Békés Megyei Népújság, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
1987. szeptember 12., szombat „Számomra mindig első a Vázlat egy népművelő portréjához „ötvenháromban kezdtem. Magam sem tudom ma már hogyan, valahogy belecsöppentünk akkor, persze valamelyik művészeti ág segítségével. Én a néptánccal. Akkoriban nemigen tanították, hogyan is kell, hogyan is kellene csinálni a népművelést. Saját bőrünkön tanultuk meg, sikereinkkel, kudarcainkkal. Meg egymást is tanítottuk. Ma is emlékszem azokra az aratóünnepekre, brigádműsorokra . . . Ma már mondani lehet: hamar nyűgössé vált mindez, több és magasabb szintűbb kellett... A hatvanas évektől körvonalazódott ki igazán: mi is a népművelés főbb tennivalója. Azt már a kezdetkor látni lehetett — és ez ma. is érvényes —: úgy nem szabad hozzáállni, hogy más is odaférjen. Mármint arra gondolok, meg azt is próbálom közel három és fél évtizede csinálni, hogy csak egy nagy csomó szeretettel, ügybuzgalommal, s bár mondjanak bármit is, vállalom: önfeláldozással lehet és szabad ezt a pályát járni. Pályakezdő kollégáimnak is mindig azt mondom: most gondolja meg, most menjen el más pályára, ha erre nem tud, nem képes, vagy nem akar vállalkozni. Igen, nekem is eszembe jutott az elmúlt évek során, megéri-e, érdemes egyáltalán csinálni? Voltak és bizonyára lesznek is olyan napok, időszakok, amikor el- kettyen az ember. Ez mindig akkor van, amikor érzem: na, most mindent belefektettem, a lehető legtöbbet adtam, s aztán valami vagy valaki miatt mégsem sikerült! Ennél rosszabb, kegyetlenebb érzés aligha lehet! Nos, a hatvanas években — véleményem szerint — itt, Gyulán sikerült megvalósítanunk mindazt, amire a ma tevékenysége épülhet. Elsősorban a tánc-, a — Megtanultam még otthon — mondja G.-né I. H., a harmincon aluli tanárnő —, így ehhez szoktam. A szüleim munkásemberek, s nagy beosztásra volt szükség a taníttatáshoz. Nekünk, a két gyereknek is. Szóval már diákkoromban is megnéztem a pénzt. Különösen a tanárképzőn, hogy hangversenyre, színházra, könyvekre jusson, de még vehessek magamnak néha egy-két holmit is az ösztöndíjból. — Ez volt az előiskola a későbbi építkezéshez? — Igen, aztán jött a többi. Másodévesen férjhez mentem, s a férjem mozdonyvezetői fizetéséből éltünk, akkor is, mikor megszületett a kislányunk, mert egy darabig gyesen voltam. — .Hogy tudtak a házhoz fogni? — Most értékeljük igazán, hogy milyen szerencsénk volt, amikor még — 1980ban — viszonylag olcsón, 50 ezer forintért megvettük Mezőmegyeren a portát a két család segítségével. És hogy már a megismerkedésünk után a férjem ifjúsági betétet nyitott. Ez lett az indulótőkénk néhány év múlva. — Megvolt már a kislány, amikor az építéshez fogtak? — Szinte egyszerre jött az örömj a nagy költség és a rengeteg munka. És az eszméletlen spórolás. A szüleimnél laktunk, ruházkodásról szó sem lehetett, csak a gyereknek, szórakozás,! luxus ízóba se jöhetett, csupán a színházbérlethez ragaszkodtam. De most már azt is feladtuk, s így megritkult a színházba járás. zene- és a képzőművészet területére gondolok. Hosz- szasan sorolhatnám azoknak a fesztiváloknak a sorát, amelyeknek az alapját akkor sikerült megteremteni. De: és ezt nagyon gyorsan és őszintén hozzá kell tennem — hogy itt az országos átlagnál jobban sikerültek és sikerülnek dolgok, az annak is köszönhető, hogy a sors úgy hozta: mindig olyan vezetők kerültek a- város élére, akik segítették a gyulai közművelődést. Bizonyítékként talán a leglátványosabbat hadd említsem: enélkül aligha nyithattuk volna meg tizenegy évvel ezelőtt az új Erkel Művelődési Központot! Az is igaz, hogy ez is kötelez engem, munkatársaimat arra, hogy becsületesen ellássuk népművelői munkánkat. Hangsúlyozom: ez a kötelezettség csak akkor igaz és érdemleges, ha őszinte, ha szívből való! Most éppen egy új ötletünk megvalósításán dolgozom — persze, hogy kollégáimmal együtt! A volt járás — ma ugye körzetnek hívják?! — településein falunapokat szeretnénk szervezni; legelőször, október 2-án Lökösházán. Mint bázisközpont, intézményünk jelentős anyagi és más jellegű támogatást is nyújt. Olyanokat, amelyek -nélkül ezek a kistelepülések képtelenek lennének szűkös forrásaik miatt hasonlóra. Na igen, azok a bizonyos anyagiak! Meggyőződésem, hogy nemcsak az én panaszom ; gondom és napi problémám. Különösen az utóbbi négy esztendőben lett nehéz a népművelő élete. Korábban töretlen volt az az ív, amely a közművelődés — a művelődés! — fellendítését jelezte. Nos, azóta ugyanannyi az állami támogatásunk. Ez még a szinten tartást sem jelentheti, hiszen évről évre mindennek az ára, költsége emelkedik. — Mit tud meghúzni a családi költségvetésen? — Először is a háztartást. Mindenből az olcsóbbat keresem, főzök, befőzök, igaz, ez sok munkával jár, és több időbe kerül, de másképp nem megy. — Könyvre futja még? — Nagyon szeretünk olvasni mind a ketten, de keveset veszünk, s inkább mesés könyvet a kicsinek. Drágák lettek a könyvek. De mi ez a többi más árához, és ahhoz képest, hogy rengeteg a törlesztésünk, hiszen mindenünk az OTP-é, csak a gyerek nem, mert őrá még akkor, az építés kezdetén nem kaptunk szociális kedvezményt. * * * E. E.-né szó szerint kisnyugdíjas, 3620,— Ft-ból él. Ennyire „tornázta fel” magát az az 1371,— Ft, amivel 48 évesen egy műtét' után leszázalékolták 1967-ben. S ebben az összegben a lakbérpótléktól kezdve, minden benne van. Később 10 évig mégi dolgozott a nyugdíj mellett, évek óta azonban már nem. — Eltelt az idő fölöttem, és a betegségek1 is megszaporodtak — mondja —, de azért a kedvem nem vesztettem el. Még nem láttam kilátástalannak az életet, és soha segélyt nem kértem. — Pedig egyre nehezebb az élet... f— Hal nem érezném is, látnám a háztartási könyveimből. Mindig vezettem, s szomorú az összehasonlítás, évről évre a drágulás és a lemondás valamiről. — Hogy tud mégis kijönni ilyen kevésből? Mikor közönség...” Varga András, a gyulai Erkel Ferenc Művelődési Központ igazgatója Ugyanakkor mindig új és olyan feladatok hárulnak a közművelődési intézményekre, amelyek jellege, tartalma részben vagy teljesen idegen. »-Valakinek csak meg kellene csinálni!« — hangzik el, s mi, népművelők felvállaljuk! Miért másért, ha nem ügy- és szakmaszeretetből?! Hiszem, hogy a közművelődésnek mindenkor elöl kell járnia az új megismerésében, s főleg: terjesztésében. Így volt — kellett volna lennie? — a számítógépek ügyében is. Két évvel ezelőtt jószerével semmiből belevágtunk az első tanfolyamba: siker volt, sokan is voltak, minden tekintetben »bejött«. Csak hát ezt folytatni kell, kötelesség, nem? Hogyan, miből? Ma már egy ilyen tanfolyamhoz szükséges 10-12 félprofesszionista gép a megfelelő perifériákkal együtt, és legalább egy hivatásos, képzett szakember is ... A nyári tanfolyamunkat úgy tudtuk csak megszervezni; hogy a gyulai üzemektől kunyeráltunk berendezéseket ... Az idén még sikemár a rezsi is nagy, és van, amit nem lehet mellőzni. — Az a szerencsém, hogy nem „gyomorember” vagyok, s még csak nem is húsos. S a piacra járok vásárolni, ott minden olcsóbb, főleg, ha nem korán megy az ember. Nyáron befőzök, ősszel megveszem a krumplit, hagymát télire. — Mi volt a mai ebéd? — Bableves a tegnapi főzelékből, hozzá vért készítettem — 5,40-ért vettem, kétszerre elég — paprikával, paradicsommal. Gyümölcsnek: szilva. Szőlőt az idén még nem' vettem. — És az öltözködés? Mindig csinosan, elegánsan látni... — A régi holmikat variálom. Ügyeskedek, bár varrni nem tudok. Egy napig tettem rendbe például egy 40,— forintos használt blúzt. Gyönyörű fehér zsorzsett. Olyan volt, mint az új, amikor a fekete szoknyámhoz felvettem, megnézni Szegeden a Hegedűs a háztetőn-t az újjáépített Nemzeti Színházban. És az itthoni1 színházbérletről sem tudok lemondani. Újság már csak egy jár meg egy hetilap. — Nem fél, hogy eztán mi lesz? — Született optimista vagyok. Elég a baj akkor, ha megvan, tehát majd meglátjuk .. . Előre minek tépjem a hajam, úgyis kevés. * * * — Mióta az eszem tudom, másból se álltam ki, mint takarékoskodásból — szól gondolkozás nélkül a 26 éves M. P., aki gépmester, a felesége meg szövőnő. Vidékiek mindketten. — S ez csak folytatódott. Negyedik éve nősültem, azóta albérrült, és jövőre vajon hogy lesz? ... Ezért is szoktam hangoztatni: egy megye köz- művelődési intézményeinek — most elsősorban a nagyobb települések házaira gondolok — szakosodniuk kellene. Ha egy-egy művelődési központ egy-egy ágazat gazdája lenne, a technikai berendezések kihasználtsága éppúgy sokszorosára nőne, mint annak hatékonysága : még többen ismerkedhetnek meg a számítástechnikával, a videóval és így tovább. Nem hiszem, hogy egypár százas lélekszámú településnek is ilyen nagy értékű rendszereket kell állami támogatásból juttatni, csak azért, hogy »legyen«. Aztán kihasználatlanul ott porosodik — s azzal csak tönkremegy! Mindebből ered, hogy gyorsan, nagyon gyorsan kell reagálnunk mindarra, ami a közönség igénye, kérése. Tény, hogy a legtöbb esetben éppen az előbb említettek miatt csak improvizálni tud a népművelő. Ügy érzem, erőnkön felül bár, de csak megfelelünk ezeknek az igényeknek. Igen, a nyitottság kérdése; oly sokan és sokszor el- méletieskédnek erről! Hiába minden úgynevezett társadalmi igény, ha én, a népművelő nem vagyok képes annak a közegnek a kívánalmait kiszolgálni, akik között — és. akikért! — élek; vagyis a gyulaiakért, a mi esetünkben. A népművelés (a közművelődés — adott esetben talán mindegy!) létezési eleme csakis a gyakorlat lehet, amelyet legfeljebb segíthet az elmélet, a kísérlet, de az aligha válhat elsődlegessé, fontossá. Számomra és számunkra mindig az első a közönség; a szerencsére gyakran betérő, belépő, bejövő gyulai ember, vagy éppen az erre járó — de számunkra nem — idegen. S ha már többes számot használok, hadd fejthessem ki! Meggyőződésem, hogy ezt a munkát csak úgy lehet eredményesen folytatni, leiben lakunk. Képzelheti, mibe kerül... Pedig csak 12 négyzetméter a szoba, negyedannyi a főzőfülke, s az összes „komfort” a víz, az udvaron. És’ még az olajat, villanyt, főzőgázt is mi fizetjük. Élni is kell, elemi szükségletek csak vannak, és akkor még nem beszéltem a legfontosabbról: félretenni a lakásra. — Mennyit sikerült már eddig? — Sokat. Nekünk legalábbis őrült nagy pénz az a 180 ezer forint,1 rengeteget dolgoztunk érte, sok mindent a szánktól vontunk meg. S egyszer csak kiderült, hogy ez alig valami, ahhoz képest, ami a mai — hát még az elkövetkező — lakásvételhez kellene. — Semmilyen remény sincsen? — Van, de szerintem csak annak látszik. Ugyanis elő- takarékosssági címlistára vettek bennünket á tanácsnál, s talán még a tavaszha igazi kollektíva jön ösz- sze. Ilyet pedig csak építeni lehet! Kell a jó közérzet: olyan közösségben lehet csak dolgozni, akik körében jól és biztonságban érzi magát az ember. A miénk ilyen. Ennek és az eredményes munkának ha nem is alapja, de feltétele az is, hogy valamennyi munkatársam szakképzett népművelő, illetve saját területén szerezte meg az előírt végzettséget. Nem dicsekvésként, de tényként csak elmondom: kevés művelődési központ igazgatója mondhatja ezt el... A közönséget persze nem érdekli, nem érdekelheti, hogy mit milyen körülmények között kap meg. Számára természetesen csak az a fontos, hogy »pénzéért« a legtöbbet és a legjobbat kapja. Igaz, számunkra is ez a legelső. Jó érzéssel merem azt mondani, hogy a szervezésért még egyetlen reklamációt sem kaptunk. Nézze, ha újra kezdeném... Csak ezt! Nem, képtelen lennék másnak, más körülmények között magamat elképzelni. Mit kaptam ezért? Olyan apró dolgokat, amelyek ugyan csak akkor és ott számítanak kimondhatatlanul nagy értéknek, de amelyek nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. S a jövő? Biztos vagyok abban, hogy eredményes munkát csak azok az emberek tudnak végezni a mi társadalmunkban, akik tanulnak, olvasnak, közösségbe járnak, kikapcsolódnak, feltöltődnek, szórakoznak ... — vagyis igénybe veszik, kihasználják mindazt, amit a közművelődés tud számukra biztosítani.” * * * Varga Andrást, a gyulai Erkel Ferenc Művelődési Központ és Ifjúsági Ház igazgatóját több évtizeden át végzett kimagasló köz- művelődési tevékenységének elismeréséül a szakma legnagyobb elismerésével, a Bessenyei-díjjal tüntették ki. Nemesi László szál kapunk egy kis leadott bérlakást, ahol 5 évig lakhatunk, ha havi ezer forintot teszünk mindig a takarékba, a későbbi lakásvételhez. Ezek a lakások forognak a fiatalok közt, tehát el kell jönni belőle. De mi ez a pénz, meg amit még hozzáteszünk, az évről évre drágább lakásárakhoz?! Aztán hamarosan gyereket szeretnénk — még harmincon alul —, de akkor a feleségem nem tud egy ideig dolgozni, a kérését jóval kevesebb lesz, a költség meg több. Szó se lehet arról, hogy az eddigi ütemben rakjunk félre. — Ügy sejti, nem érik utol magukat? — Nehezen. A szüléink nem tudnak segíteni, van amikor nekünk kell őket. Nekem öt testvérem van, s az édesapám az idén beteg lett. Ha azt az ideiglenesnek szánt kicsi lakást megkapnánk, az segítene rajtunk. Vass Márta Fotó: Gál Edit NÉPÚJSÁG MOZI Zuhanás közben A fenti című új magyar filmet láthatjuk e héttől megyénk mozijaiban. A Bacsó Péter vezette Dialóg Filmstúdióban készült Tolmár Tamás alkotása. Szerzői filmnek gondolhatja az ember a művet, ha csak any- nyit tud róla: a forgató- könyvet is a rendező, Tolmár Tamás írta. Az alkotást látva már azonban más a véleményünk. Először is azon lehet elgondolkodni, érdemes volt-e mind a két feladatot felvállalnia a tehetséges — ezt sok minden bizonyítja — rendezőnek. Mert a cselekmény kissé — és ez talán enyhe fogalmazás — zavaros. Nagyon sok mindent akar a rendező, s szándéka szerint a mai magyar valóság legkritikusabb pontjait kívánta bemutatni, elénk tárni. Egy nemrég volt napi aktualitás indíthatta el fantáziáját: egy taxisofőr két embert mentett ki a Dunából, s végül is az életmentő lelte halálát a hullámsírban. E rövid, tényszerű újsághír köré kanyarította történetét, s igyekezett belesűríteni mindent, amit úgy érzett, aktuális, jelenvaló gond hazánkban. A cselekmény több szálon fut, és sokszor nem is értjük, miért sorjáznak egymás után a jelenetek. Csupán a végén derül ki, a taxisofőr és a két utasával vízbe rohanó autó találkozásakor, hogy végül is egy visszapörgetett nap eseményeit láthattuk, s ez a véletlen az apropója a szerteágazó szálaknak. Egy bizonyos, mindegyik ág megért volna egy- egy filmet, hiszen valós gondokról tudósítanak. De így együtt nem álltak össze egésszé, sőt, zavarják egymást. Miről is van szó? Adott egy taxisofőr, aki erején felül építkezik, s közben presszóban dolgozó kedvesét nehezen tudja megtartani. Wolf ifjú ember, még innen a harmincon, videokazetták másolásával, beszerzésével üzletel, érezhetően nem a törvényesség keretein belül. Hozzácsapódik Nóra, az egzaltált, alkoholista tanárnő, vélhetőleg az értelmiségi réteg talajvesztett részének reprezentánsaként. De felbukkan még több periférikus figura is: a jóságos vak zongorista, a videopiac (egyik) ellentmondást nem tűrő főnöke, aki nem riad vissza a maffiára jellemző eszközöktől sem „igazát” bizonyítandó, a sikerre mindenáron vágyó balett-táncosnő és még sorolhatnánk. S persze van a filmben még halál, véletlen és szándékos is. A film után elgondolkodva azután azt veszi észre az ember, hogy több jelenet ismerősként hatott, mintha egy-egy kortárs magyar, avagy régebbi más alkotásból került volna át a Zuhanás közben-be. Ez is zavaró, mindenképpen. Mindezektől függetlenül végső konklúzióként megállapíthatjuk, hogy tehetséges rendezővel van dolgunk, több jelenetben bizonyítja nem akármilyen kvalitásait, atmoszférateremtő képességét. Az viszont sajnálatos, hogy senki nem hívta fel figyelmét a forgatókönyv gyengeségeire. A színészeken nem múlt semmi, Pogány Judit az alkoholista tanárnő szerepében óriásit játszik, s Wolf szerepében a fiatal Kaszás Attila is méltó partner. De a mellékszereplők játéka ellen sem emelhetünk kifogást. (pénzes) Tud-e takarékoskodni?
