Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-22 / 171. szám
1987. július 22., szerda o Kádár János látogatása a MOM-ban Az MSZMP főtitkára a szerelőműhely munkájával ismerkedik (Folytatás az 1. oldalról) titkára elmondta: munkatársai a Központi Bizottság állásfoglalását a gazdaságitársadalmi kibontakozás programjáról hasznos, jó dokumentumnak tartják. Többek véleménye: jobb lett volna, ha hamarabb megszületik a határozat. Az emberek dolgozni akarnak, ehhez egységes, határozott iránymutatás kell, s ennek ígérete ebben a programban benne van. Ezért is várják fokozott érdeklődéssel a kormány ősszel előterjesztendő programját. A továbbiakban arról szólt: a műszaki értelmiségiek egyetértésével találkozott a Központi Bizottság állásfoglalása, amely megfogalmazta, hogy növelni kell a nagy fel- készültséget igénylő szellemi munka társadalmi elismertségét. A gyár politikai, gazdasági vezetői már eddig is sokat tettek a műszaki értelmiség megfelelő anyagi, erkölcsi elismeréséért. A MOM-ban a műszakiak bére az elmúlt években gyorsabb ütemben nőtt. mint a többi dolgozóké. A további lehetőségekhez azonban hiányzik az anyagi fedezet. Félő, hogy az üzemek, gyárak önmaguk, központi segítség nélkül nem tudják a műszakiak megfelelő anyagi javadalmazását megoldani. Segítséget jelentene esetleg az is, ha a műszakiak a bevezetendő új adórendszerben valamilyen kedvezményt kapnának a néhány évre tervezett stabilizációs időszakban — hangsúlyozta. Kovács István, a Ságvári Endre szocialista brigád vezetője ezt követően arról tájékoztatta a vendéget, hogy 'már több mint negyedszázados múltra tekint vissza a MOM-ban a munkaverseny. Összesen 350 brigád tevékenykedik, ha kell, társadalmi munkával, ha kell többletmunka vállalásával készek a termelést az igényeknek megfelelően fokozni. Sokat tehetnek ezek a közösségek az eszköz- és anyagtakarékosságért. Elmondta, hogy brigádja is drága, csak valutáért beszerezhető üveganyaggal dolgozik, s közösségük összefogásával növekvő termelés mellett is több mint 260 ezer forint anyagmegtakarítást értek el. Ezt követően Kádár János emelkedett szólásra. Kádár János köszönetét mondott a meghívásért, majd rámutatott: rendkívül hasznosnak és fontosnak tartom az ilyen találkozókat, látogatásokat, hiszen felbecsülhetetlen jelentőségük van abban, hogy jobban megértsük egymást, hogy egységesek legyünk a legfontosabb kérdések megítélésében, majd a cselekvésben. A mi munkánk — beosztástól függetlenül — nagyon szorosan összefügg, még akkor is, ha nem mindennap jut idő kötetlen beszélgetésre. Nem először járok a Magyar Optikai Művekben, van összehasonlítási alapom, így nem udvariasságból mondom, hogy jó munka folyik népgazdaságunk e fontos üzemében. A kor követelményeire figyelve, az ipar egészével szemben támasztott igényeknek megfelelően dolgoznak a szerkezetváltáson, termékeik differenciált fejlesztésén, külpiaci pozícióink megőrzésén, megerősítésén. Ez utóbbinak különleges jelentősége van, hiszen — önök ezt nagyon jól tudják — hazánk adottságaiból eredően nemzeti jövedelmünknek megközelítőleg a fele a nemzetközi forgalomban realizálódik. . Munkánk külső körülményeiről, a nemzetközi viszonyokról szólva az új tényezők közül elsőként azt a megújulási programot kell említenem, amely a Szovjetunióban, és gyakorlatilag az egész szocialista világban, s mint nálunk is, megvalósul. E törekvések nagyon fontosak az adott országok számára, de fontosak nemzetközileg is. Az egész világ oroszul emlegeti például az SZKP kongresszusán, majd a januári plénu- mon elfogadott program kulcsszavait: átépítés, nyíltság, realitás, gyorsítás. Óriási jelentőségű mindez a Szovjetunió, az egész szocialista világ szempontjából. A körülményektől, az adottságoktól függően, a sajátosságok figyelembevételével e feladatok vannak napirenden minden szocialista országban, a Szovjetunióban, Kínában és másutt is, mert lezárult a szocialista társadalom építésének korai, ex- tenzív szakasza. Véget ért az a korszak, amikor még elemi szükségletek kielégítéséről kellett gondoskodni, háború pusztította romországokat kellett újjáépíteni. Akkor a „legyen” volt a legfontosabb cél. Bizonyos tartalékaink voltak, szabad munkaerő volt az iparosításhoz. Ez befejeződött, a korábbinál összetettebb, intenzív szakasz kezdődött: energikus és határozott törekvések bontakoztak ki a szocializmus megújítására. Mindez hatással van a nemzetközi helyzetre, befolyásolja a világ közvéleményét, és — feltehetően — megnöveli a szocializmus vonzerejét. Máris érezhető ez a hatás: a Szovjetunió és a többi szocialista ország, a Varsói Szerződés kezdeményezései új elemeket vittek be a világpolitikába, új biztonság- politikai meghatározásokkal léitek fel. Az egyenlő biztonság elvét hangsúlyozzák, amely minden féltől realitást követel és mindegyik fél biztonságát szem előtt tartja. A békepolitika most offenzívában van, ezeket a javaslatokat már nem lehet leseperni az asztalról. Az új javaslatok bizonyos szempontból még a korábbi, nyugati állásfoglalásokat és azok indítóokait is figyelembe véve születtek meg. Atomfegyvermentes, békésebb világról van szó, hogy a fegyverkezési hajsza végre lefékeződjön, meg- • szűnjön, és a nagyobb biztonságot, a fegyverzetek alacsonyabb szintjén lehessen megteremteni. A biztonságpolitikai javaslatainkról végre érdemi tárgyalások kezdődtek. A helsinki folyamat különböző rendezvényein, a szovjet— amerikai, a Varsói Szerződés és a NATO tagállamai közötti tárgyalásokon is elérhető közelségbe jutott bizonyos kérdések megoldása. Ilyen például az Európában elhelyezett közép-hatótávolságú harcászati atomfegyverek teljes felszámolása. Ez lenne a fegyverek első érdemi csökkentése. A szovjet kezdeményezésnek a nemzetközi biztonsági helyzetre gyakorolt, máris érezhető hatása perspektívát ad mindenki számára, aki békét akar. Igaz, hogy a tőkés országokban vannak a hadi- termelésben érdekelt körök és ott még a dolgozó emberek egy része is azt hiszi, hogy a fegyverkezés foglalkoztatást jelent nekik. De a szocialista országok szerint a normális, a békés kapcsolatok, és ezek alapján az észszerű, a kölcsönös érdekeknek megfelelő gazdasági kapcsolatok fejlődése sokkal nagyobb piacot biztosítana minden országnak, s még a tőkéseknek is. A Szovjetunió törekvéseit üdvözöljük, és őszintén sikert kívánunk megvalósításukhoz. A szovjet népnek, amely oly sokat áldozott már az emberiségért, tiszteletből, barátságból is kívánjuk, hogy nyugodtabban, jobban élhessen. De érdekünk is fűződik ehhez, hiszen az országunk adottságaiból is következik széles körű együttműködésünk, és ezt a jövőben még tovább bővítjük. A mi helyzetünkről, a Központi Bizottság július 2-i állásfoglalásáról, a gazdasági-társadalmi kibontakozás programjáról is szólni kívánok. Ügy tűnik, a MOM- ban ennek lényegét értik. Az állásfoglalás hosszabb, mély elemzése alapján született. Ez most a munka- programunk, hogy úgy mondjam, a kommunisták harci programja. Az állásfoglalás nyíltan feltárja a helyzetet és az előzményeket. A folyamat megértéséhez emlékezni kell arra, hogy 1956-ban nagyon mély, súlyos válság volt Magyarországon, a szocialista rendszer kritikus helyzetbe került. A törvényes rend helyreállítására, a konszolidálásra vagy három évet kellett fordítanunk. Utána jöttek a lendületes fejlődés évei, mintegy 10-14 esztendő nagyon szép eredményekkel. Mind a termelés fejlesztésében, mind az életszínvonal növelésében ütemesen előre haladtunk, megváltoztak az emberek életkörülményei. A további fejlődést azonban új tényezők akadályozták. A változás az olajár- robbanással kezdődött, majd annak hatásaként ugrásszerűen emelkedtek a hazánkba csak külföldről behozható termékek árai. Néhány éven belül értékesítési nehézségekkel kellett szembenéznünk a külpiacon, hiszen a versenyfeltételek kedvezőtlenebbé váltak. Ma már a szocialista országok is — érthetően — mind igényesebb vásárlók. A külső körülmények tehát kedvezőtlenné váltak számunkra. Manapság sokan megkérdezik, hogy miért van adóssága az országnak, ki vagy kik az okai a kialakult helyzetnek? És ezt rendszerint olyanok kérdik — nagy hangerővel —, akik előbrejutásunkért még egy szalmaszálat is alig tettek odébb, s ahogy én ismerem egyiküket’, másikukat, nem is fognak. Ám azt, hogy ki a felelős, azt megkérdezik. Nos, a felelősség széles skálán oszlik meg. Nem lehet — például — egyvalakit, vagy egy brigádot felelősnek mondani azért, ami bekövetkezett, s a vezetést sem. mert nem volt világos: ez úi világgazdasági helyzet. E viszonyok között a mi vezetésünk egy KGST-átlag- szintnek megfelelő termelés- feilesztést és fogyasztásnövekedést tervezett évről évre Béremelés, fogyasztásnövekedés — ez ment egy pár esztendeig, s kiderült, hogy az átmenetinek vélt hátrá- nvos körülmények tartósak, sőt. még komiszabbá váltak. Akkor kezdtük ténylegesen elfogyasztani mindazt, amit megtermeltünk. A Központi Bizottság megítélése szerint — s aki a legutóbbi ülésünk határozatát elolvasta, az világosan érti is — ez a folyamat rossz irányú, megengedhetetlen. így nem mehet tovább! Változtatnunk kell, ezt célozza a kibontakozási program. A programot — eddigi benyomásaink szerint — megértéssel fogadták az emberek. Érzik, hogy most már tenni kell, ezt a negatív folyamatot meg kell állítani, sőt, vissza kell fordítani! Mert terveztünk ugyan, de az elosztási tervet mindig teljesítettük, sőt túlteljesítettük, a termelési tervet pedig alig vagy egyáltalán nem. Másképpen kell hoz- záállnunk a dolgokhoz, ezt a célt szolgálja — alapvető irányjelzőként — a Központi Bizottság július 2-i állás- foglalása, a gazdasági-társadalmi kibontakozás programja. Ezt fogja majd követni a kormány programja, amely a végrehajtás konkrét munkaterve lesz. Több kibontakozási program ne legyen. De annál inkább legyen meg mindenkinek a saját munkaterve: minisztériumoknak, vállalatoknak, brigádoknak. Ezeket nem hirdetni, hanem végrehajtani kell. Grósz elvtárssal beszélgettünk arról, hogy a Minisztertanács legutóbbi ülésén tárgyaltak az Országgyűlés szeptemberi ülésszaka elé terjesztendő kormányprogramról. Azt kértem tőle is: az egyes minisztériumok ne várjanak szeptember végéig, a KB-határozatbóI kiindulva határozzák meg saját tennivalóikat, hiszen jól tudják, mi van a házuk táján. Amikor az Országgyűlés jóváhagyta a kormány programtervezetét, , akkor az esetleges egyeztetés elvégezhető lesz egy hét alatt, s nem akkor kell nekilátni a minisztériumi, főhatósági feladatok kidolgozásának. Tehát én valahogyan úgy képzelem a dolgot, ahogyan ebben az üzemben cselekszenek: már most nekikezd- tek összeállítani a saját programjukat. S. ez így helyes, hiszen ki más tudná jobban, hogy mit kell cselekedni, mint akik itt dolgoznak. Időnként felvetődik a kérdés, hogy érvényesül-e nálunk a párt vezető szerepe. Ezt a témakört egyébként a Központi Bizottság is napirendre tűzi majd. A tavaly novemberi KB-ülés után mindenesetre nekem az volt a benyomásom, hogy pozitív és negatív értelemben egyaránt érvényesül a vezető szerep. Mit értek ez alatt? Mindenki nagyon várta már azt a határozatot, ami bizonyította, hogy az emberek a párttól várnak útmutatást ebben az országban. Sokan csalódva mondták viszont, hogy nem elég konkrét, nem mondja meg, személy szerint kinek mit kell csinálni. Erre gondoltam, amikor a negatív megnyilvánulást említettem. Ez a csodavárásnak egy formája, amelynek ideje véget vetni. Azokat a feladatokat, amelyeket a kibontakozási programunk tartalmaz, akkor lehet végrehajtani, ha mindenütt a saját tennivalóikkal foglalkoznak komolyan. Van, amit a kormánynak kell megoldania, de azt nem tudja, amit a vállalatoknál kell elvégezni, és a vállalatvezetés sem tudja megoldani, amit a brigádoknak kell. Kibontakozási programunk előirányoz egy olyan időszakot, amelyet stabilizációs szakasznak nevezünk. Ennek az időszaknak az egyik fő jellemzője, hogy sem a közületi, sem a lakossági fogyasztás nem növekedhet. Mégpedig azért, mert csak így tudjuk megfordítani a korábban kialakult rossz sorrendet és előbb megtermeljük mindannak a fedezetét, amelyet azután elosztunk. Olyan követelmény ez, amelyet minden háztartást vezető asszony jól ért, és tudja, hogy a család sem költekezhet előre, vásárolhat hozómra tartósan. Hát még egy ország! Sok más tennivalót is tartalmaz ez a szakasz. A megfelelő helyekre kell koncentrálnunk a beruházási eszközöket, és a megfelelő helyeken alkalmaznunk a munkaerőt. Változatlanul alapelvünk, hogy a szocialista társadalomban a munkához való jogot garantálni kell, de' ezt úgy értjük, hogy e jogot a hatékony foglalkoztatás helyén kell érvényesíteni. Ez pedig átcsoportosításokkal jár. Ugyancsak a stabilizációs időszak feladatai közé tartozik, hogy felülvizsgáljuk a helyenként nagyra növekedett intézményeinket, irányító szerveinket, beleértve a létszámokat, és — ha szükséges — e tekintetben is intézkedéseket hozzunk. A konszolidációs szakasz fontos jellemzője a differenciálás is. A vállalatok közötti megkülönböztetés megköveteli annak megszüntetését, hogy a jól termelőktől a nyereséget elvonták a gyengék eltartására. Sem olyan termékek gyártását folytatni, sem olyan termelő egységeket működtetni nem lehet, amelyek nem igazodnak a követelményekhez, a költségszintjük magas, vagy nincs piacuk. A rendszerünkre egy kicsit jellemző, hogy mindenkit eltart. A lelkiismereteseket, az élenjárókat éppúgy, mint a gyengébbeket, dologtalanokat. Tehát az egyének között is szükség van a differenciálásra. A közeljövő tennivalói közé tartozik az adórendszer átalakítása is, talán ezzel foglalkozik most legtöbbet a közvélemény. Mi ezzel a célunk? A vállalati adó első számú rendeltetése, hogy a gazdálkodás tiszta, áttekinthető legyen és a produktív vállalatoknak teremtsen jobb feltételeket. Ami pedig nem produktív és nem tehető azzá, azt fel kell számolni, legyen szó akár tevékenységről, akár vállalatról. Ezt csupán agi- tációval nem lehet elérni. További törekvésünk, hogy a jövőben ne terheljük meg sokféle adóval a termelést, így kedvezőbb feltételek között dolgozhassanak az emberek. Ügy gondolom, az állampolgárt sem mint fogyasztót kell ösztönözni, hanem mint termelőt. Szélsőséges véleményeket hallani a személyi jövedelemadóról. Az a célunk, ha bizonyos nehézségeken túljutottunk, akkor utat nyissunk annak, hogy aki dolgozik, az kereshessen is. De a közteherviselésből a? is következik, hogy a jól kereső ember a jövedelmével arányosan járuljon hozzá a társadalmi kiadásokhoz. Mindenképpen nagyobb mértékben, mint aki szerényen keres, vagy aki nélkülözik — mert sajnos, ilyenek is vannak. A személyi jövedelemadónak az igazi ereje később, a fejlődésben, a kibontakozásban, a termelő munkában mutatkozik majd meg igazán. Ez jó lesz az embereknek, még akkor is, ha a kibontakozásnak vannak nem túl kellemes velejárói. Említhetem például a legutóbbi áremeléseket. Nem kerülhettük el, szükségszerű volt, mert a fogyasztás már régen meghaladta a termelést, s tűrhetetlenné duzzadt a költségvetés hiánya. A termelés szintjét meghaladó életszínvonal fenntartása már szükségszerűen vezetett el a kényszerű intézkedésekhez. Senki sem lelkes, amikor ezt tudomásul kell venni, de el kell viselni. Azért a nemszeretem dolgokkal együtt is lehet élni, dolgozni. Meg kell tanulnunk beosztani a pénzt. Most egy kicsit nehezebb szakasz következik, de végig kell csinálnunk, mert nincs más út. Nem szabad felelőtlenül élnünk, az ország sorsával nem játszhat senki sem. Most a fő kérdés az, hogy egyetérthetünk-e ezzel a programmal és hozzálátunk-e a végrehajtásához. A végrehajtás káderpolitikai feltételeinek biztosítására került sor bizonyos területeken. A folyamat ezzel nem fejeződött be. A kibontakozási program e tekintetben is egyfajta vízválasztó lesz: aki érti ezt a programot, és kész cselekedni a megvalósításáért, az dolgozzon a maga beosztásában, aki nem, azt le kell cserélni. Hallani olyan véleményeket is, hogy bizonyos létszámot irányítsunk vissza a termelésbe. Nos, volt erre már példa, s emlékszem, ahol ez történt, eleinte az érintettek többsége elégedetlen volt. Néhány hónap múlva megnyugodtak, mert tapasztalhatták, hogy jobban kereshetnek a termelésben, mint az adminisztrációban. A társadalom előtt álló követelmények a pártra, annak minden egyes tagjára fokozottan érvényesek. Olyan módon kell élni, dolgozni, cselekedni, hogy a kommunisták feltétlen a kibontakozás élén járjanak. A párttagság önkéntes, viszont aki vállalja az azzal járó politikai és erkölcsi kötelezettséget, attól meg is kell követelni, hogy eszerint cselekedjék. A pártmunkát is szükséges megvizsgálnunk, annak érdekében, hogy kisebb apparátussal, rövidebb ülésekkel és kevesebb papírmunkával, de mindenképpen hatékonyabban dolgozzunk. A Központi Bizottság állásfoglalásának sorsa az emberek hozzáállásán, nem utolsósorban azon múlik, hogy a kommunisták elöl- járnak-e feladataink elvégzésében. Példát mutassanak úgy is, hogy képviselik a párt politikáját, fellépnek a nem helyes nézetekkel szemben, világos beszéddel, határozottan érvelve, nyílt vitában utasítják vissza azokat. Tettekre van szükség! Ezek a tettek jelentik a legfőbb garanciát a kibontakozási program megvalósítására. Tetteket várunk az állami, a gazdálkodó szervektől, a társadalmi és a tömegszervezetektől is. Annál inkább, mert hiszen, hogy a szocialista rendszerben rejlő erőket még nem bontakoztattuk ki megfelelően. A kibontakozás forrása mindenekelőtt a hazai munka. Ezt persze megfelelő nemzetközi tevékenységgel kell kiegészítenünk, beleértve a szocialista országokkal való együttműködés hatékonyabbá tételét, és a kapcsolatok építését minden állammal, amely hajlandó erre. Grósz Károly elvtárs röviddel kormányelnöki hivatalba lépése után Moszkvában járt. Nyílt, elvtársi beszélgetéseket folytatott Mihail Gorbacsov és Nyikolaj Rizskov elvtárssal. Ezúttal is megállapították, hogy a törekvéseink közösek. Kölcsönös a szolidaritás, és gyorsabban tudjuk a céljainkat megvalósítani — itt és a Szovjetunióban egyaránt —, ha jó együttműködést alakítunk ki. Van tehát nemzetközi támaszunk, hátterünk. Itthon pedig arra a túlnyomó többségre támaszkodhatunk, aki becsülettel kíván munkálkodni. Hozzájuk kell szólnunk és velük együtt dolgoznunk — akkor valóra válik a kibontakozási program. Azt tapasztalom, hogy az emberek értékelik és egyben féltik is, amit már elértünk. A politikánknak most az a célja, hogy előbbre tudjunk lépni a gazdasági reformok révén, a társadalom demokratizálódása útján, s azáltal, hogy az új kérdésekre megtaláljuk a szocialista válaszokat. S ebben számítunk a Magyar Optikai Művek kollektívájára, s valamennyi tisztességgel, becsülettel dolgozó közösségre az országban. A KISZ-esek adták ki a jelszót: „Jövőnk a tét”. Én ezt megtoldanám: a jövő a szocializmusé, a jövő ebben az értelemben tehát a miénk, a magyar népé, amely a szocializmus építésének útján jár — mondotta végezetül Kádár János.
