Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
NÉPÚJSÁG 1987. augusztus 20., csütörtök o Mátyás B. Ferenc: Nyaralás rangon alul Az égből tűhegyek milli- árdjai zuhogtak alá. — Nonszensz! — mondta az asszony. Hangja azonnal elhalt, mintha a testét körbefogó, forró homok itta volna béf Kétrészes fürdőruhájának szélei mélyen vágódtak a húsába, s ettől szétszerelhető, óriási játékbabához hasonlított. Orrára ragasztott, hosszúkás levél szúrt arcából a magasba, és férje borzongva gondolt arra, hogy bármelyik pillanatban előmászhatna alóla valamilyen nyálkás, csiganyomot hagyó bogár-szörnyűség. Fehér mezes, fiatal lány andalgott át látómezején, és ő szinte megjegyezte: „Mintha frissen hullott hóból szitált volna magára dresszet... ”, de idejében megfékezte nyelvét, és így megúszta, hogy felesége ismét legorombítsa egy jól irányzott idegen kifejezéssel. Hátuk mögött emeletes alpesi nyaraló emelkedett, aranyesőbokrokkal körítve. A férfi játékosan hűvös hegyekkel, mélyzöld fenyvesekkel, pisztrángsimogató, fényes vizű patakkal társította képzeletében képét, de a hét végére már beleunt, és érezte, hogy mennyire kirí a szemhatárig eltaposott sík vidékből ózondús illatot, ba- kancscsikanást, tiroli vadászkalapot, havasi gyopárt és visszhangzó hollahót idéző stílusával, s azóta számba sem vette; illetve csak annyiban, hogy továbbra is sűrűn szőtt szögesdrót kerítésének tüskéire akasztotta ruháit. (Tavaly remekül érezték itt magukat, külföldön, a havasokban töltött szabadságuk utolsó akkordjait játszották el ezen a fövenyen, három napra megszakítva hazafele útjukat, s a csinos alpesi házacska édes nosztalgiával kísértette őket egész éven át. De nem pusztán a nosztalgia miatt tértek vissza e sós tavacska partjára; a tetőtér-beépítés elvitte minden pénzüket az idén, s most alkalmi szegénységükben élvezni próbálták ezt a kényszertengerpartot.) A móló csúcsában gyermekek labdáztak. Szivárvá- nyos permet lebegett fölöttük. A tavaszi magas vízszint iszaprétegében hosszú lábú, színes madár tapics- kolt a sziget felé. Néhány merészebb úszó a tó közepén szelte a vizet. Hátán fekvő, nagy hasú férfi lebegett a labdázó gyermekek közelében, a bokros alatt beömlő ér áramlása lassan nyílt vízre sodorta, aztán már csak kopasz dombként égre dudorodó hasa látszott. Az alpesi házban porszívó dongott. Az asszony átfordult, hogy hátát tárja a napnak. — Megbabonáztak vagy megkukultál? — kérdezte férjétől. — Gondolkozom. — Csak nem .. . — Egy kétrészes képen .. . A bal felében izzó sivatag, dűnék meg minden, majd utánanézek a képes lexikonban, de a homokban virgonc, ezüstös halacskák ficánkolnak ... A kép jobb felén tengermélyi táj, burjánzó növényzettel, kagylókkal, hajóronccsal és közöttük tevekaraván halad, kajla puskás, humuszos arabokkal . . . Megfestem! — jelentette ki határozottan, de tekintete könyörgőn kutatta az asszony izzadó hátát. — Mit szólsz? — Melegem van — felelte bágyadtan az asszony —, hagyjál ... — Kérlek szépen! Nem messze a parttól zöld bódé állt, sötét belsejéből üvegcsörömpölés hallatszott ki. A férfi előkereste pénztárcáját és odament. A bódé * mögötti partszakaszon strandoltak a legtöbben: mintha egy hajókatasztrófa kivetett áldozatai hevernének egymás hegvén-hátán a homokban. Kiszálkásodott, festéknyomokat őrző, korhadt csónak hevert a kibelezett, sárga autóbusz váza mellett, amelyben tavaly még elsősegély-szolgálat üzemelt egv szeplős orvoslány személyében. Most a hű- sítős lány volt a fő attrakció; a mentőszolgálat roncsain gyermekek fenték feneküket. A közelben úszólecke folyt; békányi kölykök figyelték sírásra torzult- arccal mesterüket, aki pillangómozdulatokkal kanalazta a levegőt, mintha a napkorongot akarta volna leütni az égről, később a mély vízben úszókra hívta fel tanítványai figyelmét: tízen is szelték tempósan a tavat. A hátán libegő férfi olybá tűnt meredő hasával, mint egy hatalmas műanyag hordó. A delelőn átforduló nap az asszonyra tolta az alpesi villa árnyékát. Amikor férje visszatért a négy üveg Coca Colával, kipakolt a strandtáskájából, felszeletelte a kőkemény kenyeret, retket pucolt és meghámozta a felvágottat. Aztán csak bámulták ebédjüket reménytelenül, undorodva ... — Első és utolsó nyaram, amit itt töltök! — fakadt ki az asszony szinte sírva. — Láttál egyetlen ismerőst itt? Ugye, a jobb emberek mesz- szire elkerülik az ilyen nyo- morú helyeket! Életemben nem szenvedtem és nem untam magam ennyire, mint most... — Unod magad? — kérdezte kajánul a férfi. — Saját magad? — Unatkozom — helyesbített a felesége. — Istenem, istenem... És ki kell tartsunk, ha fene fenét eszik, akkor is, vagy rajtunk röhög majd mindenki otthon. Ha kibírunk itt még egy hetet, azt mesélünk majd otthon, amit akarunk! Mintha külföldön nyaraltunk volna, Olaszországban! — Pedig, ha akarod, akár ma is haza .. . — Persze, hogy akarom! — vágott férje szavába az asszony. — De lehetetlen! Ha most hazamegyünk, ki hiszi el, hogy hét nap alatt megjártuk az olasz tengerpartokat. — Akkor maradunk — mondta unottan a férfi. — Csak idejében mondd meg, hogy hol jártunk, nehogy le- bőgesselek . . . Más nincs? — mutatott a felvágottra. — Konzervhal. — Blöööeeee... — mímelt hányingert a férfi. Az alpesi ház ablakában napraforgómintás pongyolában középkorú nő jelent meg. Fehér kendőt tartott a kezében, látszott, hogy integetni készül vele. Hunyorogva kutatta a móló közönségét, aztán a hűsítős bódé körül ácsorgókat vette szemügyre. Ingerülten hátraszólt valakinek a szobába: — Sehol sem látom! Jó lesz, fiam, ha kimegy a strandra és megkeresi. Az úr néha úgy viselkedik, akár egy gyermek, tudhatja! Na! Indul, vagy kezdősebességre vár, trampli?! — Boldogabbaknak képzeltem őket — suttogta férjének az asszony. — Ilyen ház, s akkor ... — Nagyobb kutya nagyobb bajjal jár — vihogott a férje. Az ebédidő lecsillapította a lubickolókat, csak a hátán libegő, nagy hasú férfi maradt továbbra is vízen. Dombnyi hasa úgy rajzolódott ki a láthatár kékes falára, mint egy kis tengeralattjáró tornya. Valahonnan sirály közelítette meg, majd felhúzott az elveszej- tő magasba. A kerítés tövében eszegető házaspár egyre súlyosabban érezte nyaralásuk mártíromságát. — Vagy mit szólsz ehhez? — kérdezte teleszájjal a férfi. — Képzelj el az előtérben egy modern várost, reklámok, fények, fertő, meg minden, mögötte modoros hegység a maga biblikus kietlenségében, s fölötte áttetsző, megfeszített Krisztus, amint egyik kezét kitépi a szögből, és eltakarja vele a szemét... — Engem fess meg ezen a parton, amint eltakarom a szemem! — De én komolyan beszélek — méltatlankodott a férfi. — Én is! — emelte fel hangját az asszony. Társaság haladt el mellettük, s az asszony előrehajolt, hogy eltakarja testével szerény ebédjüket. Férje éppen szalámikarika után nyúlt; keze ütközött a felesége mellével. — Megőrültél?!' — Az őrület a zsenialitás édes testvére — felelte a férfi, de a szalámikarikát nem eresztette el. — Köszönöm. Fülsértő nyikorgással kinyílt az alpesi villa kapuja, és lengén öltözött, földbarna parasztasszony sietett ki rajta. — Olyan, mint Maria Sabina, a mexikói vajákos asz- szony 1 — Aki hallucinogén gombával gyógyít? — fitogtatta jólértesültségét az asszony. — Nyolcvanhét éves már, tudtad? — Maria Sabina ... — mélázott a férfi. — Megfestem, amint tíz ujja helyén tíz gomba nő .. . Kormos gombák, karmos gombák, és spórától duzzadnak az emlői ... — Engem fess meg, amint szétesem az unalomtól! — Ha majd cserepeidben látlak — mosolygott a férfi. Verébforma madár pende- rült a közelükbe, és mohón, lüktető beggyel leste a homokra hulló morzsákat. A túlpartról langyos szél szabadult a tóra, elhessentette a benzinbűzt, s lassan, állhatatosan tolta maga előtt a vízen sziesztázó férfit, akit úgy tartott fenn búbos hasa, mint az asszír harcosokat bőrtömlőjük, amikor át- úszták a Tigrist. Az égből újra előbukkant a sirály, előbb csak akkora volt, mint egy szitakötő, de hamarosan kinőtt az egyre apadó távolságból, teljes nagyszerűségében széttárt szárnyaival, torpedó alakú testével, ívelt csőrével, és röptében lecsapva végigszántott a vízből kidomborodó pocákon. A férfi fel sem vette, csak a szárnyak szelében felborzolt víz repedt egyre táguló körkörös barázdákra körülötte. — A madarak barátja — lelkendezett a férj. — Micsoda idegzet! — ál- mélkodott a felesége. — És mekkora az a madár! Akár egy kappan... Vajon mikor jutunk mi még kappanhoz?... — Én már hozzájutottam — nézett gyűlölködve férjére az asszony —, de jobb, ha nem is beszélünk rólad! A sirály közben a pocakra záródó kört írt le, majd győztes vijjogással rátelepedett. Felkapta fejét, csőre megvillant, mint a hüvelyéből előrántott gyilok, s amikor lecsapott vele, a bódé mögötti, zsúfolt fövenyen kiáltozni kezdtek a strandolok. Néhányan a vízbe vetették magukat, és gyors tempóban a libegő test felé úsztak. A sirály bevárta őket, csak akkor emelkedett a levegőbe, amikor az úszók verte hullámzás átfordította a testet. Az alpesi ház ablakából sikoly szakadt, és hamarosan feltűnt Maria Sabina, jajveszékelve, ahogy illik. — Hogy lehet ilyen unalmasan elpusztulni? — Ege ... — felelte a férj. — Jellemző! — És méltó ehhez az unalmas helyhez ... Nyomorú környezet, nyomorú halál.. . Hát, szívem, jövőre külföldön nyaralunk! Valahol, ahol barlangok is vannak, mert van egy remek ötletem! Festek egy barlangot, ami egy ember gyomrába nyílik, és sirályok röpködnek benne, mint a denevérek. Mit szólsz? — Fesd meg előbb . . . — Égen . . . Csak egy jó barlang kéne mintának . .. — Majd külföldön — biztatta asszony mosolyog- . va. — Majd külföldön, drágám, ott lyukasabbak! — Milyenek? — hökkent meg a férje. — Akarom mondani: tágasabbak, meg minden ... Külföldiek .. . — Nonszensz! — vágta rá diadalmasan a férfi; állta felesége tekintetét, aki hirtelenjében nem talált megsemmisítő idegen kifejezésre, s a sírás környékezte meg. Közben már kihúzták a puffadt tetemet, s a strandolok álmélkodva állták körül, mint valami halkülönlegességet. A sós vizű tó közben hangtalanul ásított unalmában. Simái Mihály: A kenyérszegő asszony balladája és fogta vala baljával csak fogta a nagy kenyeret a sújtó penge-időben mint pajzsot a nagy kenyeret s mint aki tudja ez a pajzs csak más oltalma lehet csak szegte hitszegés idején csak szelte a nagy kenyeret és úgy lett egyre kopárabb szomorúbb védtelenebb úgy lett őszebb ahogy a kenyér fogyott és feketedett s csak fogta vala baljával a késhegy-kereszteket rajzolta a kenyérre szíve fölé szívéhez mind közelebb s megtörtént-e az a mozdulat? vagy csak a révült képzelet játéka hogy akkor hogy végül verdeső szívét szegte meg? \ hol van már az az idő! de hol van a hét telhetetlen gyerek most mikor úgy fáj az anyaság mint kenyérnek az éhesek? Mucsi József: Augusztus végén így kezdtek hullni nagyon régen is augusztus végén a levelek: Egy, kettő, majd négy, öt és egyszer csak üresen maradt a sokágú fa. Az ősz megjön, ha senki se hívja, akkor is. Addig a termést meg kell érlelni, és óvni a bolond nyár minden veszedelmes viharától. Igen, a nyárra kell nagyon-nagyon ügyelni! Nehogy ősz jötte előtt lombtalan legyen a sokágú fa, és férges gyümölcs takarja földjét. Káldi János: Magyar akvarell Emlékes, kis, lassú délután. Ül a Nap a sárgás hegyélen. Leesik a hallgatag fűzfák kopott, szomorú szárnya, mélyen. Húzza az árnyát a darusor át a Dunán, el-elve$zejtve. Határtalan tűnődés az ég. Világít égő nefelejcse. Újházy László Négyfelé telkemet négy testbe szétosztottam immár teljesedjenek ki naptár írja sorsom zárt udvarra néz a ház s falak nőnek köztünk sivárulok betonúton fűszál tűzbe hullott hegedűmet most törik a lángok szénszín madarakat fellegeket látok kitágul a végtelen és szétránt bronzba öntött est emlékműve gőzöl míg ki nem bújik a reggel virága nőnemű álmából az éjszaka lánya borul rá félgömb horizontig a város kapuin a négyfelé vágott év kiszögelve égtájak szerint zúg az égi ige barna basszbaritonban és egységgé szerveződik minden tapasztalt lelkem, is négyfelé váljon felnőtté bennük amíg a farkasok szundítanak
