Békés Megyei Népújság, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-06 / 132. szám

198*. június 6.. szombat

KOROSTAJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Vasarely-múzeum Budapesten

Május 8-án nyílt meg Budapesten, az óbudai Zichy- kastély e célra átalakított egyik szárnyában a Vasarely Múzeum és Alapítvány.

Vasarely, mint Vásárhelyi Győző pécsi születésű grafikusművész 1930-ban, 22 évesen hagyta el Magyarországot. Párizsba ment. ahol reklámgrafikusként tevékenykedett. Miközben tanulmányokat készített egy soha meg nem valósult szabadiskola tanmenete számára. Rajzai a geometrikus absztrakció jegyében születtek. Feltűnnek közismert témái, a zebrák, a vonalábrázolások. És megjelennek Vasarely művészetének tudományos és egyszerre játékos elemei. Festeni a '40-es években kezdett. De sikereit csak jóval később aratta.

Ám amikor a világhír szárnyra kapta, Vasarely nem maradt meg elit művésznek, művészetét a mindennapi élet céljainak szolgálatába állította.

Amikor a szülőhazából érkezik kérés, soha sem tagadja meg; Pécsnek, szülővárosának múzeumnyi alkotást adományozott, saját és felesége, Claire Vasarely, valamint képzőművész barátainak munkáiból. A győri színház külső díszítését, a Déli pályaudvar plasztikáját, a Herendi Porcelángyár párizsi kiállításának védnökségét és plakátját — mind ajándékul adta. Jelentősen támogatta a Budapesti Nemzeti Színház felépítését. Felajánlotta közreműködését a battonvai gyerekváros díszítésében. (Más kérdés, hogy erre az illetékesek nem tartottak igényt.)

Különben is támogat minden humánus kezdeményezést. Mint írja; ..Műveimnek • körülbelül egynegyede az eredetiekből és a kiadványokból adomány formájában a kevés anyagi lehetőséggel rendelkező múzeumok és közösségek tulajdonába kerül. Hábbrúellenes, fajgyűlölet-ellenes, éhségellenes, gyermekvédő és bizonyos politikai egyesületeké lesz... a mindenféle ajándékokról és adakozásról nem is beszélve ..."

Néhány éve a Szépművészeti Múzeumban láthatta a hazai közönség azokat a

Vasarelv-műveket, amelyeket budapesti alapítványának adományozott.

Vasarely mindig is bőkezűen szórta szét a világba életművét, bocsátotta köztulajdonba gondolatait, koncepcióit, eszméit, elveit és munkáit. Múzeumalapító gesztussal, alapítványok létesítésével járul hozzá a vizuális kultúra terjesztéséhez.

Elsőül egy dél-francia középkori kastélyt hozatott

rendbe, és rendezett be didaktikus múzeummá. Az épületben 350 alkotása látható, de mivel annyi képet bemutatni kicsi a falfelület, bemutatógépek, presentiorok segítenek. A huszonkét gépben 15-15 nagyméretű kép van elhelyezve, amelyek

gombnyomásra továbbítják és mutatják be a festményeket. Félezer négyzetméteres kiállítási falfelületet tettek így feleslegessé.

1976-ban — pécsi múzeumával egyidőben — nyílt

meg Aix-en-Provencei-i alapítványa, műhelyekkel, előadótermekkel, kiállítási részekkel. Vasarely tervei és elképzelései szerint.

„Célja — fogalmazta meg a művész — a vizuális ártalmak elleni harc, a mesterséges környezet megszépítése. . . . arra is törekszünk. hogy a fiatalság számára — az óvodáktól az egyetemig — teljes audiovizuális tájékoztatást nyújtsunk ... a nyomdai részleg igen olcsón, esetenként ingyen bocsát majd ki jó minőségű metszeteket és sokszorosított példányokat... Idealizmus, jótékonykodás? Egyáltalán nem. Kötelesség- teljesítés és politika az én módszerem szerint."

1977: a Vasarely Center megnyitása New Yorkban. 1981: a Vasarely Kulturális Központ megnyitása Oslóban. Közben önmagukban is szép építkezési „alapelemek" előregvártásának megkezdése, a modern város színességének gondolata a kézművességtől a multinacionális vállalkozásokig, minden szintre való kiterjesztése, az 1979-es Színes város kiáltvány — az utóbbi tíz év fontosabb eseményei címszavakban.

Budapesti Alapítványának saját életművét tartalmazó részét, 400 művet 1982-ben ajándékozta Magyarországnak. Ebben fiatalkori akadémikus rajzai, grafikai tanulmányai, reklámgrafikái, különböző korszakainak (Belle-Isle, Denfert, Kristály, Kinetikus stb.) produktumai, a plasztikai ABC, a színes város teóriadokumentumai szerepelnek.

„Az a törekvés vezetett — nyilatkozta, amikor három éve a francia Nemzeti Érdemrend parancsnoki fokozataival tüntették ki életművéért —, hogy egy abc-t teremtsek a festészet számára .. . ez az abc lehetővé teszi, hogy integrációs kapcsolatot teremtsünk a festészet és az építőművészet között ... Ez szerintem parancsoló szükségesség is, hiszen a városokban mindenütt el- burjánoztak a sivár, egyhangú lakótelepek. Aix-en- Provence-ban működő alapítványom célja éppen az, hogy példákat mutassak és tanácsot adjak arra, hogyan lehet a különböző környezeteknek megfelelően kihasználni a színek és forrnak nyújtotta lehetőségeket, változatosabbakká, esztétiku- sabbakká tenni a lakótelepeket, hogy kellemesebb környezetet biztosítsanak az ott lakó embereknek. Nemcsak geometriai formákat lehet felhasználni erre. A variációk szinte kimeríthetetlen lehetőségét nyújtják a különböző népek folklórjainak elemei."

Budapesti Alapítványa is hasonló célokért alakul. Számítógépes rendszerrel ösz- szeköttetésben áll majd a franciaországi kutató központtal. „Az ott elért eredményeket felhasználják és továbbfejlesztik, hazai viszonyokra alkalmazzák. Itt is dolgozik majd egy kutató gárda, amelynek feladata a módszer további kollektív kiteljesítése lesz."

Idézet egy Vasarelyvel készített interjúból:

„Budapesti Alapítványom első akciója annak bizonyítása lesz, hogy a világ számos új lakótelepe lehetett volna emberibb, sokkal szebb, látványosabb, ha az esztétikát ízléssel és szeretettel alkalmazták volna. Példánkkal befolyásolni óhajtjuk mindazokat, akik az elkövetkezendő építkezésekben valamilyen szerepet játszanak. S lényege: már a kezdeteknél kell beavatkozni, és nem utána, amikor a baj már megtörtént. Az alapítvány célja lesz az is, hogy a század eleje óta megindult újításokat megismertesse és alkalmazza, egyesítve a múlt állandó értékeit a jelen felfedezéseivel."

Vasarely, aki sikert sikerre halmozott, aki elérte a világhírt, s azt, hogy nevével új fejezetet jelölnek a művészetek történetében, már lemond minden meghívást, kiállítást, távoltartja magát minden hivatalos szerepléstől. de Budapestre eljött múzeumának, alapítványának megnyitására.

Kádár Márta

Vidéki végállomás váróterme. Általában kihalt két vonat között.

Óvatosan nyílik az ajtó, egy nagy utazótáska tolat be rajta, folytatásában egy görnyedt ember. Alacsony, csupacsont öreg, bőre koponyájára tapad, kiálló két fölének nagy karimája poros fekete kalapot tart. A bácsi letelepszik az első pádra, pontosan szembe az elfüggönyözött pénztárablakkal, két lábával körbeöleli a nagy csomagot. Ül türelmesen, az ablakot lesi. Még egy jó óra van az indulásig, elszundikál.

Utasok kezdenek szállingózni, a busz is hozott egy kis csapatot.

— Régóta vár, bátyám ? — telepszik az öreg mellé egy középkorú férfi.

— Még kettő hiányzik a nyócvanhoz — közli az felcsillanó szemmel. Kihúzza magát, fején magasra emelkedik a kalap. — Tavaly ilyenkor engedtek ki a kór- házbul. Nézett rám az orvos: azt hittem, kifingik, mire visszagyüvök, mer Gyulán négyet csináltam ilyen operálást, oszt mind meghalt. Pedig mind fiatalabb vót. Él-e még aszón-- gya. Élek hát, mondom, éhes vagyok, ne kínozzon tovább. Akkor mán négy napja nem adtak.

Köréje gyűlnek, hallgatják.

— Én is sokat gyógyítottam. Én a kórházba minden betegnek tudtam a baját, hamarabb megmondtam, mint az orvosok. Nékem az

Pataki Edit:

Vonatra

várva

első a gyomor háta megetti forintos kifli nagyságú feketeség vót. Mondom a doktornak, mit adjon, megmondtam, ne tablettát — adjon egy erős inekciót. Ec- cerre kaptam nyócvan darabot, de az nem ért semmit. Egyik orvos beadott hatva- nat, akkor került oda egy új. Én magát nem ismerem, aszongya, az is kiírt még húszat, asse használt. Mondom nekik: itt osztán nem segít más, csak a kés. Na akkor aztán megoperáltak.

— Hallotta, János bátyám, hogy Fekete meghalt? — kérdezi egy garabolyos asz- szony kiabálva. — Tegnap temették.

— Hallottam — legyint az öreg. — Kezelték egész novemberbe bent, én meg letakarítottam neki a lábát novembertül január elsejiig. Sömörre csak az az orvosság: a mocsok. Attul letakarodik. De ha az embert ec- cer szél éri, se az orvosok, se a kuruzslók nem tudnak rajta csinálni semmit. Eccer szél éri, kilenc hétre fne- gen éri, másik kilenc hétre mán el is viszi.

— A felesége hirtelen halt meg — suttogja körbe a garabolyos nő. — Az öreg a pesti fiánál járt, ment így felpakolva. Él ezeknek vagy hat gyerekük. Kúton volt este az asszony, nem látszott baja, elbeszélgetett a többi közt. Aznap már nem keresték. Kacsatömés közben esett el, már kezdett feke- tedni, mikor másnap megtalálták. A bácsit úgy hívták haza távirattal.

— Dogozik az ember, megmerednek az erek, aztán megpattannak, akkor vége — folytatja az öreg. — Most trombúznak mondják, régebben úgy híjták: súly. Én nem félek a haláltul, én- gemet nem altattak el, mikor vágtak se, én mindent tudtam, magamnál vótam. Nékem semmi lázam se vót, amennyi a fekete a körmöm alatt. A vágás is csak mint egy cérnaszál. Menjen haza, aszongya az orvos, mer itt a legyek beköpik. Az öregeket hagyja az isten, hogy kínlódjonak, a fiatalokat meg elviszi. Tavasziul őszig mennek a fiatalok, ősztül tavaszig meg mennek az öregek.

— Rá se néznek a fiáék, mióta az anyjuk meghalt — mondja a garabolyos asz- szony. — Ez a lánya meg, akihez most indul, ez nagyon kutyafajta. Ez az anyja temetésire is csak éppen ideszaladt.

— Maradt most valaki otthon? — kérdezi az öreget.

— Vót a tavasziba kettő — mondja az lelkesen. Kerek, piros keretes szeme

mintha pislogás nélkül nézné a világot.

— Micsoda? Disznó?

— A, kotló! — Mintha szenzációt közölne, akkora nyomatékot ad a szónak. Mosolyog az egész váróterem.

— Tán a menyivel nem egyezik? — emeli meg hangját a nő.

— Egyezek én, nincs probléma, csak nem kérdi, mossak, micsináljak. Én mosok, én főzök, én takarítok. Vótam ezen a vacsorán, ni, amire az irodán meghíjtak. Ették a sok húst, csak úgy csurogott a sok zsír. Miná- lunk hetenkint kétszer vót bűtös: szerdán meg pénteken. De most kevés a kereset, nagyok az igények, most nincs türelmük, hogy megszógálják, most minden azonnal kéne. Látom a lánynál, az unokámnál: mán

nem elég a szőnyeg, mán birka is kell a talpuk alá meg őzike is. Aztán meghal az idegtűi, rámegy az agyára.

— Maga vágja a csirkét, kacsát, maga kopaszt ja, jól megrakodik, megy minden gyerekéhez egy évbe négy- szer-ötször is. Ez a lánya meg csak éppen kipakol, aztán fordítja vissza az apját a következő vonattal.

A pénztár függönyén át mozgolódás látszik, az ablak előtt rendeződik a sor. Az öreg odacsoszog, beáll legelsőnek. Aztán gondol egyet, visszatipeg az első pádhoz a táskájáért, és maga elé teszi a csomagot a sorban.

Victor Vasarely: Cirkusz, 1946

Zebrák, 1939

Helios, 1959