Békés Megyei Népújság, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-04 / 130. szám

1987. június 4„ csütörtök „Mindenről fényképet készítettünk . . Fotó: Kovács Erzsébet Kozuch a falon „Semmire sem mentem volna egymagám — szabad­kozott beszélgetésünk elején. _ Az én nevem akár ki is húzhatja a jegyzeteiből. A szakkörről írjon, hiszen min­dent közösen csináltunk!" Ez egyszer nem fogadtam szót riportalanyomnak, hi­szen talán már rég nem len­ne díszítőművészeti szakkör Tótkomlóson, ha annak ide­jén Stirbicz Jánosné nem csodálkozik rá a tótkomlósi kozuchok (ködmönök) csodás motívumvilágára . . . Persze a történet nem itt, hanem va­lahol az iskolapadban kezdő­dik, hisz ott próbált először virágszirmokat kibontani a színes fonalakból . . . Sajnos ma már nem tanítják — te­szi hozzá —, s ahogy végig­lapozom a kézimunka-költe­ményekből összeállított szak­köri albumot, vele sajnálko­zom én is. Szegényebbek let­tek gyerekeink . . . Tótkomlóson mindig féltve őrizték a lányok, anyáik, nagyanyáik kézimunkáit, szőtteseit. És a cifrán hím­zett ködmönöket: a leány­gyermek nem jussolt a föld­ből. hozományul a kelengye mellé e mesterien készített ruhadarab került a tulipá­nos ládába. És a keresztelő­párnák! Családról családra szálltak, közben egy letűnt világ ízlésvilágát, kultúráját vitték magukkal, s őrizték meg máig is azoknak, akik értőn gyönyörködtek bennük, aztán motívumkincseit át­mentve — csakúgy, mint a kozuchokét — lakáskultú­ránk legszebb darabjaivá tették azokat . . . Jó tíz esztendeje fedezte fel Stirbiczné, micsoda érté­kek hevertek eddig otthoná­ban. — Koppány János, a ne­ves komlósi néprajzi gyűjtő hívta fel a figyelmem a még fellelhető értékekre. Akko­riban kezdtek alakulni a környékbeli szakkörök, sor­ra készítve a tarka kalocsai térítőkét. Ennek fordítottunk mi hátat, s körülnéztünk a magunk háza táján. Gyivi- csán Györgynével és K le­ment Pálnéval elkezdtünk gyűjteni. Mindenről fényké­pet készítettünk, ami csak előkerült a családok erek­lyéi közül. — Matek—fizika szakos ta­nár vagyok, addig nemigen foglalkoztam ilyesmivel. Mi­kor gyesre mentem. volt időm szétnézni magam körül. Szerencsére édesanyám is nagyon őrizte e családi da­rabokat. És mamóka, a nagy­anyám is igazi kincs, ha a régi dolgokról beszélgetünk... Nem könnyű rávenni, hogy magáról beszéljen. Most is. hamar a Megyei Művelődési Központ tanfolyamára tereli a szót — nekik is sokat kö­szönhet —. s a szakkörre, mely most március 8-án ün­nepelte fennállásának 10. év­fordulóját. Dohányos János­né vezette előbb, aztán Stir­biczné vette át az asszonyok irányítását. És az anyag csak gyűlt egyre, hála a szakköri tagok szorgalmának, akik az összes otthon fellelt törülközőt, té­rítőt, ködmönt, ruhaneműt behordtak lefotózni, hogy még gazdagabbak legyenek... — A nyolcvanas évek ele­jén már egész komolyan gyűjtöttünk, hisz már láttuk, mennyire elhanyagolt terület ez. A megfakult, molyrágta, tűzre való kozuchokról men­tettük a motívumokat. Ez a mintakincs megma­radt. s terveződön tovább mai darabokon, mai igénye­ket szolgálva. A kisködmön már jelképpé nőtte ki magát a szakkör életében. Kiállítá­saikon mindig kitesznek egyet a falra, mintegy jelez- va: innen indultak, s mire jutottak azóta. Mire jutottak? Próbálom jegyezni, merre jártak a tót­komlósi asszonyok kézimun­kái. Budapest, Gödöllő. Kecs­kemét, Makó, Szeged. Arad. Pozsony, Nyíregyháza. Mező­kövesd ... S még itt sincs vége a felsorolásnak. Okle­vélből is van már egy ha­lomra való. Legutóbb a me­zőkovácsházi népművészeti napokról hozták el a kivite­lezői első díjat (felnőtt és gyermek kategóriában). Stir­biczné pedig tervezői első díjat kapott. . . Már első kiállításukat zsű- riztették. Ami nem tetszett, irgalmatlanul kiszórták. Előbb a sárgát szerették na­gyon az asszonyok, ez nem volt jó. Aztán, hogy ne sár­ga legyen, hát mindenük megfeketedett. Ez sem felelt meg . . . Szép lassan — oly­kor fájdalmas csalódások árán - rájöttek arra, mi az igazán szép. Nem is adnák oda munkáikat semrrű pén­zért. — Budai Anci néni, az egyik szakköri tagom, Héví­zen nyaralt. Hímezgetett ott is és egy külföldinek meg­tetszett a munkája. Dollárt, márkát ígért, csak adja el neki, ám Anci néni nem állt kötélnek. Ha elajándékozza, az más, de hogy pénzért oda­adja, bármelyiket is, olyan nincs! Stirbiczné tervez, rajzol, szurkál, színez . , . Mindig van mit kivarrni. Ám nem jó akármi, asszonyai sokszor igényességben túltesznek raj­ta is. Ami nem tetszik, ki­mossák. és kezdik újra az egészet. ..De nekik van iga­zuk" — teszi hozzá most is. Az elért eredmények bi­zonyítják. Sok díszítőművészeti szak­körben jártam már, nyugdí­jasklub lehetett volna vala­mennyi, annyi öreg volt a szakköri tagok között. Tót­komlóson sok fiatal jár a szerdai összejövetelekre, sőt. már gyermekszakkörünk is van — nem is akármilyen —. utánpótlás is lesz ... Hogy mi a titkuk? Ki tud­ja? Egy biztos. Vezetőjük — még ha szerényen hallgat is róla — időt, s energiát nem kímél, ha a szakkörről, ha a kézimunkáról van szó. Még emberük is van! Gyivicsán Bandi bácsi addig-addig nézte, hogyan hímezget az asszony, hogy végül maga is varrótűt fogott. S hogy mennyire hódít a népművészet? Már a napkö­zis kollégák is gyöngyöt fűz­nek. tarisznyát készítenek a gyerekekkel . . . Nem, Tót­komlóson nem mennek ve­szendőbe a népi hagyomá­nyok. Őrzik, s továbbadják őket, ahogy lányaikra ha­gyományozták a hajdan élt asszonyok a kozuchot. Nagy Ágnes Legszebb emberi értékeink egyike A barátság A minap egyik távoli is­merősöm arról panaszko­dott, miután munkahelyén megvált a vezetői poszttól, megritkult körülötte a világ. Akiket korábban baráti kö­réhez sorolt, azok is meg- széledtek, mintha a tekinte­tét is kerülnék, ha az ut­cán véletlenül összetalálkoz­nak. Pedig hát sok ember sorsán lendített, amíg mód­jában állt. Valaki azt mesélte nem­rég, hogy tizenöt évi barát­ságot borított fel néhány öl- nyi kültelki föld. Közösen vásároltak pár száz ölnyi telket. Az emberemlékezet óta szolgalmi útként hasz­nált földterület a volt barát oldalára került. Gyorsan le is kerítette a telket, senki ne használhassa többé a szol­galmi utat sem. Hogy a szomszéd miként jut jármű­vével a telkére, egy pillana­tig sem gondolt rá. Még ha hajdani földsóvárgók ivadé­ka lenne az új földtulajdo­nos, talán megértene az em­ber valamit ebből az anak­ronisztikus földszerző buz­galomból. De a szülők is he- tediziglen városi polgárok voltak. S tizenöt évi barát­ságot feladni néhány ölnyi földért? Valóban arról lehet szó, hogy valami alattomos fon­dorlat kikezdi az egyik leg­intimebb közösséget, az em­beri kötődések hajszálgyöke­reit rágja? A barátságok sokféle mó­don szerveződnek, elmúl­nak, megújulnak. Legtartó­sabbnak bizonyulnak az is­kolapadban, a munkahelye­ken, lakókörnyezetben szüle­tő barátságok. Sokakat fűz össze a közös sors, a szak­maszeretet, rokon érdeklő­dés, hobbi, Akár tartós, akár alkalmi közösségek talaján sarjadnak is a barátságok, kétségtelen, hogy gazdagab­bak leszünk általuk. Akár a fa gyökerei a talajban, úgy kapaszkodunk mi is egy­másba ezernyi láthatatlan szállal. Régi igazság, de má­ig ható ereje van, hogy a bajban tudja meg az em­ber, ki az igazi barátja. A legközvetlenebb barátunk­kal osztjuk meg olykor még azokat a gondjainkat is, amelyekkel nem akarjuk terhelni a családot, férjet, feleséget, szülőket, gyereke­ket. A barátság nagy meg­tartó erő, képes átívelni rop­pant távolságokat, tartósan összefűzni egymástól messze élő embereket is. A baráti közösségek olyan értékképző folyamatok színterei, ame­lyek nélkül szürkébb lenne az életünk. Senki előtt nem lehet két­séges, hogy azok a barátsá-' gok bizonyulnak tartósnak, amelyekkel a felelősségválla­lás is együtt jár. Naponta vizsgázunk cselekedeteink­kel, megnyilatkozásainkkal barátaink előtt is. Ez a szép emberi viszony megsokszo­rozza erőnket, erősíti bizal­munkat. A barátság olyan „taka- rékintézménv”, amelyben dúsan kamatoznak emberi értékeink. Természetesen ha valaki nemcsak a kamatait élvezi, hanem gyakran meg­kísérli annak alaptőkéjét is megcsapolni, előbb-utóbb magára marad. Naponta kell tennünk a „közös vagyon'1 gyarapításáért, a közösség értékeinek óvásáért. Kinek - kinek egyénileg is méltóvá kell lennie, hogy egy vagy több ember barátságába fo­gadja, s megtartsa barátsá­gában. Sokakat érhet csalódás amiatt, hogy rosszul választ­ják meg barátjukat, baráti körüket, hogy sokszor felül­nek a látszatnak. A világ nagy mozgató ereje az ér­dek. Az érdek olykor nagy hízelgű arcát mutatja. Aki valamiféle befolyással, ha­talommal rendelkezik egy közösségben — munkahe­lyen, lakóhelyen —, naponta tapasztalhatja, miként kísér­tik meg a barátság köntösé­ben — hányán próbálnak közel férkőzni hozzá, szín­lelve barátságot, ragaszko­dást. Aki Rém lát túl az ilyen érdekmotivációkon, na­pi kis praktikákon, könnyen eshet csapdába, s abba az il­lúzióba ringathatja magát, hogy népszerű ember, sok barát veszi körül. Csalódás akkor éri, amikor elkerül a közösség éléről, s akár az éji lepkék, ha kihúny a lám­pa, elsodródnak mellőle, más fénytestek közelében dongá­nak, rajzanak. Lehet, hogy a rohanó tempó, a felgyorsult életrit­mus ritkítja meg a baráti összejöveteleket, jóízű tere- feréket, eszmecseréket, hogy a napi munka után keve­sebb idő, energia jut arra, hogy egymásra figyeljünk, örüljünk egymás örömének, s könnyebben viseljük el napi hajótöréseinket. A szkeptikusokkal ellentét­ben nem érzem szükségsze­rűnek, hogy társadalmunk­ban devalválódjon a barát, barátság értéke, hogy le­mondhatnánk e szép embe­ri viszonylatok tartalmáról. Egy egészséges társadalom­ban megvannak a barátság fontos funkciói, átszövi éle­tünk szinte minden mozza­natát. Az óvodától kezdődő­en fontos életelemünk, úgy kell, mint a mindennapi ke­nyér, a friss, tiszta levegő. Nem szabad, hogy fénye megfakuljon, melege elapad­jon. Legfontosabb feladata­ink végzése közben sem fe­ledkezhetünk meg azokról, akik a család mellett a leg­közelebb állnak szívünkhöz. A történelem nagyon sok példát szolgáltatott arra, s kinek-kinek az egyéni életé­ből is levonható a tanulság, miszerint éppen a nehéz helyzetben van szükségünk egymás megértésére. Az elszürkülés, elsekélye- sedés ellen egy módon véde­kezhetünk: mindent megten­ni azért, hogy a barátság, a legszebb emberi kapcsolatok egyike méltó rangot, meg­becsülést kapjon életünk­KÉPERNYŐ Üzletben, sorbanállás közben. Állomáson, várakozva a vonatra. Otthon, vacsora közben és sorolhatnánk még hány és hány helyen kapcsolódhatunk be olyan beszélgetésekbe, melyek gazdasági helyzetünket, az új törvénytervezeteket, és a fonákságokat boncolgatják. Valahol ez is a demokrá­cia kiszélesedésének jele: egyre több embert érdekel vilá­gunk, szűkebb környezetünk, mondhatnánk úgy s, divat lett politizálni, s a divatot — ha jó műsorpolitikát gyako­rol — a rádiónak is követnie kell. Mert mi lenne fonto­sabb feladata tömegkommunikációs eszközeinknek, ha nem az. hogy arról írjanak, beszéljenek, ami az embereket fog­lalkoztatja, amire választ keresnek. Nos, a hét elején iga­zán nem volt oka panaszra annak, aki figyelemmel kísérte a rádió műsorait. Már hétfőn este érdemes volt a készülék mellé ülni. hiszen az amiről a világ vitatkozik című műsor érdekes témát feszegetett. A rádió moszkvai, berlini, párizsi és prágai tudósítója — Barát József, Nemes Gábor, Ónody György és Somogyi Nóra — a városvédők­ről csevegett. Bevált, nálunk is követendő módszerekről (lakóhelyszépítő hétvégék), városvédő mozgalmakról szól­tak. S miközben elbeszélgetéseiket hallgattam arról, hogy világvárosokban miképpen próbálják szebbé, emberibbé tenni a környezetet, hogy hogyan szorítják ki a forgalmat a legvédettebb kerületekből, s miként alakítják ki a sétá­lóutcákat, a parkokat, a tereket: egyre azon törtem a íe- j;m, lehet, hogy ott jobban sajátjuknak érzik lakóhelyü­ket az emberek? Nincsenek vandálok, falat összefirkálók. szobrokat törők, parkokat fosztogatók? Ott nem mennek el a járókelők közömbösen az erejüket így fitogtatok mellett, netán fellépnek ellenük? A műsor valahol azokat igazolta akik ott, s nálunk is a szebbet, a jobbat akarják. „A mű­emlékvédelem világszemlélet lett” — fogalmazta meg a kedvező változást az egyik tudósító. S azzal, hogy határa­inkon túlra is kitekinthettünk, e mondatra kézzelfogható bizonyítékot is adtak. Érdemes volt meghallgatni e késő esti beszélgetést, csakúgy, mint a Pályakezdő értelmiségiekről szóló műsort kedden délután 5 órakor a Kossuth adón. Is­mét „slágertémák”, melyekről sokan, sokfelé beszélnek, vi­tatkoznak; elhelyezkedési gondok, munkaerőhiány, munka- nélküliség, divatszakmák . . . Kozma Tamás műsorvezető­nek sikerült úgy irányítania a beszélgetést, hogy valóban érdekfeszitő gondolatok vetődjenek fel e szűk fél óra alatt. Rövidke történeti visszatekintéssel indult a műsor, arról, miként változtak a társadalmi igények a végzett fiatalok­kal szemben. Egy időben a szakképzetlenekre volt keres­let. aztán hónapról hónapra mozdult az igény a szakkép­zett munkakörök felé. „A piaci jelzéseket komolyabban kell venni az iskolák­ban" — mondta a beszélgetés egyik résztvevője, ám a baj ott van. hogy az igény kialakulása után csak hosszú idő múltán érkezik meg a jelzés a képzési rendszerbe. Igazán jó persze az lenne, ha ez az információ a családokig eljut­na. legyenek tisztában azzal, milyen munkaerőre lesz igény, merre orientálják gyermekeiket. Ám a jelzések egyelőre még enyhe impulzust adnak, s mire a gazdaság igénye vé­gigfut a képzési rendszeren, az visszájára is fordulhat, ahogy a vendéglátóipari szakmák területén történt. Rengeteg kérdést, problémát tárt fel a műsor, s ez már jo út a megoldás felé. „Fordulóponton vagyunk" — mondta végül a műsor egyik résztvevője, mintegy figyelmeztetve a változásokra, melyekkel, ha nem tart lépést oktatási rend­szerünk, gazdaságunk vallja kárát. B tudomány és a gyakorlat kapcsolatáról hallhattunk beszélgetést kedden este a rádió Kossuth adóján is. A most kétszáz éves Állatorvos-tudo­mányi Egyetem rektorának, Kovács Ferenc akadémikus­nak és munkatársainak részvételével megtudhattuk, mi­lyen újdonságokat kínál a gyakorlat számára és milyen gondok megoldásán munkálkodik az állatorvos-tudomány. A szerkesztő-műsorvezető, Eke Károly, már a rpűsor elején felhívta figyelmünket arra, miért létkérdés az emberiség­nek e tudományág fejlesztése, s itt nemcsak az esetleges áliatjárványok következményeire hívta fel a figyelmet, ha­nem arra is, miként tehetik jobbá, gazdaságosabbá az állattartást a tudományos eredmények. A beszélgetés leg­főbb erénye azonban mégis az volt, hogy fél óra alatt min­den oldalról bemutatta az itt folyó munkát, hangsúlyozva a tudomány és a gyakorlat együttműködésének fontosságát. Közben az itt munkálkodók életével, eredményeivel, szán­dékaival is megismerkedhettünk. N. A. ben. Hamar Imre Előadás a megyei könyvtárban Érdekes, gondolatébresztő előadást tartott Görömbei András irodalomtörténész tegnap a megyei könyvtár­ban. Az előadó a határain­kon túli magyar irodalom kérdéskörét tárgyalta. Elő­ször felvázolta azt a törté­nelmi hátteret, amely nél­kül nehezen lenne érthető a kisebbségi irodalom, majd röviden ismertette a romá­niai, csehszlovákiai és ju­goszláviai magyar irodalom jelesebb képviselőit. Külön kiemelte az idén 60 éves Sü­tő András munkásságát. Az előadás hallgatói több tanulságot is leszűrhettek az előadás kapcsán. Az iroda­lomtörténész is említette: a kortárs kisebbségi irodalom képviselői még kevéssé is­mertek az olvasótábor előtt A tankönyvekben a világiro­dalom harmadrangú költői oldalakon át szerepelnek, ez az irodalom alig néhány sor­ban. Ezek után nehéz szá­mon kérni a felvételi vizs­gákon, hogy például a szé­kelyek milyen nyelven be­szélnek? A kisebbségi iro­dalom sajátos, csak a rá jel­lemző jegyekkel gazdagította és gazdagítja a magyar iro­dalmat. Ezért lenne érde­mes, ha az olvasók ugyan­olyan biztonsággal ismernék Kányádi Sándor, Mács Jó­zsef, Dobos László munkás­ságát, mint Örkény, Ester­házy, Nádas. Spiró, Hajnó­czy műveit. Az előadás ezt a célt is szolgálta többek kö­zött.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents