Békés Megyei Népújság, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
1987. május 1-, péntek NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET .. .az agrárszocialista mozgalom, minden elméleti tisztázatlanságán túl sajátosan magyar szellemiségű megmozdulás volt. Még jelképeiben is az volt! Az orosházi földmunkások 1891. május 1-i tüntetésén piros-fehér- zölddel szegélyezett fehér zászló volt az ünnepi szimbólum. De ahogy kicsavarták kezükből ezt a zászlót, s kardlapokkal fizettek nékik, mikor visszakövetelték — úgy elfojtották sanyarú hétköznapjaik minden jobbat akaró törekvését is... Pedig szavaikon keresztül a magyarság legmélyebb, legősibb rétege kért életet. Szabó József „kiérdemesült” földmunkás, túl a hetvenen, talán az egyetlen még élő harcosa 1891. május elsejének. Dolgozni már nem tud, csak buzgó foglalatoskodást mímelve totyog a ház körül, és jó időben sűrűn kiül alacsony zsámolyán a kapu elé, mintha ennyivel is elébe menne a halálnak, mert a nyomorúság hajszájával körülvett öregek csak saját haszon nélküli életüket látják, és mindenkivel szemben előzékenyek akarnak lenni. Mikor megkértem, hogy beszéljen a harcaikról, régi fények elevensége jött vissza a szemeibe, mintha egyszerre tudatára ébredt volna, hogy azért ő se élt egészen haszontalanul. És ezt ki is mondta, szinte mentegetve mostani gyámoltalanságát: — Hát biz az régen volt. Ha jól számolom, talán negyvenhét éve, de mintha éppen csak tegnap történt volna. Negyvenhét éve — mondja még egyszer, mintha hitetlenkedne, és meg is csóválja hozzá a fejét. — Hogy telik az idő! Akkor még nem voltam ilyen tedd ide, tedd oda ember! Tele voltam reménykedéssel, meg. erővel. De már átadtam a helyemet a fiataloknak, mert én tőlem telhetőén megtettem a kötelességemet, hát folytassák ők. Csak az bánt. hogy már vélekedni se merek a munkájuk fölött, mert könnyen azt mondják: aki nem dolgozik, az ne is beszéljen. Pedig mondom, mink is megálltuk a helyünket a mi időnkben! Darvas József: Orosházi május elseje Részlet az író „Egy parasztcsalád története” című regényéből Az a dolog meg úgy történt, hogy az asszonyaink készítettek egy nagyon szép, fehér lobogót, ami 91-re kelve lett készen. A lobogó készen volt, de nem tudtuk fölszentelni, mert nem volt pénzünk, amiből födözzük a kiadásokat. Ügy határoztunk, hogy majd gyűjtünk rá magunk között, és akkor megcsináljuk a fölavatást. Igen ám, de közbejött május elseje, a mi legnagyobb ünnepünk. Mert akkor mink még nagyon megünnepeltük a május elsejét! Ügy gondoltuk, ha mán kész a lobogó, miért ne dugnánk ki? Kidughatjuk azt fölszentelés nélkül is. Korán reggel ünneplőbe öltöztünk, bementünk a földmunkásegyletbe, és kidugtuk a lobogót az utcarészre. Olyan szép volt, hogy mindenkinek könnyes lett a szeme, és csudájára jöttek az emberek. Majd úgy nyolc óra körül jött két csendőr is, és kérte az engedélyt, ami persze nem volt. Erre megparancsolták. hogy tüstént vegyük be — de mink meg kijelentettük, hogy azt ugyan nem tesz- szük. Sokan voltunk, hát elmentek, de tíz óra felé újra visszajöttek a szolgabíró utasításával, hogy ha nem vesszük be, elkobozzák, és az egyletet is bezárják. Mit volt mit tenni, bevettük az utcarészről, és kidugtuk az udvaron. Gondoltuk, tudunk mink befelé is ünnepelni. Nem tudom, ők látták-e meg, vagy elárulta valaki, de visszajöttek, és az utasítás alapján elvitték a lobogót, az egyletet meg lezárták. Az udvar tele volt ünneplő munkásokkal, akik megbot- ránkoztak ezen az eljáráson. Rögtön bizottságot választottak, és mentek a szolgabíróságra, de nemcsak a bizottság, hanem az összes jelenlevők is. Űtközben nagyon sokan csatlakoztak hozzánk, és mire odaértünk, már elleptük az egész utcát. A bizottság bement az épületbe, és kérte a lobogót, de a bíró, nevezetesen ördög Lajos, nem volt erre hajlandó. A tömeg, amikor ezt megtudta, zúgolódni kezdett. A bíró kinyitotta az ablakot, és szónokolni kezdett, hogy „Emberek, menjenek csak szépen haza, majd én intéz- kedek, hogy a lobogót hamarosan megkapják”. De azok erre se tágítottak, hanem ilyesféle szavakat vágtak a fejéhez: — Zászló nélkül nem megyünk, inkább itt döglünk meg. . . — Ne intézkedjen, hanem a lobogót adja vissza!... Lassan dél is elmúlt, de mi még mindig nem mozdultunk. Egyre többen és többen lettünk, mert a tanyákon az a hír terjedt el, hogy a faluban kitört a forradalom, mire a béresek is otthagyták a gazdájukat. Ahogy múlt az idő, mindjobban elkeseredett lett a hangulat, mert az éhség is bántott már bennünket. Azért nagyon szép dolog volt, hogy az evés kedvéért senki nem ment haza közülünk. még az asszonyok is ott voltak, és ők kiabáltak leghangosabban. A szolgabíró nem mert semmit csinálni, csak kuksolt a lefüggönyözött ablak mögött. Csendőrnek színét se lehetett látni. Ügy két óra tájban azután hírül hozta valaki, hogy a Nagy uccán, az állomás felől egy század katona jön rohamlépésben. Először nem akartuk elhinni, hogy katonákat hoznak ellenünk, pedig csakugyan igaz volt a híradás. Nemsokára feltűnt az utca végén a század, ahogy szuronyszegezve jött felénk. Az elkeseredés tetőfokára * hágott. Nem hangzott el közöttünk semmiféle vezényszó, csak egy elkeseredett morajlás zúgott végig a tömegen, mindenki tégladarabokat, göröngyöket, kavicsokat szedett föl a földről, és a következő pillanatban recsegve tört be a járásbíróság összes ablaka. Mire odaért a katonaság, nem volt egy ép üvegtábla se. A szuronyokkal persze nem lehetett szembeszállni, mert a tenyér az csak tenyér, nem puska. Nagy zűrzavar kezdődött, mindenki menekült. A katonák nem is sebesítet- tek meg senkit. De egyszerre csak nagy porfelhő kíséretében három csendőr érkezett meg Apáca felől. Tőlünk nem messzire leszálltak a kiizzadt lovakról, megszorongatták a nyerget, aztán újra fölültek, kirántották a kardot, és fölvágva nekihajtottak a tömegnek. Ütöttek, szúrtak, tapostak, akit csak értek. Különösen az egyik, egy fehér lovas csendőr volt kíméletlen. Utánavágtatott a mellékuccába menekülő embereknek is, még a kapukban békésen pipázgató öreg parasztokon is végigvágott, ha nem kot- ródtak be idejekorán. Csúnya mesterség volt, mondhatom. Haláleset tudtommal nem történt. Hogy hányán sebesültek meg, azt nem lehetett megtudni, mert senki nem mert jelentkezni. Attól féltek, hogy megbüntetik őket. Mint ahogy meg is büntettek közülünk többeket. akiknek részük volt a tüntetésben. Néhány évre rá mégis visszakaptuk a lobogót és fölszenteltük. Most is 'ott van még a földművelőegylet tulajdonában. Simái Mihály: Menyasszonytánc És újra a meggyvirág-réják, orgona-kurjantások, a vadmályva-kürtök, bodza-dobok, sziromharang-zengések újra! öltözik a menyasszony aranysípok, kéklő citerahúrok között. Éteri fák, üveghang-fiirtő akácok alatt ejhaj, eladó a menyasszony! Táncol... Liliomillattal magához láncol... Ez a menyasszony a legfehérebb veszély, a legszebb liliommámor, a legédesebb szerelemméreg. Remeg a lakodalmi sátor. Halálos bódulatban milliárd halhatatlant forgat, lobogtat, ríkat az élet — el kell hinni az öröklétet! Csorba Győző: Jó munka Ha egy szót egy kézmozdulatot egy pillantást akarámily apróságot a szél útját a lomb közt egy levél kerengő hullását a szeretők mély sóhajtását ölelés után a szakadó papír zaját a nap fényváltozását felhővonuláskor meztelen lábujjak között a por fölbuffanását ha csak azt lesed ki s úgy mondod el hogy attól fogva már mindenkié: jó munka volt. r■" Durkó Gábor: Május Mátyás Ferenc: Berzsenyi néz rám Kinyitom ablakom, kertem bioüzem, új verssoromra egy madár beüzen, s mintha folytatni ő akarná dalom, jeladást ád, hogy szebben, szárnyalón. Betér hozzám a babarózsabokor, illatát ontja a jázmin, homlokom ránca kisimul, a Nap vasalója fiatalító melegét rám szórja. Üszik velem a faház át a kerten, — beérik-e minden, amit elvetettem, s versem, amit a madárral kezdtem el, célt ér-e, vagy az aszályban vesztegel? Ügy vélem, naponta Berzsenyi néz rám, okultam-e már a niklai példán, s hasznos mulatsággal töltöm-e időm, vagy béna karral fonnyadok vénülön? Gyümölcsfáim, mint szélben a részegek, tántorogva szemlélik a kék eget, mikor borul el, térdre esve várják az esőfelhők áztató áldását. Föltűzve fürtékszereit a szőlő a kert pünkösd-királyaként tündöklő, kecsegtet, titkos álmát kibeszélve, hány hordó bort ád majd a pinecémbe. Ügy élek itt, mint a fű, egyszerűen, sorsom a mályva tükrözi vissza hűen; ha rezzen a táj a Balaton felől, szirma lehull, a porba elmerül. Egy eltévedt őzike is betoppan, mint az öngyilkos emberiség, riadtan menekülne az ősvadonba vissza, tudja, az ember lelke már nem tiszta. Képzelődöm? — Csupa virág a sétány, szivárvány hídján a szívembe sétál a széplány Múzsa, aki már öreg lett, s szerelem helyett hoz egy fonnyadt szedret. Barátok jönnek, borom ízlelgetve feledtetnék, hogy rámborult az este, — s feledteti a kert, munkám gyümölcse, hogy míg ver a szív, reménykedni bölcsebb. Gyevi Károly: Szólhat az ájulás Fodor András azt kérdezi (Sorait felidézem) „Szólhat rólam az újulás ha nem volt benne részem?” Szólhat. Szólhat, szentül hiszem. Volna csak képtelenség ha éppen azokhoz nem szólna akik őt megkeresték s akik — mint Fodor András is — részévé lettek végleg s alkotó részeként élnek .. az Üjulás-lgének
