Békés Megyei Népújság, 1987. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-26 / 72. szám
1987. március 26., csütörtök Egy pályázat ürügyén Varga Géza szobrászművésznél Meglepetten nyit kaput a Békéscsabán élő szobrászházaspár, Varga Géza és felesége, Udvardy Anikó. Ám jövetelünk célját csak a könyvekkel, fotókkal telezsúfolt meleg szobában áruljuk el. Ugyanis nemrég jutott el lapunkhoz a hír, hogy Varga Géza — a Fiatal Képzőművészek Stúdiója tagjainak meghirdetett — Együtt a békéért! pályázat fődíját nyerte el. — Még tavaly ősszel elküldtem két szobromat és nyolc érmemet a pályázatra. A pályamunkákból januárban nyílt kiállítás a Vigadó Galériában. Ezeket a munkákat nem tudom megmutatni, mert a kiállítást áttelepítették a SZOT-szék- házba. A pályázatot egyébként — pillant Varga Géza a kiállításról készített katalógusba —, a SZOT, a Szak- szervezetek Budapesti Tanácsa, az Országos Béketanács és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja hirdette meg. Éppen időben — toldja meg tréfásan —, mert túlléptem közben az ifjúsági korhatáron. .. Közben megérkezik az Anikó készítette, jó forró fekete is, és arról beszélgetünk, hogy az elmúlt esztendő után bizony erkölcsi és anyagi szempontból is jól jött a művész számára ez az elismerés. Nézegetjük a meglehetősen rossz képminőséget produkáló katalógusban a fődíjas munkákat. Az Átok rád, háború című kompozíció szögesdrótot, romokat asszociáló fémrésze egy, a földet, a természetet jelképező csiszolt faalapon nyugszik, amelyen a szörnyűségektől távol a művész, az ember, mint parányi pont a természethez, a nyugalmat sugárzó felülethez kötődve érzékeli és éli át a fenyegetettség érzését. A másik munka az „Egy nap” címet viseli. A nap, mint az idő mértékegysége és mint égitest, az élet feltételét biztosító csoda, egyként jelen van a szoborban. Az egész mű életigenlést sugároz. — A béke kabala a számomra — meditál Varga Géza. — Tavaly ebben a témában az egyik lengyel, nemzetközi kiállításon harmadik díjat nyertem az egyik érmemmel. Nemrég pedig hozzáláttam egy „Száz érem a békéért" sorozathoz. — A közelmúlt gazdag is, nehéz is volt. IVIost mi foglalja le az idejét, milyen tervek foglalkoztatják? — teszem fel a búcsúkérdést. — Nagy munkára kaptam megbízást. A Sportcsarnok elé készítek egy hét és fél méter magas szoborkompozíciót, amelyen a tematikus A pályamunkák egyike, az „Egy nap" című szobor Szépen magyarul Nyelvi tévedések — saját zsebre Az apróhirdetés minden egyes szavát saját zebünkből fizetjük. Nem mindegy tehát, hogy mit és hogyan teszünk közzé, mi kerül a távirati stílusban megfogalmazott szövegbe, és hogy nyelvhelyességi szempontból milyenek lesznek mondataink. A következő hirdetést olvasva azonnal felkapjuk a fejünket: „Tőkével, kocsival, 3 szakképzettséggel rendelkező, perfekt német nyelvtudású, 27 éves, csinos nő, alakuló vagy már működő vállalkozásba társulna közreműködéssel.” Az, hogy valaki 27 éves, csinos nő, egy házassági hirdetésben nyomós érv lehet, itt viszont furcsa asszociációkat kelt. „24 éves, 182 cm magas, szemüveges autószerelő minden hozzá hasonló leánnyal szeretne megismerkedni házasság céljából”. Ha a mondatot szó szerint értelmezzük, aligha akad széles e hazában sok 24 éves, 180 cm körüli, szemüveges autószerelő leány, aki — ráadásul — még a törvénytelen polir gámiát is vállalná. Fából vaskarikát fabrikáltak ezzel az egyetlen mondattal is: „Egyedüllététmegoldhatja Bizalom Társkereső Szolgálattal.” A megold ige jelentése ugyanis: elvégez, megvalósít, végrehajt, elintéz. A társkereső szolgálat tehát inkább jeloldja a magányt, megszünteti az egyedüllétet. A magyarban a jön ige azt fejezi ki, hogy valaki felénk, a beszélő felé közeledik. Aki hagyatékot vásárol, az nyilván jön is, megy is, azaz: jön-megy. mégsem helyes, ha a hirdetésben így fogalmaz: „Kívánságra házhoz megyek (ez helyes!), készpénzzel a legmagasabb napi árat fizetek hagyatékért. Azonnal jövök.” (Helyesen: megyek.) Valaki idős, beteg édesanyja háztartásának ellátására „heti két-három alkalommal” kisegítőt keres, pedig valójában heti két-három alkalomra keresi a kisegítőt. Az is humoros lehet, ha valaki az alanyi és a tárgyas igeragozás alakjait felcseréli, és az egész mondatot a rosszul megválasztott igealak vonzatában szerkeszti át: „Orvos, nyaralóval, öröklakással keresi 25—35 év közötti, telt idomú, hűséges Nagy munkára kaptam megbízást — sorolja a jövő tennivalóit Varga Géza Fotó: Gál F.dit figura két és fél méter magas lesz. Ez a munka technikailag is magas mérce elé állított, és őszre meg kell birkózni vele. Emellett a művészeti szakközépiskolába készülőknek a békéscsabai ifjúsági és úttörőházban előkészítőt tartok, s a héten egy nap tanítok az 1-es számú általános iskolában is. Nos, és most elég komolyan készülök az angol, középfokú nyelvvizsgára. Végül Anikó kottyantja ki, hogy Géza hobbija a horgászat, egyszer már fogott egy hét és fél kilós harcsát. — No és nagyon büszke vagyok a magam gyártotta csónakra. A víz, a természet közelsége, a csönd nagyon megnyugtat és feltölt.. Sokat dolgozom, de emellett pihenni is kell — zárja le a témát a tőle megszokott tömörséggel. Nagyon várom már — pillant ki az ablakon — hogy enyhüljön az idő, mert a Sportcsarnokhoz készülő munkákat az udvaron kell kidolgoznom. Majd csak kitavaszodik. . . B. S. E. feleségét.” Nyilván nem a már meglevőt keresi. hanem a hölgyek közül (egy) feleséget keres. „Nagy testű naposcsibét már most jegyeztessen elő” — olvassuk egy másik hirdetésben. — „Hazaszállítását vállalom levél által is.” Nincs szó préselt csibékről, mert nem őket szállítják „levél által”, hanem a megrendelésüket intézik levélben. Ismerjük be: apró hibákról van szó. Arra sajnos nincs mód, hogy a hirdetés szövegén a felvevő nyelvhelyességi szempontból változtasson. A hirdetők pedig vonakodnak minden bővítéstől, a névelő vagy kötőszó hozzátételétől, mert az többlet- költséget okoz. A hirdetőnek azonban saját érdekében helyesen és pontosan kell fogalmaznia, nehogy esetleg elszalassza a szerencséjét, vagy tévedésből egy tál lencséért eladja az örökségét. Dr. Saiga Attila HANGSZÓRÓ Reneszánsz kalandozások Az elvakultság, vagy valamiféle (de hát az is ugyanaz!) gyűlölködés, irigység vitte tévútra Girolamo Savanarola firenzei dominikánust, a nikor könyvek és festmények égetésével vélte megoldha ónak a „bűnösök” elleni i arcot? Amikor félreértve és fé.remagyarázva a reneszánsz „zmé- nyeit, a „savanyú a szólő” alapállásból (bocsánat a tiszteletlennek tűnő hangért, az indítékok általában nagyon is egyszerűek és prózaiak) lobogva uszított a kor hibái ellen (hol, milyen korban nincsenek hibák?!), és tette egyenlővé a világ, a természet és az ember harmóniájának megteremtőit a dőzsölőkkel és a szélsőségesekkel, akik mindenütt (törvényszerűen) megjelennek. Miközben az is törvényszerű, hogy a Medíciek elűzése után magához ragadja a hatalmat, de az is, hogy hamar idő után a gazdagok és a szegények egyformán meggyűlölik és bigott szenvedélyekre alapozott politikája a máglyáig vezet. Ez is a reneszánsz, egy szelete legalábbis, az időben. Ez is elgondolkoztatta a hallgatót, amikor kedden, a 3. műsorban sugárzott Reneszánsz kalandozások című műsor első részét figyelte és építgette magában a szomorú, jellemző összefüggéseket. Hogy az a kor is, amely az emberi sza- batísággondolat feltámadását, a szépség felfedezését, a megújhodó életöröm kiteljesedését hozta, kitermeli magából a gyűlölet ellenzékét, Girolamo Savanarolát, akit tragikus hősnek is nevezhetnénk, ha nem árulná el minduntalan koncepciótlan életgyűlölelét, mely végül a néptől is elfordította. Azt hiszem, akik meghallgattuk ezt a műsort, sokáig töprengünk még (várva a második részt) az induló reneszánsz fenségességein és mocsárvidékein, hogyan és miként lett a középkorban gyökerezve az újjászületés korszaka Itáliában? Azon, hogy miféle emberek éltek akkor; azon, hogy Botticelli, a kor egyik festőóriása Savanarola hataima alatt hogyan kényszerült bűnbánatra (önkritikára) az élet örömeit dicsőítő képei okán, és hogyan váltott át művészete tragikus színezetűre? A műsor, melyet dr. Tedeschi Mária, dr. Tímár László és Thuróczy Katalin írt és válogatott (rendezte Solymossi Oltó), tetszetősen, izgalmasan indult. Kereste a magyarázatot arra, hogy mi is a reneszánsz valójában, hogy mikor kezdődött és mikor végződött, hogy mi módon lett két centruma Velence és Firenze; aztán egyszer csak monotonná, fárasztóvá lett. Két okból is: az adat- és idézethalmaz, amit összehoztak, elfedte a lényeget, magát a kort, másodszor pedig a közreműködő, felolvasó színészek Fü- löp Zsigmond kivételével (Schubert Éva, Csernus Mariann, Versényi László) szenvtelen, érzelem nélküli szövegmondása vitte egyre távolabbra az érdeklődő figyelmet az emberiség egyik legizgalmasabb, legnagyszerűbb korszakától. Ritka nagy hiba (vagy nem is olyan ritka?), remélhetőleg a folytatásokban a közreműködők is ráéreznek arra, mi veit reneszánsz? Világablak Ha nem is hallgatom a rádió teljes műsorát (hogyan is tehetném?), hosszú ideje ismerem Hegedűs Géza sorozatát, a Világablakot. Mégis meglepett, hogy a hétfői (melyet kedden megismételtek) a 117. folytatás volt! És ebben a 117.-ben Hegedűs Géza úgy érezte, hogy formát kell váltania, a hallgatók bizonyára megunták már, hogy részesei legyenek egy színészek által előadott, fiktív beszélgetésnek. Így aztán bejelentették, hogy Benkő Gyula megszűnik Valló professzor lenni és Benkő Gyula lesz, Sinkovits Imre is önmagát „alakítja” és nem Tamási mérnököt, valamint Béres Ilona is elbúcsúzik Fruzsinától, „az olvasó munkáslányból lett üzemi könyvtárostól”. Nos, formát ugyan nemigen váltottak, mert (hallhatóan és érzékelhetően) most is leírt szöveget olvastak fel, csak ki-ki önmaga nevében, és egy-egy, a leírt szövegen kívüli „ahá” és „persze” oldotta a „most te következel az én végszaván! után” merevségét. Nem is tudom, szükség volt-e a változtatásra? Hiszen lehet jobb formát találni, de a lényeg: Hegedűs Géza mindig lebilincselő, mindig közvetlen, mindig tudós és kellemes előadó. És még valami, ami talán a legfontosabb: szerény. Ezzel a szerénységgel egyetlen mondat után leköti hallgatóját, aki játszi figyelem közben pillanthat be (mint ezúttal) a világirodalom legszebb balladáinak világába, hogy legközelebb Arany János balladáinál köthessünk majd ki. Nemes műsor, hiánypótló. Űjabb tíz éve is biztosított... Sass Ervin Végtelen történet Dmiről a gyerek azt sem tudja, mi fán terem A helyi kis piszkos moziban megnéztük gyermekeimmel a Végtelen történet című mesefilmet. ,Nem a filmről akarok most szólni, hiszen annak, aki nem látta, vagy nem olvasta Michael Ende fantasztikus meseregényét, amúgy is érdektelen a tartalomfölmondás. Láttam már jobbat, de gyermekeimnek felhőtlenül tetszett a szerencsesárkány, a versenycsiga, a kőevő és Meseország megmentésre váró királykisasszonya. Hanem a korántsem „úri”, vegyes közönség most, napok múltán is töprengésre késztet, mert nem egyszeri esetről van szó, hanem jellegzetesen magyar jelenségről. Az ízlés, a jólneveltség, az emberi együttérzés hiányáról. A pszichológiában empátiának nevezik az emberi együtt- és beleérző képességét. Egyes szakemberek szerint ez a legfontosabb emberi képesség, ezzel mérhető a szocializáció foka: mennyire vagyunk képesek ember- és sors(kor?)társunk bőrébe bújni, szemével látni, agyával gondolkodni és ítélkezni. Az empátia hiánya mai életünkben aggasztó módon mutatkozik meg: a társas együttlét valamennyi fórumán rosszul vizsgázunk, közlekedésben, áruházban, hivatalban, munkahelyen, és — legyünk őszinték — otthon is. Eldurvult a mai magyar társadalom, talán mentségére legyen mondva, a nehezedő külső körülmények szorításában is. De hát nehéz külső körülmények történelmünkben csaknem mindig is voltak, a mainál súlyosabb gazdasági válság akadt már nem is egy századunkban, s az elemi udvariasságot, az emberi együttérzést az akkor már élt idősek s a korabeli sajtó sem hiányolták. Igaz, manapság az erkölcs szóról sok gyermek talán azt sem sejti, mi fán terem, a gyakorlati ismeretszerzés és ■ az erőszakot dicsőítő kalandfilmek világától egyformán távol van. Végtelen történet ez is: a kis és nagy közösségek életében vannak apályok és dagályok, van, hogy erősödik az összetartozás érzése, van, hogy gyengül. Jómagam, aki az erőszakolt összetartozás időszakában nőttem fel, sokáig az egyén jogaiért,. elismertetéséért igyekeztem a magam módján küzdeni, most, hogy a gátlástalan individualizmus lassan minden korosztályt hatalmába kerít, időnként visszasírom még az erőltetett és államilag szorgalmazott közösségtudatot is. Ott tartunk, hogy csupán vezércikkekben vagy szónoki emelvényről lehet nevetségesség nélkül szólni közös dolgainkról, érdekeinkről, kötelességeinkről — magánemberként a hirdetett közösségi erkölcs és magatartás — netán: példa! — többnyire írott malaszt marad. Lehet, persze, ez is hatás és ellenhatás dialektikájának végtelen története. Nem feltétlenül azt jelenti mindez, hogy mi, mai emberek rosz- szabbak vagyunk, mint a tegnapiak. Csak a szabadságot összekeverjük a szabadossággal, a jogokat a kötelességekkel. Mert — a példánál maradva — az a kiskamasz, aki hangosan és tüntetőén végigröhögi a mások által csöndben nézett filmet, elrontva mulatságukat, nos, az a kiskamasz egyszerűen azt hiszi, ehhez joga van. Megváltotta a jegyét, senkinek semmi köze hozzá, miként szórakozik. Ugyanígy érvel anyja és apja is az élet mindennapos küzdőterein, tolakodva, durvaságokkal fűszerezett beszéddel, mindenki másra fittyet hányva. Az empátiát tanítani kellene. Otthon, iskolában, munkahelyen, mindenütt. Amit a kétezer évvel ezelőtti tanítás olyan világosan kimond, s amit oly nehéz betartani: ne cselekedő embertársaddal azt, amit magad sem szeretnél, hogy veled cselekedjenek. Tudom, ez nem olyan érdekes, mint a videó, a diszkó, a karate — de az emberiség végtelen történetében csupán ez az igazán fontos. Egy ilyen csepp kis országban, ahol szegről-végről mindenki mindenkinek rokona, ezt felidézni, tanítani, cselekedni úgyszólván családi kötelesség. Nem a „szeressük egymást, gyerekek!" spicces érzelgősségére gondolok. Csak arra, hogy vegyük észre: mások is vannak a világon. Szentmihályi Szabó Péter
