Békés Megyei Népújság, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
1987. május 16., szombat Német nemzetiségi tájszoba készül Gyulán fl megnyitó (talán) ősszel... Fórjaimé Gróh Katalin megmutatja az eddig összegyűlt darabokat Fotó: Kovács Erzsébet A nemzetiségi klubokban rendszerint legfőbb feladatnak az anyanyelv ápolását tartják. A gyulai német nemzetiségi klubban azonban más a helyzet, hiszen — sajnos — kevesen tudják, gyakorolják már anyáik, nagyanyáik nyelvét. A klub vezetősége ezért úgy döntött, hogy a nemzetiségi hovatartozás érzését az adottságokhoz igazodva erősítik: ha nyelvi hagyományaikat nem is őrzi úgy a gyulai németség, de a tárgyi és a szellemi emlékek fellelhetőek még, hát gyűjtsük azokat! Daróczyné Leiszt Emma jól emlékszik a klub 1981- es alakulására. Édesapja, a németvárosi pártszervezet idős tagjaitól hallotta épp elégszer, hogy jó lenne találkozni, elbeszélgetni néha a régi időkről. — Ezt elmondta nekem. Arra gondoltam, ha így van, miért ne lehetne egy német nemzetiségi klubot létrehozni. Érdeklődtem ennek útja- módja felől, s szerencsére sok támogatóra találtam. Egy lelkes kis csoport, amely nagyrészt értelmiségiekből állt, összefogott, s a klub hamarosan megtartotta alakuló foglalkozását. Ennyit a „hőskorról", hiszen ma már közel negyven tagja van a klubnak, s igaz. előadásaik zöme nem német nyelven hangzik el, ám így is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy mind többet megtudjon a hallgatóság a gyulai németség idetelepítésének, eredetének történetéről. A magyarországi német települések népszokásai, néptánchagyományai, a német kézimunkák, az építkezési és temetkezési jellegzetességek — és sorolhatnánk tovább a vonzóbbnál vonzóbb előadáscímeket — mindmind ezt a célt szolgálják. Talán ezeknek az együtt töltött estéknek is köszönhető, hogy többen javasolták, gyűjtsenek helytörténeti anyagot, mentsék, ami még menthető. — A padlásokon, pincékben még találhatunk olyan berendezési, használati tárgyakat, melyeket már csak az elhaltak iránti tiszteletből őriznek, s muzelális értékük igen nagy. Meggyőződésem, hogy máris elkéstünk e tárgyak gyűjtésével, hiszen rengeteg új ház épült, így sok olyan régi darab került szemétbe, melynek mi nagy hasznát vettük volna. A hagyományok az emberek mindennapos — például a táplálkozási — szokásaiban, vagy az ünnepkörök megtartásában élnek leginkább. Ám előbb-utóbb ez is veszendőbe megy, ha nem keressük fel a lehető leghamarabb azokat az idős embereket. akik beszélhetnek nekünk minderről. Az eddigi gyűjtésekről már elkészült az adattár, ám még így is jelentős szellemi érték maradt feltáratlanul. A klub vezetősége eddig is és ezután is vállalkozik e szép feladatra, pedig nincs köny- nyű dolga: — Ezek az emberek érthető okok miatt roppant zárkózottak — magyarázza a nehézségek okát Daróczyné —, nem nyílnak meg egykönnyen a kérdező előtt. Ezért olyan időigényes feladat ez. de semmiképp nem mondhatunk le róla, hisz ezek az elbeszélgetések már a 24. órában készülnek ... A klub évente kétszer ba- tyubálat is rendez, hogy a bevételből többek között egy épületet vásároljanak, melyben a gyűjtemény anyagát elhelyezhetik. Az idő sürget, hiszen többen ígérték, lenne mivel gazdagítaniuk az eddig összegyűlt anyagot, de a kedves, családi ereklyéktől csak úgy válnak meg, ha méltó helyen tudják azokat. — A megyei és a városi tanács, valamint a Magyar- országi Németek Demokratikus Szövetsége anyagi támogatásával hamarosan elkezdhetjük az úgynevezett Wiszt-vendéglő lakószárnyának aláfalazását, rendbe hozását — folytatja Daróczyné. — Az egyik helyiségben klubfoglalkozásainkat tarthatjuk majd, a másikban rendeznénk be a német tájszobát. Az átadás attól függ. hogy az épületszárnyat használó cipészszövetkezet mikorra készíti el új ebédlőjét. Ha időben, úgy a szüreti bálunk előtt már láthatja a nagyközönség, milyen szobában élte hétköznapjait a századfordulón egy német nemzetiségű polgárcsalád Gyulán. A gyűjtemény jelentős része már megvan — igaz, mostoha körülmények között, dobozokban tárolva, egy színben, amíg a végleges helyére nem kerülhet —. sokan, még klubon kívüliek is adományoztak ezt-azt... — Egy teljes szobabútorunk már van. De sok minden más is összegyűlt. Büszkék vagyunk a 4-5 garnitúra ruhára. Mindezek mellett imakönyvek, képek, használati tárgyak egész sora várja a megmutatkozást. Most egy szép, kovácsoltvas, porcelánburás lámpát keresünk, olyat amilyet az 1900-as évek elején használtak . . E beszélgetés után természetesen a gyűjteményt is látni akartuk. A klub vezetője, Forjánné Gróh Katalin készséggel otthonába kalauzolt, s ahogy szép sorjában elővette a klub eredményes gyűjtőmunkáját bizonyító darabokat, adományozójuk nevét is elsorolta. — Ez a férfikabát és kalap Góg Jánosné édesapjáé volt valamikor. Az a feszület Orosz Györgyné édesanyjától került hozzánk. Kranzler Marci bácsiék a padláson őrizgetik a bútort, melyet a tájszobába szánunk ... És vége, hossza nincs a felsorolásnak. Egy darabig lelkesen írom a nem éppen könnyű neveket, aztán feladom, csak úgy, mint az imént, Daróczynéval beszélgetve a ház kialakításában segítők listájának lejegyzését. Így összegeztem jegyzettömbömben a hallottakat: ..A németvárosiak még társadalmi munkát is vállalnak a ház rendbe hozásában. A munkából a tatai Német Nemzetiségi Múzeum és a szegedi Móra Ferenc Múzeum is kivette részét.” Jó manapság ilyen összefogásról, segítőkészségről hallani. Váljék valóra a klubtagok álma, s talán ott, ilyen környezetben nagyobb kedvük lesz nyelvi tudásuk felfrissítésére is. Mert a klub vezetősége az anyanyelv ápolásáról sem kíván lemondani! Nagy Ágnes A VVis/.t-vendéglőnek ebben az épületszárnyában kap ott- hont a klub, s a gyűjtemény II jugoszláviai Dnevnik-ben olvastuk flz irodalom mint összekötő kapocs lugoszláip—magyar kuiturális együttműködés A jugoszláv—magyar kulturális kapcsolatok még egy formája érvényesül a két íróegyesület együttműködéséről szóló jegyzőkönyvek a közelmúltban történt aláírásával. A Magyar Írószövetség küldöttségének, amely a közelmúltban Jugoszláviában járt, Cseres Tibor, az Írószövetség elnöke és Tur- czy István fiatal költő mellett tagja volt Stojan Vuji- cic is, aki számos téren ápolja a jugoszláv és a magyar kultúra kapcsolatait. A jugoszláv kultúra egyfajta nagykövete Magyarországon, illetve a magyar kultúra nagykövete Jugoszláviában. Ezt támasztja alá az is, hogy tudományos munkásságán kívül a szerb és horvát írók műveinek magyarra fordításával is foglalkozik. A kortárs jugoszláv irók és költők több antológiáját szerkesztette, és magyar írók műveit is fordítja szerbhor- vátra. ÜNNEPSÉGEK A VÜK-JUBILEUM TISZTELETÉRE — ön külön szerepet vállalt a Vuk-jubileum megünneplésében, miután Szeli Istvánnal együtt tanulmányt írt Székács Józsefről, amely a szerb hősköltemények első, 1826-ban megjelent magyar nyelvű fordításának hasonmás kiadásában jelent meg. Hogyan emlékeznek meg Budapesten a Vuk-év- fordulóról? — Ügy tervezzük, hogy Magyarországon a jugoszláv —magyar irodalmi kapcsolatok keretében emlékezünk mek Vük Karadzic születésének évfordulójáról, amit konkrétan az is indokolt, hogy Vük életműve számos szállal fűződik Pesthez és Budához. Vük mintegy harmincszor járt az akkor még két különálló városban, hosz- szabb időt is töltött ott, kéziratain dolgozva. Néhány könyvét például a Milos Ob- renovicról szóló művét és a Danica 1829. évi kiadását a pesti egyetem budai nyomdájában nyomtatta. A múlt hónapban Szentendrén nagyszabású kiállítás nyílt a Vuk-jubileum tiszteletére. A kiállítás azonban nemcsak Vük életművét mutatja be, hanem antológiái válogatást is nyújt a Magyarországon öt évszázad során keletkezett szerb művészeti és kul- túrkincsből. Június elején tudományos tanácskozást tartunk a Magyar Tudományos Akadémia, illetve a szláv kultúrák kutatásával foglalkozó nemzetközi szervezet szervezésében. Június 5-én kerül sor Vük emlékművének leleplezésére. Budán, a valamikori szerb városrész területén, ahova Vük gyakran ellátogatott. A szobor Nebojsa Mitric belgrádi szobrász alkotása. A budapesti Európa Kiadó válogatást közöl a Vük által gyűjtött szerb népmesékből. Tervbe vettük azt is, hogy egy szentendrei utca és valamelyik nemzetiségi iskola Vük nevét vegye fel. A SZENTENDREI MŰVÉSZETI GYŰJTEMÉNY — ön az igazgatója a szentendrei Szerb Művészeti Gyűjteménynek, amely most zárva van. Mikorra tervezik megnyitását? — A magyarországi szerb kulturális és művészeti kincs e szerény kiállítását a közönség 1964-től tekinthette meg és néhány évvel ezelőtt zárta be kapuit. Akkor megállapodás született a magyarországi szerb pravoszláv egyház és az illetékes művelődési minisztérium között egy egyházi-művészeti és tudományos gyűjtemény létrehozásáról, amely múzeumi intézményként egyesítené a budai püspökség levéltári és könyvtári anyagát is. A kiállítást 1990-ben tervezzük megnyitni és a már rendszerezett könyvtári és levéltári anyagot hozzáférhetővé tenni a tudományos-kutató munka számára. Akkor ünnepeljük a szerbek Carnoje- vic pátriárka által vezetett nagy vándorlásának 300. évfordulóját is, és a 700 négyzetméteres gyűjteményes kiállítás megnyitása méltó megemlékezés lesz e jubileumról. — Emlékmű felállítását is tervezik a budapesti szerb templom portáján. Vannak-e további hasonló elképzelések? — Külön jugoszláv—magyar vegyes bizottság visel gondot a kölcsönös érdekű történelmi emlékművekről. A közelmúltban a budai várban leleplezték Stefan La- zarevic despota domborművét annak a palotának a falán, amely a XV. század elején az ő tulajdonában volt. Ugyanaznap Pera Segedinac szerb határőrkapitány is emlékművet kapott, akit 1736-ban a budai várban végeztek ki. Emléktáblát állítottunk Budapest belvárosában a Szerb utcában, a szerb templom falán is, feltüntetve mindazoknak a szerb íróknak és művészeknek a nevét, akik Budapesten éltek, alkottak és haltak meg. — A jugoszláv írók, And- ric, Krleza, Isakovic, Slobodan, Novak, Bulatovic, Ko- lar és Marinkovic műveit fordítva számos szerzővel alakított ki kapcsolatokat, Krlezával sokéves barátságot is. — Ha az ember fordítással, antológiák szerkesztésével foglalkozik, természetszerűleg kapcsolatba kerül a szerzőkkel. Így ismertem meg én is Andricót, Crnjans- kit, Desnicát és Isidora Se- kulicót, meg természetesen Krlezát. Most készül Krleza leveleinek kiadása, s én a kiadvány szerkesztőjének rendelkezésére bocsátottam leveleimet. A közelmúltban fejeztem be Enes Cengic íz dana u dán sa Miroslavom Krlezom című négykötetes művéből vett válogatást, amelyet Újvidéken a Forum és a budapesti Európa Kiadó jelentet meg közös kiadásban. Krleza úgynevezett hungaricájára helyeztem a hangsúlyt és mindarra, ami számot tarthat a magyarországi olvasó érdeklődésére. — 1972-ben Rastocenje címmel verseskötetet jelentetett meg. Foglalkozik-e továbbra is versírással? — Sosem akartam költő lenni. Írok verseket, de nagyon ritkán közlöm őket. Az említett gyűjteményt Vaskó Popa rábeszélésére jelentettem meg, s most a Fórumban újbóli kiadását tervezik, néhány új verssel bővítve, kétnyelvű kiadásban. Valakinek le kellene fordítania ezeket a verseket, noha nem tudom ez hogyan fog sikerülni, mert a versek kifejezetten a szerb nyelv szellemében íródtak. A Magyar- országon diaszpórában élő. gazdag, jelentős múlttal és örökséggel rendelkező szer- bek hangulataival és olyan témákkal foglalkozó versek ezek, amelyek annak idején, a könyv megjelenésekor, igen aktuálisak voltak. Nina Popov MOZI Éden akció Ugye, még tetszenek emlékezni azokra az évekre, amikor tömegessé vált a televíziózás? A filmesek és a forgalmazók elsiratták a mozit: ha mindenkinek lesz otthon, ki fog eljárni? De nem így lett, persze, hogy nem lehetett így! Hiszen ha közösen csinálhatunk valamit, abban külön élvezet van. Legyen az egy film vé- gignézése, akkor is. A minap úgy jártam, mintha otthon néztem volna meg a tévé egyik műsorát. A moziban ugyanis olyan kevesen ültünk. S aligha akad ennél lehangolóbb látvány. Nincs egy beszólás, széknyikorítás, szotyolaroppintás, cukorkás- zacskó-csörrintés sem — hát érdemes akkor moziba menni? De hadd tegyem gyorsan hozzá: valahogy meg tudom érteni azokat, akik más elfoglaltságot találtak erre a jó másfél órára, s nem váltottak belépőjegyet. Finoman fogalmazva unalmas egy film az Éden akció című színes, szinkronizált szovjet alkotás. Pedig Pedig? Nem igazán egészséges dolog az, ha a nézőnek az jut az eszébe, mit hogyan kellett volna csinálnia — a rendezőnek, a film készítőinek. Sarlatánság ez, természetesen. Azt azonban jelzi, hogy valami alapjaiban nincs rendben. Például itt is. Bár nem tudom, ki hogy van vele, de ' nekem már öncélúnak tűnnek azok az újabb háborús filmek, amelyek elkészítésében csupán azt motivált: adjunk valami izgalmasat a nézőnek. És semmi több mondandója, értelme nincs az egésznek. Meg az sincs valahogy rendjén, hogy az egyik oldalon csupa tisztességes hérosz magasodik, a másikon meg beteges, ostoba törpék véres kézzel ármánykodnak. Nemigen hisszük el már az ilyen desztillált népmeséi fordulatokat. Még akkor sem, ha a reklám szerint „megtörtént események alapján” íródott a forgatókönyv. Aki rendszeresen nézi a filmeket, annak elég abból néhány perc is ahhoz, hogy megállapítsa nemzetiségét. Ha ebből a filmből lett volna a vizsgatétel, alighanem elégtelent kapunk. Az alkotók ugyanis az eklektikus hollywoodi recept szerint egy személytelen, már-már kozmopolita generálszósszal öntötték le az ebben az esetben is gyengécske meseszövésű történetet. A szósz azonban hígra és kevésre sikerült, amely alól minduntalan előbukkannak a logikai ficamok, a képtelenségek, a hihetetlenségbe fulladó gyermekded naivságok. A film azonban kegyetlen dolog. Ha egy stáb megkapja a rávalót és a forgatási hozzájárulásokat, akkor már nem lehet megállás, nincs pardon. Meg kell csinálni, bármi áron is. Addig kell variálni rajta, amíg valami fogyasztható (illetve annak hitt) össze nem jön. Mondjuk, amikor nagyon leül a történet, gyorsan természeti képeket lehet bevágni, vagy harsány zenét szokás a képek alá keverni. Esetleg utólagosan néhány snittet kell még forgatni a marcona főhős szerelmi életéről. Egyet azonban el kell hinnünk. Azt, hogy bármennyire is gazdagnak tűnik a kelléktár, abból még unalmasan is lehet öltözködni... (nemesi)
