Békés Megyei Népújság, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-01 / 127. szám
NÉPÚJSÁG 1987jjúnius^jJiétfö „Csak még dolgozni tudnék...” Crocus- és hóvirágmezttkön a lengyel Tátrában — Fölöslegesnek érzem magam — szól szomorúan Fabulya Mátyásné, amint leülök a Penza-lakótelepi otthonukban Békéscsabán. — Nem tudtam volna elképzelni úgy az életet, hogy ne legyek ott a taggyűléseken és más alkalmakkor a II. kerületi pártszervezetben. Annyira odatartozom. És most mégis itt vagyok betegen, a szívemmel van baj már régen, s egyre súlyosabb, meg mindig jön is hozzá valami. Elég rég ismerjük egymást ahhoz, hogy tudjam, mit jelent neki, amit mond. Évtizedekig volt bizalmi, kedves mosolyával járta a bérházak emeleteit, még akkor is, amikor a lépcsőzés nagyon nehezére esett. Amikor már abba kellett volna hagynia. — Azt nem akartam, így felére csökkentette a vezetőség a csoportom számát, s úgy, hogy ne kelljen magasra járnom. De aztán azt se bírtam, csak a rendezvényekre mentem el. Később arra se mindre. mert ha rosszul voltam, csak a fekvés segített. De azért mégis rosszul esik, hogy „felmentett” lettem, hiszen az életemet töltöttem el a mozgalomban. Tudom, hogy éppúgy tag vagyok, mint azelőtt, csak az eleven kapcsolat hiányzik ... Párt-, szakszervezet, nőmozgalom, Vöröskereszt, népfront... hosszú évtizedeken keresztül mindben dolgozott, sokszor egyszerre volt mindnek az aktivistája. De hogy is kezdődött? — Kunágotai vagyok. Alig múltam tízéves, már jártam az urasághoz 40 filléres napszámért acatolni, répát egyelni a velem egykorúak- kal. S ha napfelkelte után értünk ki, hazaküldtek bennünket, hogy holnap korábban jöjjünk. Később sum- más lettem, majd szolgáltam a faluban. Egyik se számított be a nyugdíjamba, mert nem jelentettek be, nem maradt nyoma. — Igaz, hogy bádogos a szakmája? — Tényleg az. Mikor '49- ben Csabára jöttünk, először a vendéglátóhoz mentem, aztán a magasépítőkhöz, ott tanultam ki, s dolgoztam is egy darabig mint bádogos, de aztán csak visszamentem a vendéglátókhoz. Ott százalékotok le a szívemmel már 17 éve, 5 évvel a nyugdíjkorhatár előtt, 905 forinttal. Most se éri el a háromezret. De a vállalat, a szakszervezet nagyon rendes, sokszor segítenek. — Közben tudott valamit dolgozni? — Amíg csak bírtam, olyan könnyű munkát, mint például a telefonközpont kezelése, de most már évek óta semmit. És ez olyan szörnyű. Nem is pont a pénz miatt, bár az is kevés. De a férjem is nyugdíjas, s ő mellette tud még dolgozni, tehát megvagyunk. Nem is panaszkodom. Nekem a munka hiányzik. Nézem mindig az újságot, hol van fölvétel, hova lehetne fél műszakra menni... Ó, tudom, hogy ennek már vége, s csak áltatom magamat. Aztán arra is gondolok, hogy gyerekek mellé kéne menni, de nyomban eszembe jut, hisz a múltkor is elvitt a mentő, valamelyik nap meg rábuktam a fölmosórongyra. — Itthon sem erőltetheti magát. Ki segít? — A férjem, rengeteget és a második gimnazista unokám — Andrea — időnként. És nem főzök, úgy hozzuk az ebédet. — Aki beteg, annak tényleg van sok szabad ideje . . . — Olvasni szoktam, újságot, hetilapot, könyveket. — Miket szeret? —•. Hát, most mit mondjak ...? — sóhajt megint. — Olyat, mint az Üvöltő szelek és A kőszívű ember fiai. Meg a Petőfi-versek. Van úgy, hogy az unokám köt — én meg olvasok hangosan. Jó ez, jó, de a fejemben egyre csak az jár: csak még dolA krakkói ifjúsági ház minden évben országos, valamint nemzetközi Lenin- emlékversenyt és túrát rendez tavasszal. Az idén 18. alkalommal tartották meg a találkozót, amelyen 30 lengyel és öt külföldi (szovjet, bolgár, NDK, szlovák és magyar) csapát vett részt. Hazánkat a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium tanulói: Mikó Angéla, Tóth Enikő, Wallfisch Tímea, Ig- licz Ágnes és Tóth Péter képviselte. Jutalomként kapták ezt a „Ki tud többet a Szovjetunióról” vetélkedő megyei verseny 3. helyezéséért. Az utazás a Lenin életrajzával való ismerkedés jegyében telt el. Az ünnepélyes megnyitót a Barbakánban tartották; az impozáns középkori erődben, ahol a város vezetősége (tanácselnök, a cserkészmozgalom vezetője, a szovjet ki- rendeltség képviselője stb.) köszöntötte a résztvevőket. Ezt követően a külföldi csoportokat fogadásra hívták meg az ifjúsági házba. A verseny első fordulójában fotópályázat volt. Egy kedves idegenvezetőnő mutatta be nekünk a királyi palotát (Wawelt) és tartott elragadó előadást a magyar—lengyel történelemről, királyokról és a két nép kapcsolatáról. Báthory István síremlékénél, amelyet magyar koszorúk borítanak, megjegyezte: itt a magyarok el szokták énekelni a Himnuszt. VárosnéAmennyit láttam, épp elég volt, hogy tovább rágódjak felháborodásomon. Amikor kellett, annak idején, én is megkaptam a magamét. Tudtam is, hogy miért, ma pedig tudom, hogy miben vált javamra a jó időben elcsattant makarenkói pofon. Viszont nem méregből, nem tehetetlen dühkitörés rohamaiból kaptam, és mindig tudtam, milyen irányból, és hová ... így aztán előfordulhatott, hogy az eset után azonnal elfogadtam az „ítéletet”. Tovább morgolódva magamban a látott jeleneten, eszembe jutnak az értelmes és értelmetlen tanári pofonok. Azok a pofonok, amelyeket az elmaradt pofonok miatt szenvedtem el, és nem az arcomon ... A vissza nem adott pofonok, és így tovább. De ennek az embei- kének az arca mindegyre visszavillant elém és tovább nyugtalanított. Ügy látszik, ez már egy ilyen nap volt! Amikor a megye északi városából a megyeszékhelyre érkeztem, lelkem nyugvó medrét újabb hóbortosok érték. A főposta előtti parkolóban lábalnék ki a kocsimból, amikor egy agresszív külsejű suhancokból álló horda úgy söpör át srévizavé az autók között, hogy meg kellett fontolnom, visszabúj- jak-e némi fedezékért. A hónaljból, hanggal ágyúzó magnómonstrum és a zajos, valósággal lehengerlő menet számomra azt jelentette: zés közben Tóth Péter szorgalmasan fotózott. A Wawel- ből kijövet megnéztük a püspöki palotát, udvarában II. János Pál pápa életnagyságú szobra áll. (ö az egyetlen pápa, akinek életében szobrot állítottak.) Egyébként Krakkó az egyházfő fogadásának előkészítési lázában áll. Mindenütt tataroznak, renoválnak; tereket rendeznek, ugyanis mint kísérőink elmesélték, június 9-én várják látogatását. Akkor előreláthatólag több millió ember vesz majd részt a körmeneteken, miséken és nagybeszédein. Este a lengyeleknek és külföldieknek diszkót rendeztek ,ahol lányaink próbálgatták idegen- nyelv-tudásukat. Másnap autóbusszal indultunk a túra színhelyére. Krakkót elhagyva, a távolból fehér hegycsúcsok tárultak elénk. Mindannyian nagy izgalomban voltunk: milyen magasra kell felmászni és hogyan boldogulunk majd a nagy hátizsákokkal (2 napi élelem, hálózsák, sok meleg holmi stb.). Mi a németekkel mentünk együtt egy lengyel kísérővel. (Kísérőnk, Éva, nem jött velünk, csak a németek tolmácsa, Pjotr. aki viszonylag jól ismerte a terepet.) A buszból kiszállva metsző hideg szél fogadott, és a Gorce-hegység, amely igen meredeken magasodott hegyláncaival. Nekünk, akik az alföldi rónákhoz szoktunk, bizony megerőltetőnek tűnt a hegymászás. Három óra múlva már „Erősek vagyunk, térjetek ki az utunkból!” A kép meglehetősen taszító és rossz képzeteket idézett fel. Utólag sajnálom, hogy nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy közéjük lépve lehalkí-' tottam volna a bömbölő masinát! Legalább egyszer éreznék, hogy van, aki mer szólni, hogy az utcán mások is vannak rajtuk kívül! így őrölhette tovább idegeim malma az aktuális szorongásokat, amikor újra autóba szálltam. Azon tűnődtem az úton, hogy vajon milyen késztetés szab szokatlan külsőt a fiatalok egy részére. Mert nap mint nap Játunk a kakadutól a paradicsommadár színvilágáig variáló festett emberi rémségeket. Egyetemes törvényszerűség, hogy a legvédtelenebb lények igen gyakran a legharsányabb, agresszívan ingerlő színekkel védekeznek, így van ez az ősi természeti népeknél is, gondoljunk csak a harcosok maszkjaira és rituális öltözetére. Ha a rikító maszkot lehántanánk, mögötte bizony nagyon esendő és félelmektől reszkető emberkéket találnánk. Lehetséges hát, hogy a legújabb idők ideges nemzedékeinek alkalmi csoportmenedékei — a hatvanas évek galerijeitől a mai punkok bizarr alakzatáig — valami félelem szülte, erőnyerő rituálé megnyilvánulásainak tekinthetők? Gyakran látunk manapság „gépesített alakulatokat” is, a hó és jég birodalmába értünk, és olyan hatalmas hóvihar tombolt, hogy alig láttunk néhány méterre. Szerencsére azután újra sütött a nap, s csodálatos crocus- és hóvirágmező virított. Már maga ez a látvány kárpótolt minden eddigi fáradtságot. Nem tudtuk, hogy a nehezebb, csúszós, jeges szakasz ezután jön, amikor Enikő és Angéla kétlépésenként hármat esik. A nagy hátizsákokat alig győztük visszarakni hátukra. Végre egy tábla jelezte, csak 2, 1, fél kilométer, és megérkezünk Turbacz- ra, a Gorce-hegység legmagasabb (1310 m) csúcsára, a menedékházba. A vezetőnk által ígért finom gőzölgő tea reményében 6 és fél óra után beértünk a menedékhelyre, ahol se fűtés, se meleg víz, csak hideg szoba és nagy csészében pici hideg tea várt. Minden nehézség ellenére boldogok voltunk, hogy megtettük a nagy hegyi Lenin-túrát — és olyan csodálatos fenyves erdőkben, csörgedező hegyi patakok és színpompás virágmezők között jártunk. Este kandalló tüze mellett lengyel és magyar dalokat énekeltünk, valamint akkor került sor „A Tátra növényzete, állatvilága és történelmi nevezetességei” verseny tesztfeladatainak megoldására. Majd ismét túráztunk, de már inkább lefelé, és útközben oldottuk meg a térképolvasási feladatokat (tájolóval bemérni a terepet, ahol vaakik a motorok erejével próbálják pótolni a belső, nyugalmas lelki „támasztékot” — erőfitogtatással. Azon persze nem kell csodálkoznunk, hogy a durvaság és az erőszakos ízlés jegyeit öltik magukra ezek a legelesettebb elemek, amikor összeverődnek. A szórakozóhelyek kötelező videó- választékában a legpompásabb- bőségben kapják az aberrált bálványok és a fi- camos ízlés mintáinak kínálatát. Csak meg kell nézni, hogyan szívják fel tudatuk mélyebb tárolóiba — röviditalaikkal együtt — a verekedés, a rémtettek, a tökélyre vitt ölés borzongató képeit a fiatalok. Más kérdés, hogy akkor se sokkal jobb a helyzet, ha a napi híradásokból, tv-jelentésekből meríti)! az élményeiket. Terrorakciók, vérengzések, erőszak, tömegverekedések, kábítószer, alvilág, maffia, tömegmészárlások, tömegpusztító fegyverek — mindennapos vezérszavai ezek a híradóknak és az újságcikkeknek. Tényleg, honnan merítsék hát a fiatalok a biztonság- érzetet, a lelki erőt és az érzelmi támaszt? A családban általában gondok vannak, ha épp nem a feje tetején áll az egész. Az iskola a változó-válságos viszonyai közepette napi tusáit vívja a tanítási anyaggal, a nehézségekkel: jó, ha ezekre jut „ideg s velő”. A munkahelyen a legváltozatosabb hatások, a lógástól a fúrásig. Valóban nem lehet csodálkozni, hogy egyik-másik fiatal talaját veszti, különösen, ha bába nélkül marad lelke és az értelme. A töprengés sötét mélységeiből az algyői gázfáklyák fényessége eszméltetett a magam jelenére. Elhessentve a borongást, a fiatal házasok derűs boldogságát engedtem vissza a maga helyére, a keblembe. A családalapítók kötelező optimizmusával tervezgettem tovább, mire kell majd ügyelnünk, hogy nevelésünk a másik évezredben is megállja a helyét. Megérkeztem Szegedre. gyünk, vaktérképen beírni a hegyek neveit stb.). Mintegy hatórás gyaloglás végén találkozott a csaknem 200 résztvevő Dembnoban, ahol egy csodálatos, XVI. századi, fából készült templomot tekinthettünk meg. Innen Tátra-Bukovinába vittek a buszok mindenkit, ahol Lenin életével és lengyelországi tartózkodásával kapcsolatos tesztfeladatokat kellett megoldani. Megérkezésünkkor megdöbbenéssel hallottuk lengyel kollégáinktól a varsói repülőgépkatasztrófát. Egyébként Tátra-Bukovinán volt az ünnepélyes eredményhirdetés és a díjkiosztás. Bemutatkoztak a krakkói ifjúsági ház és a tátra- bukovinai Gorái gyermek-*- és néptáncegyüttesek. Gyönyörű táncaik,' népviseletük és csengő hangjuk elbűvölte a közönséget. Poroniban megnéztük még aznap a Lenin-múzeumot és megkoszorúztuk szobrát, valamint itt osztották ki az emlékserlegeket (Lenin 1913- ban és 1914-ben tartózkodott Lengyelországban — télen Krakkóban, nyáron Poro- ninban.) Ünnepség után szívből gratuláltunk a kijevi és varsói első helyezett diákoknak. Bár nekünk sem sikerült az elsők közé kerülni, de mind az öt „rózsás” azzal tért haza: „bárcsak jövőre is részt vehetnénk!” Dr. Bukovinszky Istvánná, Békés Megyei Pedagógiai Intézet Fiatal és mindig mosollyal sugaras feleségem most is kedvesen fogadott, de hamar észrevettem rajta, hogy valami őt is felzaklatta aznap. Képzeljem el, hogy mi történt vele: néhány 8-10 éves kölyök leszólította a lakótelepen, hogy hány óra. ö meg is mondta, majd miután elindult, fél méterrel mögötte egy fél téglát hallott becsapódni, amit a jóra- való fiúcskák küldtek utána. Vélhetően, csak úgy, kíváncsiságból, hogy mi a hatás .. . Vagy mondjuk újabb sikeres próbájaként annak, hogy azt csinálok, amit akarok ... A vacsora nem akart lemenni a torkomon. Eszembe jutott a gyermekét csépelő asszony. Már kevesebb indulattal gondoltam rá. Lehet, hogy ő is egy ilyen „féltégla-ügy” nyomán osztotta az igazságot? De az is lehet, hogy nem azt osztott, és talán akkor arrafelé is lehet tartani a fél téglától... Elalvás előtt forgolódva egy ideig, még azon gondolkodtam, vajon a gyermekét csépelő asszonynak, a brutális falkáknak és a téglás „vitézeknek” van-e leír kiismerete?! — plan — FIGYELEM, ÁRAMSZÜNET! Értesítjük t. Fogyasztóinkat, hogy karbantartási munkák miatt áramszünetet tartunk Békéscsabán, 1987. június 1-én 6.00—18.00 óráig, és június 2-án 6.00—9.00 óráig a Mokri lakótelep teljes területén, a Mokri u. vasúton túli szakaszán a Sweidel, Kézal, Vereezkel, Bokor utcában, az Északi soron, a Déli sor Kézal sor felől táplált hálózatán, a Dombos u. Mokrl-ltp. felől táplált hálózatán, a Munkás u.—Sweidel—Beré- nyl út közötti szakaszán és a Zöldfa u.—Botyánszld Pálné u.—Mokri u.—Munkás u. közötti szakaszán. Hálózati berendezéseinket az áramszünet ideje alatt is feszültség alatt állónak kell tekinteni! Démász-üzemigazgatóság békéscsabai kirendeltsége gozni tudnék . . . Vass Márta Ingyen diszkó — négy keréken Távolsági autóbuszon utazni, de még inkább utazgatni, nem tartozik a legkényelmesebb dolgok közé. Az ülések általában szűkek vagy pedig kemény fogyókúrán átesett emberre méretezettek. Előfordulhat az is — és elég sűrűn elő is fordul —, hogy le sem lehet ülni (legfeljebb akkor, ha a buszvezető jó nagy fékezéssel segít ebben). Ezekben a szorosabb értelemben vett kényelmi tényezőkben a közeljövőben nemigen remélhető változás, marad tehát a „kettős front”: az utasnak utassal és a vérnyomással vívott közelharca. Néhány éve született azonban egy rendelkezés, amely az utasnak az ilyen „objektív” körülmények után esetleg megmaradt nyugalmát lenne hivatott megóvni. Eszerint tömeg- közlekedési eszközön rádiót, magnetofont — fej- vagy fülhallgató nélkül — tilos hallgatni; aki mégis ezt teszi, az megbírságolható. Több ide vonatkozó pozitív tapasztalattal szolgálhatnék az utasok önkéntes jogköveteléséről, de a buszvezetőnek a rendbontó elleni határozott fellépésére is hozhatnék példákat. Egyszer azonban valami történt. Az említett jogszabály érvényesülésének „új korszaka” kezdődhetett el akkor, amikor egyre több autóbuszt láttak el kazettás magnetofonnal. Ezután nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy több buszon is felhangozzon az „új korszak” nyitánya a „3+2” és a „Sógorok” együttes pajzánul szellemes előadásában. Az iménti „felhangozzon” kifejezés helyett talán inkább a „felharsanjon”-! kellett volna használnom, mert jó néhány járat vezetője nemcsak az együttes dalainak megválogatásában találékony, hanem a zeneszolgáltatás technikai megoldásában is. Mert a magnetofon úgy van ezeken a buszokon bekötve, hogy ha a mindenható buszvezető kívánja, akkor nemcsak a saját, hanem az autóbusz valamennyi hangszórója közvetíti a zenét. Az utas pedig hallgatja, ha akarja — ha nem. Egyszer még talán ki is lehetne bírni az egészet, de képzelje magát az olvasó annak a helyébe, aki naponta kénytelen elszenvedni az ízlésével esetleg nem egyező dalok kötelező hallgatása miatti tortúrát. A jogszabály „új korszakában” tehát megfordult a dolog: az önkéntes jogkövetelés sok helyen átváltozott önkényes jogkövetéssé, magyarul: „nekem szabad, neked nem” helyzet alakult ki. Ha valaki szólni merészelne (főleg a rendszeres utazók közül), valószínűleg megnézhetné magát, mivel nem kell elfelejteni, hogy az illető zene a vezetőn kívül az utasok egy részének is szimpatikus lehet. Talán a nyugodt utazáshoz való jog érvényesítése ebben az esetben sem lehet csak az utas kötelessége. Ha keserűen is, de sok mindent tudomásul veszünk, kényelmetlenséget, esetenként késéseket, meg azt is, hogy zsúfoltak a buszok —, de ha még a „Sógorok is felszállnak”... Marik Mihály Te is, fiam, brutális leszel?!... Befordultam az utcába és úgy 100 méter távolságból már láttam, hogy valakit ádázul püfölnek. Az utcán egy lélek sem volt. Nyilván az anyukában sem, aki alkalmasnak találta a terepet, hogy összes elszorított indulatának zsilipjét felengedve, fékevesztett ütlegeit zúdítsa szőke fejű fiacskájára itt, a néptelen utcán. A kilenc-tíz körüli fékomadta megadással tűrte a minden irányból záporozó nyakleveseket (végül is ebédidő volt...), csak a szeme világára vigyázott, a védekezés illő minimumát tartva be. Szerencséje volt a lurkónak, hogy éppen arra vitt az utam, mert mire elhajtottam mellettük, vége szakadt a gyermeknevelési kurzusnak. Megálltam volna, hogy nézzem az anyáskodásnak eme „sportosított” változatát — ameddig bírom ... ! Ám Anyuka tudta, mi a diszkréció, így aztán hagyott „vacsorára” is. A bevégzetlenségtől dúl- tan, sápadt arccal indult vissza munkahelyére. Vásott köly- ke pedig kipirosodva, sötét tekintettel nyugtázta „kipon- toztatását”. De volt abban a nézésben szégyen is, és valami bosszúvágyó cinizmus.
