogatnak. Volt egyszer egy klubhelyiség, ahol az idős emberek a fiatalokkal együtt jól érézték magukat. S ahol a pávakör a sikereiért keményen megdolgozott. Egy hely, ahová az emberek — a mai rohanó élet és az otthoni kényelem ellenére — szívesen eljártak. Méltó-e a telekgerendási közösségi szellemhez az az intézkedés, amellyel a szlovák klubot „kitették” a művelődési házból? Niedzielsky Katalin tette. Megható volt ez a kedvesség! A Rajna hullámain „Ha egy országban jársz, nézd meg annak fővárosát is” — tartja a mondás. Vendéglátóink talán ezért is iktatták programunkba a hétfői bonni kirándulást. Nem ők tehettek róla, hogy zuhogó esőben néztük végig a „nagy falu” (így nevezik a nyugatnémetek) nevezetességeit. No és a délutáni sétahajózás a Rajna jobb partján fekvő kedvelt üdülőhely, Königswinterből a folyással ellentétes irányban, egészen Linzig! Itt meg egy újabb „Stadtfest”-be csöppentünk... A főtér alkalmi táncparkettjén pillanatokon belül a Balassi tagjai vették át a „hatalmat”... Fachprogramme in Bortmund A krónikás természetesen a bőség zavarával küzd, hiszen e tíz nap alatt annyi kedvességgel, szépséggel és különlegességgel találkoztunk, hogy abból válogatni, megörökítésre érdemesnek tartani bármit is csak a véletlennel szövetkezve lehet. Utunk élményeire mindvégig az volt a jellemző, hogy azok apró dolgokból, kicsiny epizódokból épültek föl; sokszor olyanokból, amelyek ugyan a szó erejé-
