Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
1987. augusztus 1., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Orosházáról indult w Az Arpád-kor nyomában Gyönyörű nyári délután kopogtattam be Szegeden dr. Kristó Gyula egyetemi tanárhoz, a József Attila Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karának történész professzorához. A nyitott ablakon át madarak daloltak, rigók fütyültek, s ezzel fogadott az ötvenen inneni egyetemi tanár: „Látja, ezt a környezetet nem tudná nyújtani a fővárosi Pesti Barnabás utca! Ezt csak a vidék adhatja meg . . ." Dr. Kristó Gyula büszke „szégediségére", noha csak az egyetemi esztendei óta lakja ezt a szép alföldi várost. Orosháza a szülővárosa, onnan került ide egyetemre, mégpedig nem is arra a szakra, amire vágyódott. — Fiatalkoromban két dolog érdekelt: a magyar irodalom és a maematika. De hát nincs olyan egyetem, ahol ilyen párosításban lehetne e két tantárgyat tanulni, így a magyar irodalom mellé párosítottam a történelmet, majd a latint. Aztán az egyetemi tanulmányaim során megfogott a történelem varázsa, levegője, s azóta sem tudok szabadulni bűvöletéből. Közben persze további szerelmem maradt a nyelvészet, mind a mai napig dolgozom a Magyar Nyelv és a Névtani Értesítő című lapokba, de a Nyelvőrben is publikáltam. Elsősorban a helynevek kutatására specializáltam magam. — Hogyan lett mégis történész? — Mint már említettem, nem egyik napról a másikra alakult ki a történelem iránti vonzódásom, elhivatottságom, hanem fokozatosan. Kitűnő tanáraim voltak, s egyszer csak elhatároztam: középkori történész leszek! Rájöttem, hogy számomra ez az igazi szellemi próbatétel, hisz aki a középkorral foglalkozik. annak érteni kell az irodalomhoz, a néprajzhoz, a nyelvészethez és a régészethez is. Széles a kör. És ráadásul latis szakos voltam. ehhez párosul az orosz nyelvtudásom. Görögül is tudok valamicskét, s így elboldogulok a középkori oklevelek világában. Tanáraim közül dr. Karácsonyi Béla — aki egyike volt az első Kossuth-díjasoknak — legendásan jó előadásokat tartott. Az egyetemet 1962- ben fejeztem be, és 39 éves koromban a Magyar Történeti Tanszék egyetemi tanára lettem. — Noha nem beszél róla, de az egyetem életében igen magas tisztségeket töltött be: rektorhelyettes volt, rektor, most pedig . . . — Dékán lettem július elsejétől. Természetesen mindig örömmel vállalom az egyetemi tisztségeket. bár tudom, hogy egy-egy megbízás egy-egy könyvet bizonyosan elvesz az életemből. Nézze, én társaságba ritkán járó ember vagyok, szeretem .a tudományomat, s tehetségem szerint művelem is. Asztalán legújabb nagy sikerű könyve, amely a Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadónál jelent meg: Az Arpád-kor háborúi. Mellette egy csodálatos, rekezzomán- cos borítóval ellátott minikönyv, amelynek a címe: III. Béla. — Eddig huszonnégy könyvem jelent meg — több társszerzővel készült — és tizenegy újabb könyvemnek készen van a kézirata. Gyorsan felállt és a könyvespolcról levett egykét könyvet. A Nemzet és Emlékezet című Magvetősorozatban készült a Tanulmányok az Árpád-korról. — Ez 1983-ban jelent meg. 44 éves voltam ekkor, örültem, hogy egy gyűjteményes kötetben mondhatom el, mutathatom be mindazt, amit az Árpád-korról tudok. S hogy valami egészen mást mutasson a „tiszta tudomány" világából, letett elém egy hatalmas, latin nyelvű munkát. Johannes de Thuroczi Chronica Hunga- rorum című művét. A cím alatt kiadóként ez áll: Elisabeth Galántai et Julius Kristó. Már magyarázza is. — Thuróczi János krónikája kedvelt történeti forrás, hiszen a Balkán, a török. Mátyás király és Csehország is szerepel művében. Mi úgynevezett kritikai szövegkiadást csináltunk, latin nyelvű filológiai munkát. Az első kötet maga a latin szöveg, további két kötetben pedig a kommentáranyag jelenik meg. Ezeknek vagyok én Mályusz Elemér mellett a társszerzője. Napjainkban óriási igény van a népszerű történelmi munkák iránt. S jó dolog, hogy a legfelkészültebb tudósod, történészek írják ezeket a közönségigényeket kielégítő. könyveket. Az Árpád-kor háborúi című könyv is több tízezer olvasó érdeklődését keltette fel és a tervek szerint sor kerül a második kiadásra is. — Egyik fő művemnek tartom A vármegyék kialakulása Magyarországon című munkámat, ezt a Magvető adja ki 1988-ban. És hogy a Zrínyi Katonai Kiadóval megkezdett munkásságom folytatásáról is szóljak: Az Anjou-kor háborúi címmel újabb könyvet írtam, amely ugyancsak a jövő esztendőben jelenik meg. Miután Kristó Gyula dedikálta könyveit, a búcsúzásnál ezt mondta: — Szinte nem múlik el napom írás nélkül. A történelemért élek. hogy kortársaink és utódaink minél többet tudjanak meg a magyarság múltjáról. Takács Tibor Balázs Tibor: Szülőház Balázs Tibor: Ikva Antalfy István: Jaltai napló FELHŐK A hegyen át kúsznak a fellegek, s mennek tovább a nyílt tenger felett. Mintha csak mutogatnák magukat. De egy perc, s az eső máris szakad ... ESŐ Az eső engem mindig elkísér. Mint az ősz — amikor születtem. Ez figyelmeztet: földön járni, és soha nem a fellegekben. SIRÁLYOK A vijjogásuk nem háborgató. Az ablakunk alatt csapatban, a viz felett, a tengervíz felett csaponganak, szakadatlan. BAHCSISZERÁJ Mennyi vér folyt e paloták körül. . . hol vannak, kik itt éltek, a kánok? Falak, kövek maradtak örökül. Az emlékek, *s tán könnyek, és az átok. MODERN BABEL Modern Bábel. Tizenhat emelet. Farton-völgyben a város: Jalta. Tiszta levegő. Tenger. Fények. Mi az, amit a szív sokallna? ÉJSZAKAI HAJÓÚT A nyílt tengeren úszik a hajó. Előttünk a sötét, — a fekete. Mögöttünk a csillogó part-öböl, s egy fárosz villogó üzenete . . . A ló kétlábra állt és fölnyerített. Hosszú, fekete sörényét meglobogtatta a szél. Két hátsó lábán és nyakán kidagadtak az erek. Várt. Türelmetlenül, topogva né-- zett a rét szélén guggoló fehérre meszelt, piros cserepes házak felé. Onnét jött a másik ló. Lehajtott fejjel bandukolt, mintha most is a szekeret húzná. Poros hátára vékony csíkokat rajzolt az ostor. Ö is fölnyerített, amikor meglátta a társát, de csak úgy jelképesen. Nem volt ebben a nyerítésben se izgalom, se fölindultság, se féltés, csak jelzés. Mintha azt mondaná: „jól van no, eljöttem, ha már ennyire akartad...” — Keresnek még? — kérdezte a fésületlen, fekete sörényű, és orrával a házak felé bökött. — Már a kutya se — ló- bálta meg a fejét a másik. — Azt hiszik, a télen fölfaltak a farkasok. Meg se ismernének, olyan ápolatlan r T. Ágoston László: AJ? lettél. Már neved sincs. Csak ló ... Látod, én Ráró lettem. Vigyáznak rám. Mondd: nem hiányzik a meleg istálló? — Mondd: nem hiányzik a férfiasságod? — Butaság... — felelt Ráró, majd letépett egy fűcsomót. — A ló az ló. Azt kell tennie, amit a gazdája jónak lát. Ha kiherélik, hát kiherélik. így van ez már lóemlékezet óta. Ezért adják elé az abrakot, a szénát, ezért éjszakázhat meleg istállóban. — Lenyelte a füvet és megrázta a fejét. — Te bizonyosan sokfelé jártál, mióta elszakítottad a kötelet. Nem tudod, melyik fű használ hasgörcs ellen? Délben oktalanul megtagadtam a parancsot. Belegázoltam a lucernásba és jól bezabáltam. Meg is vert érte a gazda. De ez még csak hagyján, hanem nézd, hogy fölfújód- tam! — Nemhiába mondják ránk; oktalan állat. Azzal akartál elégtételt venni a gazdán, hogy elpusztítod magad ? Bezzeg a szabadságot nem merted vállalni ... Lemondtál a szerelemről, az önfeledt vágtatásról, önként igába hajtod a fejed, csakhogy eléd tegyék a szénát és esténként beállhass a meleg istállóba. Nem vagy te ló, te Ráró lettél! Érted? Elpu- hult, patkóit Ráró! — A gazda jó és okos — nyögte a másik és böffentett egyet. — Megvédett a farkasoktól. Menj már, hozd azt a füvet! Kérlek... nagyon fáj. — Megteszem neked, mert a barátom voltál. Most is az lehetnél, ha nem lennél heréit. Nem a te bűnöd, hogy ebben az istállóban szült meg az anyád. Te csak gyönge voltál, és nem hitted el, hogy az ostorcsapás néha jobban tud fájni, mintha a farkasok marnának a vék- nyadba. — Menj! Siess! Nagyon fáj . . . — könyörgött Ráró és az oldalára dőlt. A ló beleszagolt a friss keleti szélbe és elvágtatott. Fekete sörénye a felhőkben lobogott. Szerette ezt az esztelen vágtatást. Olykor ok nélkül, a saját szórakoztatására is órákon át nyargalt réteken, dombokon keresztül. Soha nem érték utol a farkások. Tudta, hogy valahol, az erdőn túl megtalálja azt a bizonyos füvet, mely megmenti a társa életét. Időnként megállt, beleszagolt a levegőbe és futott tovább. És megtalálta a füvet. Letépte, ami a szájába fért, és pihenés nélkül iramodott vissza. Megállt a dombtetőn, idegesen fölhorkantott. Valahol a rét szélén, a piros cserepes házak között kutyák ugattak. Kifinomult ösztöne menekülésre sarkallta. Bőre alatt összerándultak az izmok. Mellső lábával kikapált egy fűcsomót, a két hátsóval az ég felé rúgott, és rohant egyenesen a házak felé. Látta, amint a kutyák a védtelen Ráróra támadtak. ' Amikor a közelükbe ért, a négy vicsorgó szuka rögtön utána eredt. Az egyik a farkába csimpaszkodott. Azt egyetlen rúgással jobblétre szenderítette. A többi óvatosabban közeledett. A ló kétlábra állt, és hagyta, hadd ugráljanak a patája után. Egyetlen harapással elzavarhatta volna őket, de nem engedte ki a fogai közül a füvet. Ügy forgott hát, hogy a lábukra lépjen. Esteledett, mire a három kutya beismerte vereségét, s nyüszítve elsomfordált. A ló lábából, szügyéből folyt a vér, de a szájában ott tartotta az enyhülést hozó fűcsomót. Odaballagott Ráróhoz, elé tette és megbökte az orrával. — Itt van, cimbora, elhoztam neked. Egyél! Most már nem tötrénhet bajod. A másik azonban nem mozdult, nem válaszolt. Patájával gyengéden megbillentette a fejét. Csak ekkor látta, hogy a torkán mély seb tátong. Átharapták a kutyák. — Lónak születtél, Rárónak neveltek — mondta szomorúan — és látod, amint kilehelted a párádat, tesem lettél több, csak döglött ló. Hát akkor már százszor inkább a farkasok, mint ezek a nyüszítő szukák! Érted, mit mondok, te döglött ló?! Letette mellé a füvet és lehajtott fejjel elballagott a szürkület homályába burkolózó erdő felé.