Békés Megyei Népújság, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

1987. április 25., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Egy tanító feljegyzései Történetek az Apponyi-gerendási és más egyebekről Tóth Bálint: Ócskapiac Az itt közölt visszaemléke­zés-füzért Szentkereszty Ti­vadar, volt gerendási népta­nító jegyezte fel a múlt szá­zad utolsó évtizedében. Az agilis és tevékeny tanító ké­sőbb Nagyváradra, onnan Ungvárra került, a trianoni békeszerződés után pedig visszajött Békésbe, ahol 1922-től vármegyei tanfel­ügyelőként vezette az okta­tást, és az iskolán kívüli népoktatást 1933-ig. Az ő ne­véhez fűződik a Békés vár­megye népoktatásának törté­nete című kiadvány, mely ma is sűrűn forgatott kézi­könyve a művelődéstörténe­ti kutatónak. Néhány geren­dási látogatására magam is emlékszem, amikor édesapám iskoláját ellenőrizni Gyulá­ról kiszállt. Az emlékező sorok az uno­ka — dr. Szentkereszty Ta­más szeghalmi fogorvos — tulajdonába kerültek, aki le­másolásra rendelkezésemre bocsátotta azt. * * * „ ... Azért választottam Gerendást (1893), mert nyu­galomra vágytam, és mert ott működött apám általam egyedül ismert unokaöccse, aki igen dicsérte a gerendási népet... Gerendásra vonzott az is, hogy míg ebben az időben évi 300 Ft volt a lakáson kí­vül a tanítói fizetés, addig ott az majdnem egyszer any- nyit tett ki. Ugyanis fizeté­sem volt: évi 280 Ft kész­pénz, 23 hl (kb. ugyanannyi métermázsa) búza, 13 hl ár­pa, 84 kg szalonna, 65 kg só, 2 hold bevetett tengeriföld, 2 tehéntartás, 2 anyasertés és évi szaporulataira legelő, fa amennyi kellett, s ezen felül ingyen gyógyszer és or­vosi kezelés. Az iskolaszoba és a tanítói lakás az egyik dohányker- tészházban volt, alig 70 cm magas ablakokkal. Egy nyi­tott konyhából nyílt az én konyhám, az iskolaszoba, meg két dohánykertész szo­bája ... Pár hónap múlva az uradalom határában lévő, a lakásomtól másfél kilométer­nyire fekvő csárdába jártam ebédelni és vacsorázni. Itt Nagy Bálint kiérdemült hu­szárőrmester volt a csárdás, aki havi 20 forintért igen jó, tisztán készített ebédet és vacsorát adott. Gerendásra jövetelemkor Békéscsabán törlesztésre vet­tem egy szobabútort, meg Uram László uradalmi is­pántól egy zongorát. Majd annyi pénzt gyűjöttem, hogy 3 borjút vehettem, mert a fizetésem egy részét képező tehéntartást csak úgy tud­tam értékelni.” „Meglepetésemre az isko­lában anyakönyvi naplókat nem találtam. Felszerelése néhány lócán kívül egy is­kolai tábla, Magyarország és Békés vármegye térképéből állott. Az iskolaszoba nem volt kipadolva, s annak ötöd­részét egy nagy banyake­mence foglalta el. Szeptember 3-dikán kez­dettem meg a beiratást. Egy­más után hozták fel az asz- szonyok gyermekeiket. Üres kézzel azonban egy sem jött. Ki egy rucát, ki egy pár csirkét hozott. Volt olyan is, aki saját maga szőtte törül­közővel, vagy 1-2 zsákkal ajándékozott meg. Ez na­gyon meglepett, mert szülő­földemen, a Felvidéken vagy Csongrádon a szülők nem szoktak ajándékokkal ked­veskedni a tanítónak. De meglepett az is, hogy egyik gyermek sem tudta megmon­dani, hogy az előző évben hányadik osztályba járt, s csak kevés gyermek akadt olyan, akivel magyarul lehé- tett beszélni. A mindennapi évfolyamra 127, az ismétlő iskolába pedig 49 gyermek jelentkezett, kik közül csak 5 volt magyar anyanyelvű.” Ezután leírja, hogy a ta­nulók bizony vajmi kevés tudással bírtak. A tanulókat két csoportba osztotta be: írni-olvasni tudókra és nem tudókra. De e_gyéb tárgyak­ban is sok hiányt állapított meg, de a legnagyobb baj az volt, hogy a gyermekek fele sem tudott leülni a padokba, hely hiányában. Még odakerülése őszén sé­ta közben a szomszédos In- key-birtokon lakó gyerme­kekkel találkozott. Tőlük tudta meg, hogy ők bizony nem járnak iskolába, majd felkereste a gyermekek szü­leit, akik elmondták, hogy a majorban 10 év óta nincs ta­nítás, az Apponyi-majori is­kolában pedig nincs hely, más iskola pedig nincs a környéken. A felháborodást az is tetézte, hogy ezek a gyermekek magyar anya­nyelvűek voltak! Majd így folytatta írását: „Régebben az ott lakó bé­resek és dohánykertészek a téli időre felfogadtak egy bé­késcsabai ácsmestert, akinek minden gyermek után egy véka tengerit és sorkosztot adtak, az tanította írni, ol­vasni, számolni és hittanra gyermekeiket. Ezt azonban a főszolgabíró betiltotta, s az ácsot pedig meg is büntet­ték.” „Elkeseredve hallottam ezeknek az egyszerű szülők­nek jogos kifakadásait, s fájt a lelkemnek, hogy ... ma­gyar véreim iskolázás nélkül nőnek fel. Megmondottam nekik, ki vagyok s megígér­tem, hogy gyermekeiket, ha akarják, felveszem iskolám­ba, s "minden díj nélkül ta­nítani fogom, s a 12 éven felülieket is, akik írni-olvas­ni nem tudnak, esti tanfo­lyamon megtanítom.” „ ... az iskolaszoba csak 20 négyzetméter alapterületű volt, s ezért kénytelen vol­tam csoportonkint rendelni fel a gyermekeket úgy, hogy hétfőn, szerdán és szombaton egész nap járt 85 analfabé­ta, más napokon pedig 67 már olvasni tudó. A feljáró­kat is két részre kellett osz­tani. Míg ezek egy részével foglalkoztam a tanteremben, másik részével • „segédeim” iskoláról" gyakoroltak egyik szobám­ban. Szerencsére a majori gyerekek között volt 3-4 igen értelmes nagyobb tanuló, akik szívesen és büszkén vállalták ezt a szerepet, s mondhatom, nagy segítsé­gemre voltak ... December 10-től megkezdtem az esti analfabéta-tanfolyamot is, és március 1-ig minden este 1/2 6 órától 8-9 óráig taní­tottam, s a 29 felnőtt, illet­ve 12 évet elhaladottak kö­zül 28 megtanult jól írni, ol­vasni. Ebben az időben 63 órán át tanítottam. Ezért vi­lági felsőbb hatóságomtól csak dorgálást kaptam. Ugyanis a * kará­csonyi szünet idején nyugdíj­ügyem rendezése céljából Gyulára, Bánhegyi István kir. tanfelügyelő­höz mentem, aki mindenről kikér­dezett, s azután alaposan leszidott, fegyelmivel fe­nyegetett , azért, hogy ilyen sok tanulót vettem fel, nem tartom be a heti két fél­napi szünetet, és felváltva tanítok. Elkeseredve hagy­tam ott a tan- felügyelői hiva­talt, s 10 évi ge­rendási működé­sem alatt többé nem léptem át annak küszöbét. Március 10-di- kétől kezdve az uradalmi jószág­kormányzó enge­délyével az úgy­nevezett dohány- szárító-ház egyk termé­be tettem át a tanítást. Ez a terem 30 méter hosszú, 10 méter széles és nagy ab­lakokkal világított volt. Itt aztán bőven volt helyünk, de torok kellett hozzá, mert a gyerekek a simítóasztalok mellett lócákon ültek, s az utolsó sor 26 méternyire volt a katedrától. A szülők ... örültek gyerekeik előrehala­dásán ... itt igazolatlan mu­lasztó nem volt. Az iskolába járást igen szigorúan meg­követelte a jószágkormány­zó. Június 20-dikán, egy va­sárnap délután tartottuk meg az évzáró vizsgálatot, me­lyen Krisztik János békés­csabai adminisztrátor elnö­költ, s jelen volt a jószág- igazgatóval együtt az egész és a szomszédos majorok la­kossága, továbbá Gaál István békéscsabai segédlelkész és több csabai tanyasi evangéli­kus tanító. Az egyik oldalon az ablakokat is ki kellett nyitni, mert a 30 méter hosszú terembe a hallgató­ság nem fért el, s egy részük kívülről hallgatta a felelete­ket. Délután 2 órától este fél nyolc óráig tartott a »vizs­gálat«. Azt mondják, az eredmény kitűnő volt. Az anyák össze-vissza csókolták a kezemet, úgy hálálkodtak. Igaz, rengeteget dolgoztam. A vizsgálat utáni napok­ban elhatároztam, hogy ott­hagyom Gerendást, és olyan helyre megyek, ahol köny- nyebb viszonyok közé kerü­lök és továbbtanulhatok. Igaz, sajnáltam ezt a népet otthagyni, mert úgy éreztem, hogy mindenki szeretett. Té­len vagy 200 kolbászt kül­döttek ajándékul, s volt nap, hogy 3-4 helyre hívtak disz­nótorba. Ez ugyan terhemre volt, de 3-4 percre benéztem a hívókhoz, megkóstoltam a hurkát, kolbászt, ami igen jólesett nekik. Pedig olyan erős paprikával készítették a kolbászt, hogy napokon át éreztem hatását. Megjegy­zem, hogy később oktatása­imra lassan-lassan elhagy­ták a túl erős paprika hasz­nálatát. Június hónap vége felé le­jött Gerendásra a birtok ura, Apponyi Albert gróf nővé­rével, őrgróf Marcaninéval, aki Tirolban lakott. Péter- Pál napján a gróf felhíva­tott, s azt a kívánságát fe­jezte ki, hogy szeretné, ha aznap délután megismétel­ném az évzáró vizsgálatot. Szeretné látni az eredményt, mert igen nagy dicséretet hallott róla.” Erre szabódott Szentke­reszty tanító úr, mert beval­lotta, hogy más majorokból is voltak tanítványai, mint­egy 150 mindennapi és 50 vasárnapi iskolás. A gróf megdöbbenve hallgatta taní­tójának szavait, és a magya­rázatot is, hogy miért vállal­ta a magvar anyanyelvű gyermekek tanítását. Appo­nyi gróf elismerését fejezte ki, és lovas embert küldött ki a környékre, hogy délután 2 órára megismétlik a tanu­lók vizsgáját. , Délután a grófék jelenlé­tében ismét nagy számú kö­zönség gyűlt össze, s a káni­kulai meleg ellenére minden­ki kitartott este 8 óráig. A vizsgálat után a gróf meg­köszönte a szép eredményt, mely minden képzeletet fe­lülmúlt. Természetesen a látványos eredmény óriási erőfeszítés révén sikerülhetett csak. Szentkereszty elhatározta, hogy mégsem marad itt, ha­nem kéri elbocsátását. Más­nap felkereste a grófot és elmondta elhatározását, ami méltán meglepte Apponyit. Beszámolt a nehéz oktatási körülményekről, a felszere- letlen tanteremről és más hátrányokról. A földesúr nem fogadta el a felmon­dást, hanem ígéretet tett új tanteremre, lakásra és fel­szerelésre. „1894. október 1-re készen volt az új tanterem és a ta­nítói lakás is. Sinkó István békéscsabai igen tekintélyes róm. kath. igazgató-tanító ta­nácsát vették igénybe az épí­tésnél és a felszerelésnél, mert én fiatal és járatlan voltam szerintük az ilyen dolgokban. Jó lakást kap­tam. Ezzel meg voltam elé­gedve. A tantermet 11 mé­ter hosszú és 10 méter szé­lesre építették, tágas előszo­bával, világosságát két ol­dalról kapta. Négyméteres padokkal és egy óriási kály­hával látták el, melynek fű­tése egy gépfűtőre volt bíz­va. Vegytani és fizikai fel­szerelésen kívül mindent be­szereztek, amit Sinkó bácsi szükségesnek tartott. Ha tő­lem kérnek véleményt, min­denesetre másképpen nézett volna ki minden; de hát Sin­kó bácsi 49 év óta tanított, s így jobban tudta — szerin­tük —, mit hogyan kell csi­nálni, s mire van szükség. 1895. január 1-től azután addig, míg édesanyám hoz­zám nem költözött, a szom­szédban lakó Uram László ispánéknál kosztoltam, s nem voltam kénytelen a pusztai csárdába járni ebédelni és vacsoráim.” „Az uradalom megengedte, hogy a területén vadászhas­sak, s éltem is ezzel a lehe­tőséggel. Néha 5-6 nyulat és 8-10 foglyot is lőttem egy- egy napon ...” „A következő tanévben - 1895. szeptember hónapjá­ban — magamhoz vettem édesanyámat, s azután ő ve­zette háztartásomat. Ugyan­ekkor olvastam egy érteke­zést, melyben az író ismer­tette egy francia pedagógus­nak az írva-olvasás, illetve az olvasás tanításának meg­könnyítését célzó új mód­szerét. A cikkíró leirta azt is, hogy a francia milyen kézmondulatot használ az abc betűinek tanítása so­rán ... A meghozatott könyv alapján ... megpróbáltam az új módszert... december elején az első osztályos nö­vendékeim kivétel nélkül mind tudtak olvasni! A kör­nyék tanítósága igen meg­csodálta ezt az eredményt. Addig ugyanis az első osz­tályba felkerült gyermekek 50-70 százaléka kénytelen volt ismételni osztályt. Mindezek, és tanítványa­im aránylag magas tudása, a tanítóság között elég nagy tekintélyt szerzett nekem, s az én iskolámat tártották Bé­kés vármegye egyik legkitű­nőbb intézményének.. Az ura­dalom jószágkormányzója is büszke volt iskolámra, s minden idegent, aki közna-- pon megfordult nála, elho­zott ide.” * * * Szentkereszty Tivadar 1903-ig működött a gerendá­si elemi iskolánál. Lelkiis­meretes, következetes, újat kereső és alkalmazó pedagó­gus volt. Emlékét sok-sok ta­nítványa és azok szülei őriz­ték, és mindazok, akik kö­zelebbről megismerték őt. Ez az írásrészlet is neki állít emléket, és nem csak a ge- rendásiak számára íródott. Miklya Jenő Penyaska László: Repülésre készen Szentkereszty Tivadar fényképe a har­mincas évekből, amikor vármegyei tan- felügyelő volt Gyulán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents