Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-06 / 184. szám
1987. augusztus 6., csütörtök Bartókkal koncertezett Beszélgetés Gertler Endrével Nyolcvanadik születésnapja alkalmából budapesti szállodai szobájában köszönthettük André Gertiért, a brüsszeli Királyi Zenekonzervatórium professzorát, a világhírű hegedűművészt, és zenepedagógust, aki a szabadságát tölti Magyarországon. Gertler Endre — noha barátait és .tisztelőit sajtótájékoztatón is vendégül látta — kérésünkre a Központi Sajtószolgálat számára külön interjút adott, amelyet az alábbiakban közlünk. — Csaknem hatvan éve él Belgiumban. Annak idején miért ment el Magyarországról? — Ezerkilencszázhuszon- nyolcban a magyarországi kultúréletet borzasztóan visszavetette a romló gazdasági helyzet. Ez ... mindig is így volt. Ha baj volt a gazdasággal, mindig a művészet volt az első áldozat... — Most is így van? — Természetesen. De erről később. Akkor a hangversenylátogatók száma olyannyira csökkent, hogy sza- badjegyekkel is hiába csalogattuk őket. Villamosra, ruhatárra, kapupénzre mindenképpen kellett költeni, így aki hangversenyre hozta volna a családját, inkább kenyeret vett... No meg aztán a politikai helyzet sem kecsegtetett sok reménnyel, s céltalannak véltem, hogy Magyarországon éljek. — Miért éppen .Brüsszelt választotta? — Mesterem, Hubay Jenő korábban négy évig tanított a brüsszeli főiskolán, onnan hívták haza Budapestre, hogy vegye át a hegedűszak vezetését a Liszt Ferenc által alapított Zene- akadémián. Hubayval konzultáltam, hogy hová menjek külföldre, az ő tanácsára választottam Belgiumot, s az ő ajánlólevelével kerestem fel a nagy belga mestert, Isaye-t. Isaye világhírű hegedűművész és zeneszerző volt, mellesleg a belga királyi udvar tanácsadója, aki zenebarát, s a jól hegedülő Erzsébet királynét is tanította. Miután meghallgatott, ő ajánlott be az udvarba, így megérkezésem után nem sokkal egy intim körben, a belga királyi palotában adhattam hangversenyt. Ez volt az én szerencsém, és ezért lett a székhelyem Brüsszel, minden koncertturnémat innen abszolváltam. Azt hiszem, a világhírhez szerencse is kell, nemcsak tudás. Pár évvel később alapítottam egy vonósnégyest, amely Gertler-vo- nósnégyes néven húsz éven át szerepelt a vliág nagy zenei centrumainak pódiumain. A harmincas évek vége felé Budapesten is elég szép sikerrel szerepeltünk. — Mielőtt Brüsszelbe költözött volna, Bartókkal való kapcsolatát is a szerencsének köszönhette? — Nem egészen. Miután elvégeztem a Zeneakadémiát, a kezembe került Újítók Bélának egy általa Erdélyben gyűjtött anyagból készített, eredetileg zongorára írt szonatinája. Ezt átírtam hegedűre és zongorára. Amikor elvittem hozzá, hogy bemutassam neki, ő nagyon alaposan átnézte a kéziratomat, elég keveset javított rajta, ellenben néhány változtatást, amit én megengedtem magamnak, jóváhagyott, így is jelent meg később a kotta, s a szonatinát ebben a formában játszottuk nagyon sokszor, amikor már együtt koncerteztünk. Pár év múlva egy kamarazenekarra írt partitúra kéziratát mutatta meg, annak Erdélyi táncok volt a címe, amely a szonatina átirata volt, s engem végtelenül boldoggá tett, hogy az évekkel azelőtt általam proponált változtatásokat mind átvitte a mű új formájába. Jóval később rendkívül megható és soha el nem feledhető élményem volt, hogy amikor New Yorkban meglátogattam a Bartók-archí- vumot, ahol páncélszekrényben őrzik Bartók Béla kéziratait, a könyvtáros felismert, s azzal nyújtott át nekem egy kottaanyagot, hogy valószínűleg ismerős lesz a számomra. És ez az én szonatina-átiratom kéziratának fotókópiája volt. ami azt jelentette, hogy Bartók fontosnak tartotta az én kéziratomat is átvinni Amerikába! De előre szaladtam. Akkor, amikor Bartók átnézte az átiratomat, s együtt el- játszottuk, nagyon kedvesen megjegyezte, hogy nem érti, miért nem írta eredetileg is ezt a művet hegedűre és zongorára, hiszen így sokkal jobban szól. Ezek után történt, ami nagyon jellemző Bartók emberi magatartására. Együttműködésre kért fel. Hogy mondjam? Hogy egy ilyen nagy hírű művész, mint ő, egy kezdőt, nem pedig befutott, jónevű hegedűst kér fel munkatársul, jellemzi, hogy mennyire nem az anyagi előnyök voltak számára a meghatározók. Együtt koncerteztünk. Számomra ennek hatalmas jelentősége volt, emberileg és zeneileg is végtelenül sokat tanultam tőle. Bármilyen témáról esett szó közöttünk, mindig az volt az érzésem, hogy rengeteget kapok . .. Utolsó együttes hangversenyeinket ezerkilencszázhar- mincnyolcban Belgiumban tartottuk: Brüsszelben és Antwerpenben. — Mi fontosabb az ön számára: a művészi, előadói, avagy a zenepedagógusi pálya? — Egyformán kedves mindkettő. Én ezerkilenc- száznegyventől a brüsszeli főiskola tanára voltam, s a háború után a kölni, majd a hannoveri zeneművészeti főiskolán is tanítottam. Közben több ezer koncertet adtam az öt világrészben. De igaz, ami igaz: a pedagógia a legjobb időmet vette el, mert gyakorolni éjszaka is, viszont tanítani csak nappal lehet. — Büszke a tanítványaira? — Persze. Hatvanegy növendékem nyert nemzetközi versenyeken díjakat, közülük negyvennyolcán első díjat. Itthon is sikeres növendékeim vannak, például Gyarmati Vera és Lovas György, akik Brüsszelben tanultak nálam. És a magyarok közül van sok olyan tanítványom is, aki külföldön felelősségteljes pozíciót tölt be. Ilyen például Károlyi Sándor, a frankfurti opera első hangversenymestere, a dortmundi főiskola tanára, aztán Máté János, a bajor szimfonikus zenekar első hangversenymestere, aki sikeres hangversenyeket adott szerte a világban, vagy például Sebestyén Katalin, aki a brüsszeli főiskolán sokáig asszisztensem volt, s ma már tanár. — Tudomásom szerint mindig is fontosnak tartotta, hogy magyarokat tanítson. Ez miért szakadt meg? — Magyarországon már ezerkilencszáznegyvenkilenctől tartottam mesterkurzusokat. És a ma Szombathelyen működő Bartók-sze- minárium hegedűtanszakát tizennyolc évig vezettem. Ennek rendkívüli sikere volt: bizonyság erre az ide- sereglő külföldiek hada, köztük jónéhányan a Szovjetunióból jöttek. Sajnos, a fiatal magyarok jelenlétét számomra érthetetlen módon nélkülözni voltam kénytelen. Érthetetlen volt ez azért, mert végtére is a világ művészei közé tartozom, akik személyes kapcsolatban voltak Bartók Bélával. Márpedig mit adnánk ma azért, ha találkozhatnánk egy muzsikussal, akinek alkalma volt... csak öt percig ... Beethovennek ... lapozni... Szóval nem jöttek a magyarok. Sajnos, ezelőtt két évvel a Bartók-szeminárium vezetősége ráadásul úgy határozott, hogy megszüntetik a hegedűsöket képző tan- folyamot. — Miért? — Ezt én is megkérdeztem. A filharmónia igazgatója azt mondta, hogy spórolniuk kell. Kétségtelen, én elég drága voltam, noha negyedét kértem annak, mint amennyit másutt kapnék. Igaz, hogy ezért a pénzért több zenepedagógust tudnak foglalkoztatni, de hegedűtanszak azóta sincs, s bár Bartók nagyon sok remekművet írt erre a hangszerre, nincs senki, aki Magyar- országon tanítaná Bartók hegedűre írt műveit. — Milyen céllal jött most Magyarországra? ,— Az orvosaim tanácsára pár nap szabadságot adtam magamnak, ök mondták, hogy oda menjek, ahol a legjobban érzem magam. Márpedig én sehol a világon ilyen jól nem érzem magam, mint Budapesten. Minden szentimentalizmus nélkül: engem itt minden utcasarok emlékeztet valamire. Jóra is. Aczél Gábor HONGSZÓRÓ Magyar Hölgyek Levelei „Szolgálatomnak utána szerelmes édes uram az hatalmas úr Istentől minden kívánta jókat kívánom Kegyelmednek megadatnia. Én Istennek hála alkalmas egészségben vagyok az gyermekekkel egyetemben. Szívem szerint kívánnám az Kegyelmed egészsége felől is hírit hallanija. Kegyelmedet kérem, mint szerelmes uramat, írja meg Kegyelmed énnekem, mint vagyon Kegyelmed; itt hegyek között való földön semmit jót nem hallhatok, Kegyelmed levelére édes uram támaszkodom, adja azért az hatalmas úr Isten, hogy valami jót írhasson Kegyelmed. Itt mi is érette vagyunk a szántáson és vetésen. Ezeknek utána az hatalmas úrnak kezében ajánlom Kegyelmedet édes uram. írtam Szklabinyán 20 march 1601. Kegyelmednek szolgáló atyafia Forgách Mária.” A levél dokumentum: írójának érzelmeit, gondolatait tárja fel, tükrözi életét, környezetét, sokat elárul az egyénről. Sőt, nemcsak az egyénről, hanem a társadalomról, a korról is, amelyben született. Személyes és történelmi dokumentum egyszerre. Elődeink életéről, küzdelmeiről,, elmúlt idők társadalmáról kapunk tájékoztatást, ismereteket egy-egy levélből. Nagy élvezettel hallgattam a Kossuth adó kedd délelőtti műsorát, a Magyar Hölgyek Leveleiből, Deák Farkas gyűjtéséből Honti Katalin által összeállított ízelítőt. Az 1600-as évek elején íródott levelek — meglehet •— nehézkesnek, bonyolultnak tűnnek a mai hallgatónak, talán — ha nincs módja fellapozni, elolvasni e sorokat — nem is hatnak rá igazán. Mégis: Forgách Mária (Révay Péter, Turóc vármegye főispánjának felesége)} Zsuzsánna (Révay Ferenc, nádori helytartó, Turóc vármegye főispánja' és Ilona levelei a szerelmes, férjéért, gyermekeikért aggódó asszony lelkét tükrözik. Hűségről, őszinte szenvedélyről tanúskodnak. S a kor házastársi és levelezési szokásairól ugyancsak képet adnak. így értékes iratok, érdekes olvasmányok. A Magyar Hölgyek Levelei rádióműsor — s egyáltalán minden híres emberek levelezéseiből készült válogatás — elgondolkodtat azon, mennyire kiment a divatból, vagy legalábbis kevésbé szokásos napjainkban a levelezés, ez a szép, örömet adó érintkezési forma. A kor ilyen? Vagy az emberek mások? Nyilván ez is, az is. Könnyebb és gyorsabb a telefon után nyúlni, tárcsázni... Mert, ugye, személyes találkozásokra, beszélgetésekre nincs több időnk, sőt, sokkal kevesebb jut ebben a rohanó világban. Csak annyit tudok biztosan, hogy én ma is reménykedve nyitom majd ki a postaládámat. Énekelj, ifjúság! Kodály Zoltán mondása, hogy „A zene mindenkié!”, jól ismert a zeneértők, a zenét kedvelők körében, s nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is. Részem lehetett olyan örömben, amikor békéscsabai kórust San Franciscóban úgy köszöntöttek, mint „a Kodály hazájából érkezett énekeseket” — őszinte elismeréssel. „A zene mindenkié! De hogyan tehetjük azzá? Ezen tűnődöm, mióta a »mezzo del eammin«-t — életem felét — elértem...” — írta Kodály Zoltán. Főleg a mikéntre vonatkozó kérdését juttatta eszembe Hollauer Tibor riportja, amelyet Énekelj, ifjúság címmel sugárzott a rádió kedden délután. Gondok vannak az általános és középiskolás ének-zene oktatással. Vajon mi az oka, hogy gyakran még a szülők részéről is ellenállásba ütközik sok lelkes tanár, karnagy munkája, törekvése? Megvan-e egyáltalán az ének-zene becsülete, a művész és a művészet rangja a társadalom megítélésében? Hogyan lehet a zene mindenkié? A legilletékesebbek — zenetanárok és kórusvezetők — nyilatkoztak sok izgalmas kérdésről, a módszertan, a tanköhyv- és szaktanárellátás megannyi problémájáról. Meggyőződésem, hogy ez a félórás műsor nem csak gyakorló ének-, zenetanároknak, karmestereknek, énekkel, zenével foglalkozó diákoknak volt érdekes, hanem mindenkinek, aki a magyar zenét kicsit is szívügyének tekinti, aki a zenét szereti. Zenekedvelőknek szólt Táncházról, muzsikáról fiataloknak a Petőfi adó Talpalávalója is kedden,’ kora esti órában. Ezúttal éppen a népdaléneklés fontosságáról hallhattunk őszinte vallomást Ág Tibortól, illetve az amszterdami Búzavirág együttestől, akik hamarosan magyarországi vendégszereplésre jönnek. Az Állami Balettintézet néptánctagozatának vizsgaelőadásáról és a püspökladányi tá- bcrról készült hangképek arról tanúskodtak, hogy szerencsére bőven vannak még szaktanárok és diákok, akik szűnni nem akaró lelkesedéssel teszik a dolgukat: a nagy elődökhöz méltóan folytatják a magyar zene és a magyar zeneoktatás hagyományait. Niedzielsky Katalin Táncos lányok agglegény szerelmese Fedor Kresák könyve Degas-ról Akár az elcsépelt viccben: vannak jó híreim és rossz — nem, ez azért túlzás; mondjuk így: kevésbé jó — híreim. Jó hír, hogy megjelent egy új könyv Degas művészetének egészéről, amely a maga méreteiben, terjedelmében az első nálunk. Az is jó hír, hogy A művészet világa című sorozat immár négy kiadó összefogásával jelenik meg. A nyugat-európai művészeti könyvek csábító szépsége mögött nemzetközi összefogás rejlik, s nem kell ezt szégyelniük a magyar, szlovák, lengyel, NDK-beli kiadóknak sem, sőt. Kevésbé jó hír viszont, hogy a kassai nyomda nem tartozik a legjobbak közé. A színes reprodukciók többnyire még elfogadhatók, de a fekete-fehérek nem a fekete és fehér közötti átmenetekkel igyekeznek érzékeltetni a színek gazdagságát, hanem a sötét- és világos- szürke közötti tartománnyal — s ez bizony egy impresz- szionista mesternél igencsak kevés. Meg azután a szöveg is szürke egy kicsit: szolid életrajz, amelyből többször értesülünk Degas szembajáról, s arról, hogy ez rikítóvá tette kései képeit; de nem látunk egyetlen rikító képet sem, holott lehet, hogy erős vizuális élményekhez szokott utókorszemünk talán nem is a betegséget, hanem a készülődő expresszioniz- must vélné bennük meglátni... Degas életrajza önmagában is szolid volt: tisztes anyagi körülmények közt élő család; a Zoláétól erősen jobbra elhelyezkedő politikai állásfoglalás (mely azonban inkább csak a kávéházi asztal mellett érvényesült); agglegényélet; valamint utazások Európában és Amerika francia kultúrájú vidékein. Mindez távol áll attól, amit bohéméletnek nevezhetünk. Életéből nem érthetjük meg Degas-t, főképp ebben a feldolgozásban nem. Mert valójában bele kellene menni egyszer annak a taglalásába, hogy mit jelent közönségkontroll nélkül, szülők, testvérek, vagy bérbe adott patika támogatásával válni van Gogh-gá, De- gas-vá, Csontváryvá. Degas alig dolgozott „piacra”, magának festett, kísérletezett, magának alakította merész kompozícióit, neki pózoltak a mosakodó, törülköző modellek a műteremben. Technikai kérdés volt számára a festészet elsősorban, s igen kevéssé érdekelte az ábrázolt eszme. Hogy vasalónői Daumier mosónőinek, ezeknek a megfáradt testük mozdulataiban élettragédiákat sűrítő asszonyoknak volnának utódai, mint Fedor Kresák véli, azt kétlem: a grafikusként közismert Daumier egészen másfajta festményei nem voltak épp közismertek. De főként: Degas épphogy nem együttérzéssel, hanem érzelmek nélkül ábrázolja a nőket, „trampliságukban", iszákosságukkal egyetemben. A gőz megfestése éppoly fontos volt Degas-nak, mint a testi munka következményeié. Azon az állításon is el lehetne gondolkozni, hogy Degas képkivágásait — a felülnézeteket, az elvágott alakokat — a fotó inspirálta volna. A fotó egy századdal ezelőtt épphogy utánozta, és nem alakította a festészet komponálásmódját. Persze, maga a festő fényképezés közben rájöhetett efféle érPihenő táncosnők dekességekre, és használhatta segédeszközként. De maga a fotó, mint művészet, akkoriban a festés „szolgálólánya” volt. Ébrednek hát vitázó gondolatok a szlovák szerző olvasása közben — de egészében véve mégis a „jó hír” dominál: házi múzeumainkban, könyvespolcainkon a művészet világa ismét gazdagabb lett egy fontos — és inkább népszerű, mint ismert — festővel. (Corvina) Székely András
