Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-12 / 189. szám

1987. augusztus 12., szerda

Utazás ítlagamerikában

Nem gondoltam volna, hogy nemcsak regény, dráma, netán krimi, hanem útikönyv is lehet annyira érdekes, izgalmas, hogy egyszerűen nem tudom letenni. Kulcsár István Tudósítás Átlagamerikából című

könyvével jártam így, s valószínűleg rajtam kívül még sokan mások, akik kezükbe vették ezt a kötetet. Talán azért, mert nem is pusztán útikönyvről van szó, annál sokkal többről.

A nagy tudású, népszerű újságíró nemcsak turistaként látta az Amerikai Egyesült Államokat. A Magyar Rádió New York-i tudósítója volt éveken keresztül; vagyis ott élt, dolgozott abban az egész Európától rendkívül különböző világban. Pár évvel ezelőtt jelent meg Legország című könyve, most ez a második mű, ami újságírói tapasztalataiból, munkája, hétköznapjai során összegyűlt élményeiből táplálkozva oly sok ismeretet ad át az olvasónak — kellemes, szórakoztató, közvetlen formában.

Kulcsár István könyve nem szokványos útikalauz a New York-i 98—100 fokról (persze, Fahrenheitban!), ami ráadásul 98—100 százalék páratartalommal társul, vagy a félelmetes világváros felhőkarcolóiról, a leghosz- szabb, éjjel-nappal dübörgő földalattijáról, vagy arról, hogyan árulják a Niagarát, mint idegenforgalmi nevezetességet. Nem sima leírást kap kezébe az olvasó Ford isten városáról, Böbe babáról, Narancsországról, Walt Disney mesés világáról, a floridai Kennedy űrközpontról — mint turistalátványosságról! —, aligátorokról és pálmákról, a dallasi tan- könyvraktárról, a mormonok és a puebló indiánok földjéről, a New Orleans-i karneválról. A személyes benyomások, vallomások élménye tesz minden egyes leírást még érdekesebbé, gazdagabbá. A rengeteg — mégsem fárasztó — történélmi háttérinformáció, az éghajlati, természeti jelenségek magyarázata, vagy éppen az aktuális, mai társadalmi események megvilágítása pedig az olvasmány jobb megértését szolgálja.

Külön érdekes a könyv Egy tudósító hétköznapjai című fejezete, amelyben Kulcsár István az ENSZ-be. a Külföldi Sajtóközpontba, saját tudósítói stúdiójába, otthonába és egyáltalán az újságíró életébe, műhelyébe enged bepillantani. Sok izgalmas és hasznos adatot tudhatunk meg az amerikai magyarságról,, a tömeges bevándorlások körülményeiről, a fogadtatásról, illetve a befogadásról, az új világ normáiról, elvárásairól. Elképzelhetjük, micsoda tragédiák játszódtak le azokban az időkben, azokban az emberekben a partraszállást követően! Vagy milyenek lehettek Bartók Béla utolsó New York-i évei az 57. utcában, majd utolsó napjai a Nyolcadik sugárúton túl, a 309. számú házban!

Képet kap az olvasó mindarról, amit röviden úgy hívnak, „american way of life”, vagyis az amerikai életmódról, arról a világról, ahol autók nélkül megállna az élet. „Detroit, az automobilizmus szülőföldje maga is jó példája annak az amerikai nagyvárosnak, ahol moccanni sem lehet autó nélkül. És ehhez megvannak a feltételek. Nemcsak a tömegközlekedés csaknem teljes hiánya, hanem a város- központból kifelé vezető kétszer négysávos autópályák is, amelyeket mérföldenként metszenek és kötnek össze a nem kevésbé széles, körgyűrűs autópályák. A nevük is ez: 6. mérföld, 7. mérföld stb. És ez nem a város körüli gyűrű. Ezek „városi utcák”. (összehasonlításképpen: a New York-i Manhattanén csupán két gyors- forgalmi út épült, s közülük is csak az egyik működőképes.) Ám csúcsidőben még így is támadnak forgalmi dugók a detroiti útvonalakon. Henry Ford alaposan rátette a kerekekre Amerikát.” '

A csekkszámlás bevásárlások és a rizikós utazás metróval a nagyarányú bűnözéssel függnek össze, ez utóbbival meg a tömeges munkanélküliség, vagy az

éjjeli menedékhelyek, szállások. A XXI. századra emlékeztető úthálózatról, autó- forgalomról, szupermodern, fürdőmedencés villákról, kompjúteres farmokról is

szólnak tudósítások. A Ku Klux Klan birodalmi varázslójával készített interjú igazi kuriózum.

Kulcsár István Legorszá- ga után most Átlagamerikát vázolja fel; könyvével azt mutatja be, hogy „nemcsak nagy dolgokban vannak legek”. Továbbá azt is, hogy „Amerika nemcsak a korlátlan lehetőségeknek, hanem a korlátlan lehetetlenségeknek is az országa”. Íme egy New York-i példa az utóbbira: „Egy óriáscég például szemet vetett a Szent Bertalan- székesegyház Park sugárúti épületére, pontosabban a telekre, amelyen állt. Milliókat ajánlott fel, hogy építsék fel másutt a templomot. A régi helyén pedig — ez a bankok sugárútja — egy pénzintézetnek akartak ötvenkilenc emeletes palotát emelni. A hívek nem nagyon kívánták ezt, majd maga a város tiltotta meg az üzletet ilyen formában, mivel ez a bizánci stílust másoló székesegyház New Yorkban építészeti műemléknek van nyilvántartva. Az egyház- község ezek után eladta — a levegőt. A bank jogot kapott arra, hogy csaknem 200 méter magas, „űrkorszak stílusú” irodatornyát a templom kupolája fölé építse. Hasonlóképpen adta el a levegőt maga fölött egy milliomosok számára épülő társasház céljaira a világhírű Modern Művészet Múzeuma is.”

Fantasztikus, felejthetetlen utazásra viszi Kulcsár István olvasóját ezzel a könyvvel. Aki pedig olyan szerencsés, hogy tényleg járt az Amerikai Egyesült Államokban, többet ért a látottakból, maradandóbbak lesznek élményei — a könyv jóvoltából. ^

Niedzielsky Katalin

Mesterség, művészet, ipar

r^eumi:

Jungfer Gyula kovácsoltvas kapuja a budai várban

A Fémmunkás Vállalat Ferencvárosi Gyáregysége nem rég ünnepelte az alapítás ipartörténetileg is jelentős 200. évfordulóját.

A jogelőd Jungfer Andrást a Fővárosi Tanács levéltárában őrzött eredeti dokumentum tanúsága szerint, 1786. december 24-én jegyezték be a Pesti Lakatos Céh mesterkönyvébe. A díszműlakatos-mesterségét, melyet művelt, unokája, Jungfer Gyula emelte művészi rangra, a mesterségbeli tudásnak olyan fokára, melyet az 1900-as párizsi, majd 1904-es St. Lous-i világkiállításon elnyert Grand Prix is fémjelez.

Az iparosdinasztia működése 163 év alatt megszámlálhatatlan remekmívű alkotással járult hozzá Budapest, az egész ország lakó- és középületeinek építészeti megformálásához. Városszépítő műlakatos és műkovács munkáin keresztül követendő jeleket hagyott az országhatáron túl is, örökre

beírta nevét a művészi vas- művesség aranykönyvébe.

Az államosítást követően a jogutód Műlakatosipari

Egy sarok a kiállításon

(Dolezsál László felvételei — KS)

Vállalat a Fémmunkás ipari nagyvállalat létrejötte után, a ferencvárosi gyáregység őrizte, folytatta a díszműla- katos-mesterség haladó hagyományait. Szakemberei a sérült épületek felújítása, majd az országépítés folyamata során — az elődökhöz hasonlóan — számtalan, a mesterségbeli tudást hirdető terméket hoztak létre. Az elmúlt korokban létrehozott értékek megmentése, megőrzése iránti eredő igény minden bizonnyal jó hatással lesz a feledésbe merült, vagy méltatlanul mellőzött kézművesmesterségek, köztük e kiállítás tárgyi anyagát létrehozó műlakatos-, műko- vácsmesterség újjáéledésére is. A kiállítás anyagát az iparművészeti, a kiscelli és a munkásmozgalmi múzeumok, a Budapesti Műszaki Egyetem Épületszerkezettan Tanszéke, illetve a Fémmunkás Vállalat Ferencvárosi Gyáregysége birtokában lévő tárgyakból mutatja be a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum.

Koltai Sándor

Bemutatjuk

a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar irodalom tanszékét

Mindenekelőtt arra kérem Tamás Attila professzort, mutassa be az irodalmi tanszéket és az egyetem magyar nyelv- és irodalomtudományi intézetét — a kettő ugyanis nem azonos.

— Az intézet nem minden tekintetben zárt egység. Egy általános és egy magyar nyelvtudományi, egy finn-ugrisztikai, egy néprajzi, három magyar- és egy világirodalmi tanszéket foglal magába. Az egyes tanszékek kicsik, többnyire három-négy oktató dolgozik bennük.

— Közelebbről és részletesebben a magyar irodalmi tanszék munkája érdekel. Például, hogy az oktatói létszám kevés, sok vagy éppen elégséges. Vagy: a pesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar irodalmi tanszékéhez viszonyítva kicsinek vagy nagynak tartja-e a tanszéket?

—i Az oktatókhoz alkalmanként tudományos ösztöndíjasok és munkatársak, másrészt külső óraadók is társulnak — változó, egészében véve szerény számban. A pesti egyetem oktatóinak számáról nincsenek pontos adataim, emellett a különböző „külső” munkatársak oktatómunkájának átszámítása a belső teljes munkára, nem köny- nyű feladat. Azt azonban így is meg lehet állapítani, hogy az ő párhuzamos oktatóegységeiknek a munkaerő-ellátottsága akkor is lényegesen jobb a mienknél, ha figyelembe vesszük, mennyivel több hallgatót tanítanak. Pedig most már nem kell végre a világirodalommal is a magyar tanszéket terhelni — szétforgácsolva hol az egyik, hol a másik oktató munkaerejét.

— Szeretném, ha a tanszék oktatóinak kutatási területeiről is szólna. Ezzel összefüggésben arról is: egyes oktatók esetében mennyire fedi egymást az oktatott, tanított, illetve a kutatott téma?

— Célunk az, hogy előadások és szemináriumok formájában — ez a kettő általában egymást kiegészítő párhuzamban fut — az anyag törzsével egyetemi foglalkozásokon ismerkedhessenek meg a hallgatók. Ez természetesen csak részben vág egybe az oktató kutatási területeivel, hiszen azok általában szűkebbek a megtárgyalt anyag teljes körénél, ugyanakkor viszont túl is mennek azon. Például Bitskey István, a régi magyar irodalmi tanszék vezetője főként a tizenhatodik és a tizenhetedik század magyar irodalmát kutatja, de irodalmunk korábbi szakaszaival is kell, hogy foglalkozzék. Bodolay Géza, Debreceni Attila és Szu- romi Lajos főként s felvilágosodás és a reformkor irodalmát oktatják, de' például Szuromi Lajos a verstani kutatásoknak is elismert szakembere, amellett József Attiláról is írt egy könyvet. A tizenkilencedik századi tanszék vezetője, Nagy Miklós — aki Kovács Kálmán halála után a pesti ELTE-ről jött közénk — főként Jókai Mór és Kemény Zsigmond munkásságának kutatásában mélyült el, ugyanott Imre László inkább a verses regényirodaimat, Kemény

és Arany munkásságát tanulmányozza; nyilvánvalóan nem hagyják azonban ki az oktatásból mondjuk Madách Imre, Gyulai Pál vagy Mikszáth Kálmán munkásságát sem. Amellett pedig Imre László gyakran ír bírálatokat élő magyar írók munkáiról. A modern magyar irodalmi tanszék tanárai — Fülöp László, Görömbei András, Juhász Béla és én — több ízben váltották már egymást századunk korábbi és legújabb időszakainak oktatásában, de az irodalom- elmélet tanításában is — az előbbit Szuromi Lajossal is megosztva. A nemzetiségi magyar irodalomnak Görömbei András a specialistája. Az esztétikát és az irodalom- tudomány történetét majdnem mindig én tanítom: ez az én érdeklődési körömbe vág leginkább bele. Fenyő István, a világirodalmi tanszék nemrégiben hozzánk jött vezetője főként az előző századforduló és a reformkor kutatója Lőkö9 Istvánnal együtt, Berta Erzsébet viszont a huszadik századi világirodalommal foglalkozik oktatóként is, kutatóként is, Fenyő István elsősorban az angol, Lőkös István inkább a szláv, Berta Erzsébet főként a német viszonylatokra tekint ki. Speciálkollégiumaik azonban más területekre is kiterjednek: Fenyő István például a magyar irodalomtörténetből is hirdet foglalkozásokat, amellett az élő magyar irodalomra vonatkozó írásokat is gyakran publikál.

— Az intézet kiadványáról, egyáltalán a tanszék dolgozóinak iskolán kívüli produktumairól is beszélgethetnénk.

— Az intézet irodalomtudományi kiadványa, a Studia Literaria évenként jelenik meg, 1963. óta, vezető oktatóink szerkesztésében. Elsősorban a belső munkatársak publikálnak benne. Az oktatók által megjelentetett könyvek jegyzéke túlságosan hosszúra nyúlnék. Ha belevesszük a társszerkesztővel írt (önálló szövegrészként akár több száz lapos) munkákat, a kiadott egyetemi jegyzeteket, bevezetővel ellátott, megszerkesztett szövegkiadásokat is, akkor negyvenet meghaladó számot kapnánk. A mennyiséget tekintve Bitskey István, Fenyő István (aki félállásban van nálunk,) Fülöp László, Görömbei András, Lőkös István, Nagy Miklós és a magam munkássága kívánhat talán említést irodalomtörténeti, kritikai és elméleti kötetekkel.

— Megítélése szerint milyen helyet foglal el a tanszék, illetve az oktatók munkássága az országos szakmai életben?

— Azt hiszem, egészében véve jónak mondható. A munkatársak különféle akadémiai bizottságokban és szerkesztő bizottságokban — például az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségében és az írószövetség választmányában — vesznek részt, Juhász Béla főszerkesztője az Alföldnek. Megjelenő könyveinket a szakma általában észreveszi — néha a határokon túl is.

Cs. Nagy Ibolya