Békés Megyei Népújság, 1987. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-21 / 68. szám
NÉPÚJSÁG Találkozásaim Darvas Józseffel 1987, március 21., szombat Kultúrákf kényszerek Sokáig folyt a vita: áru-e a kultúra, vagy sem? Érvek és ellenérvek csatároztak egymással, ám a valóság kemény tényei mára eldöntötték a kérdést. A kultúra — olykor meglehetősen szokatlan köntösben jelentkezve — igenis jó pénzért eladható, tehát: áru. Az új és új műveltségi és szórakoztató divatok esetében a közönség azonnal és érzékenyen reagál, hajlandó sorban állni, vagy megfizetni azt, ami kel] neki. A kultúrára vonatkozó elképzelések és felfogások mára tarthatatlanná váltak, a klasszikus művek, az értékek erőltetése ellenkező hatást keltett: csömört és visszatetszést a közvetítők, befogadók oldaláról egyaránt. A populáris, a tömegkultúra termékei a társadalom széles rétegeiben találtak megértésre, szinte beözönlöttek abba a sajátos vákuumba, amely bizonyos illúziók és elfoglaltságok nyomán keletkezett. A kulturális forradalom és a kultúra (mindenáron való) demokratizálódásának ábrándja szép csendesen kimúlt, elszenderedett. Hihetetlen differenciálódás zajlott le ezen a téren, szertefoszlottak azok az álmok is — miként Veress András a Napjaink egyik számában megállapította —, amelyek „a kultúrát is egységesnek, tagolatlan egésznek szerették volna látni”. Hirtelen, szinte a semmiből keletkezett — a legmodernebb médiák közvetítésének segédletével — az új, eltérő minőséget kínáló kulturális piac. Mára valóságos dzsungel alakult ki: könyvek, hanglemezek, kazetták és videófelvételek ontják az áldást, hihetetlen változatosságot, formai és tartalmi újszerűséget sugallva. A hivatásos kiadók mellett megjelentek a különböző kiadói társulások, gmk-k, az ilyen-olyan kiadói fedőszervek, melyek az éppen aktuális szenzációt (divatos szerzőt) dobják be a köztudatba — hihetetlen gyorsasággal és leleményességgel. S főként: jó nyereséggel! És a vevők tolonganak a könyvesboltokban, az alkalmi elárusító helyeken... Mintha a gazdasági kényszerrel párhuzamosan hatna egy másik, az életforma változásából eredő kényszer is. A sikert a kettő együtt magyarázza. A mai emberek többsége aligha éri (érheti) be azzal a jövedelemmel, amit a munkahelyén keres a nyolc óra alatt. Kutatja és meg is találja a mellékes jövedelmek sokféle forrását, amivel fenntarthatja megszokott életnívóját, sőt némi gyarapodást is produkálhat. Így aztán már nem futja sem idejéből, sem energiájából másra, mint a szórakozásra, kikapcsolódásra, az ilyen jellegű művek (film, hanglemez, videó) fogyasztására. Fura ellentmondás keletkezik ennek következtében: az egyén munkájában mind igényesebb ,mind nagyobb szakmai műveltséggel van jelen, kevés szabadidejét részben szakismeretek megszerzésére, részben a teljes kikapcsolódásra, igénytelenül tölti el. S ebbe az életformába már alig férnek bele a kísérletező irodalmi művek, filmek, az avantgarde legújabb képzőművészeti fejleményei. Az új közönség már nem is tagadja ezt a fajta művészeti megnyilatkozást, egyszerűen nem vesz tudomást róla. Átnéz a kortárs művészet feje felett, bonyolultságát, kódrendszerét nem értékeli, nem kívánja megfejteni. Beéri a maga egyre növekvő kontinensével, műfaji változatosságának hihetetlen sokszínűségével, a nyomasztó jelenből való menekülés utópiáival. S még azt az elégtételt is bezsebelheti, hogy időnként rangos szerzők adják le névjegyüket ezen a téren, megirigyelve az anyagi sikert és a népszerűség kínálta előnyöket. A szakadék tehát az elit és tömeges művészet, kultúra közt nem csökken, hanem nő. Kétségbe kell-e esnünk emiatt? Egyáltalán: valóban csak szakadék van a két szféra közt? Én úgy látom: az áthatások ma is megvannak, legföljebb rejtettebbek, nehezebben hozáférhetőek. Gyakran megfigyelhető, hogy mind az az érték, gondolati, érzelmi képződmény, ami a magas művészetben létrejött, sajátos „fordításban” bár, de beszivárog a tömegkultúra tartalmaiba, eszköztárába. Mintha különös „munkamegosztásnak” lehetnénk tanúi: a laboratóriumi kísérletek egyes termékei elterjeszthetők, mások nem. Ám ez nem feltétlenül értékítélet. Ma egyébként is úgy tűnik: a magas művészetben mindennél fontosabb, a saját autonómiának a „kiélése”, a sajátszerűség érvényesítése. Ha innen nézzük, ez megint bizonyos kényszer, ha nem is külső, hanem belső. A belsőből vezérelt művésznek megvan a maga „látomása” arról, mit akar létrehozni: az előzmények logikája mire készteti, merre irányítja. Ambíciója, hogy az évszázados, sőt évezredes folytonossághoz, amit az emberiség művészete jelent, hozzátegye a maga részét. S ez számára olyan feladat, kihívás, amely elől nem térhet ki. Az elkülönülés tehát nem okvetlenül terméketlen állapot, inspirativ tényezőket is tartalmaz mindkét kultúrkörben. Ami nem célravezető: valamiféle ál-kultúrdemokratiz- mus jegyében hamis egységet teremteni, összemosni a mind karakteresebb különbségeket, egyiket a másik ellen fordítani. A szórakoztató tömegkultúrától számon kérni a nembeli tartalmakat, műfajaitól a stíluseszményeket, vagy fordítva: a magas művészettől a közérthetőséget, az azonnali „fogyaszthatóságot”. (Egyébként erre sokan rámutattak: minden kor más és más érthetőségi szinten sajátította el a rendelkezésre álló műveket, ami korábban érthetetlennek tűnt, az ma középiskolai tananyag.) Kényszerek hatnak hát a jelenkori kultúrában, amely még a leírtaknál is sokrétűbben tagolt. Ezek kibontakozása, a részek pólusok közé rendeződő vibrálása teremtheti meg azt a világot, amely egyszerre kaland és kihívás, szórakozás és önmegvalósítás. Ha minden szférájában a minőség elve uralkodik, akkor a vele kapcsolatot teremtő egyén csak nyerhet. Személyiségének (néha rejtett, takargatott) igényeit elégítve ki. Péntek Imre Darvas József érzékletesen, választékosán, pontosan fogalmazó, ú.n. „realista” prózaíróként és szociográ- fusként él a köztudatban. Valóban, az a tárgyias keménységgel kopogó, szinte a kívülálló objektivitását feltételező vallomás a jellemző reá, mint amilyen hangvétellel a Nyaralási napló íródott. Azonban én ismertem — már 10 éves koromtól, 1932- ből — egy másik arcát is. Menyasszonyjelöltje, Dé- vánszky Erzsébet állástalan tanítónő 1932 őszétől nagy- anyáméknál lakott, Békéscsabán. Ö nővérem, Mária évfolyamtársa, s kedves barátnője volt még a szarvasi képzőben. Mivel képtelenek voltak elhelyezkedni — noha D. Bözsi mai kifejezéssel élve „vörös diplomával” rendelkezett, korrepetálásból tartották fönn magukat Csabán. S én tudtam — hisz eleget hallottam —, hogy Darvas Jóska költő akart lenni, nem prózaíró, s parázsló szavakból gyúrt, megragadó verseket írt D. Bözsinek — még Szarvasra. Néhány sorát magam is megjegyeztem, annyiszor idézték a lányok. „Űj bibliát írok!” címmel kiadandó kötetébe ezt a még harmadikos prepa korában alkotott versét, a Bözsihez írottat is bele akarta szerkeszteni Jóska: „Tépett lelkem: ifjú bibliám. Halvány lapokon messzenőtt [mesék keresik szívem szerelmesét, akire várok, aki vár énrám..." , Hát hiszen, valóban várt volna rá az állástalan tanítónő — az 1932 őszén Pestre költözött állástalan tanítóra, csak az történt, hogy amikor épp gyűrűt akartak váltani Pesten, 1933 januárjának végén — D. Bözsit nem Jóska várta az állomáson, hanem kebelbéli barátja, Békés József állástalan tanító, aki — némi köntörfalazás után — közölte: a vőlegényjelölt börtönben ül... Egy kommunista diákszervezkedés tagjaként — melynek maga a menyasszonyt fogadó Békés István is tagja volt — lebukott Darvas Jóska, s 2 hónapos gyűjtőfogházi „kvártély” után 5 esztendei rendőri felügyeletet is kiszabtak rá ... A tanítói fizetésből tellett arra, hogy ne hiányozzon az ennivaló az asztalról, de új ruhára ritkán tellett. Tellett arra is, hogy a születésnapomon elvigyenek a fényképészhez, és az anyám berá' máztassa a képeket. A fényképész egyéves koromban asztalra ültetett, amikor kétéves voltam, hintalóra, hú" romévesen háromkerekű biciklire. Erről a fényké- pezkedésről már van valami elmosódó emlékem. Sok ember járt az utcán, biztosan csütörtök volt, vagy szombat: piaci nap. Az biztos, hogy július 26-a, mert mindig a születésnapomon mentünk a fényképészhez, vágy jött ki hozzánk, az iskolához. A Komlósi utcán, a sarkon állt az iskolaépület, ott születtem. Volt rajta egy vakablak, a deszkakerítés mögött kert, a házban szobák, konyha, kamra és a ház végében a tanterem, nagy fapadokkal, amibe hatan belefértek. Ott volt a harmonium, a dobogó, rajta egyszerű, fiókos asztal a tanítóé. Körben a falakon festménynyomatok, szép színesek, történelmünk nevezetes eseményeiről. „A II. Lajos tetemének megtalálása” címűt sokszor megnéztem. Tetszett a vékony, szakállas arcú király, ahogy ott feküdt a fehér lepelben. Emlékszem az „Egri nők”-re is, a „Budavár visszavételé”-re, középen a gyönyörű nyakú lóval, amin egy díszruhás valaki ült, a lovas mellett pedig egy magyar vitéz fújta a kürtöt. Nagy esemény volt, ha tanítás alatt beülhettem az egyik padba. El lehet képzelni, milyen érzések közepette utazik vissza a kis állástalan, gyomai származású tanítónő .. . A család nyilván igyekszik „megdolgozni”: „Szakíts vele, nincs más választás. Csak nem fogod örök életedben a sittre hordogatni az elemózsiát?!” D. Bözsi képtelen megírni a szakító levelet — miután Jóska kiszabadul... A levél megfogalmazása Mária nővéremre vár. Jóska az „elbocsátó szép üzenetre” ezt írja: „Kalárisom (így nevezte mindig Dévánszky Erzsébetet), ezt a levelet nem Te írtad. Ezt egy megfontolt, reális tanító nér.i fogalmazta ...” * * * Emlékezetes „találkozásom” Darvassal a középiskolás-ko- rombéli is ... Jelképes találkozás volt csupán: magyar irodalomtanárom. Udvaros József — a népi írók barátja, Illyés Gyula iskolatársa — 1937-ben egy egész irodalomórát szentelt A legnagyobb magyar falu című szociográfia ismertetésére; szemelvényeket olvasva fel a könyvből, s keserű kommentárjában különösen két orosházi iskolatársam — két mohón olvasgató fiú: Baranyai Kálmán és Tóth József — figyelmébe ajánlotta elsőrenden a könyvet. A második világháború éveiben egy, a magyar népfrontmozgalom íróival szoros kötelékben működő baloldali diákcsoportosuláshoz, a Soproni Márciusi Fiatalok nevűhöz csapódtam egyetemistaként. s Móricztól Féja Gézáig, Veres Péterig sok mindenkivel összetalálkozhattam, azonban azokban az években Darvas nem fordult meg körünkben. 1945-ben — mivel MA- DlSZ-titkár és parasztpárti voltam — megint találkoztam Darvassal a választási kampány során; s később, 1954 nyarán az írószövetség közgyűlésén ült le mellém, elismeréssel szólva az Üj Írás c. folyóiratban megjelent, Le is út, fel is út című regényrészletemről. Egyébként mindig hiányzott belőle a szellem emberéhez méltatlan „betartás”, irigység, nagyképűség. Sőt: buzgón támogatta fiatal pályatársait — amikor csak tehette. Ily módon az ő biztatására küldtem Az udvar, az is csodálatos volt! Amíg kisebb voltam, három-négy éves, a lányok játszottak velem, később már szívesebben voltam együtt a fiúkkal. Nagy foci" csatákat rendeztek, általában rongylabdával, de volt úgy, hogy valaki feles bőrfocit hozott. Néha, ha odarepült a labda az apámhoz, rápörkölte a kapura, csak úgy süvített. Tíz évig, vagy annál is tovább futballozott, középcsatárt játszott, később ő volt a kapus. Jó focista volt, emlegették, akik még látták játszani. Van egy fényképem, otthonról való, Gyopároson készült, 1925- ben. „A nagy OTK”, írta rá a hátlapjára az apám, a pontos dátummal együtt: június 6„ és a neveket: Kertész István intéző, Mayer Muki, Virág József, Lőcser Károly, Stem Lipót, Izsák Károly (FTC) tréner... és a többi. A fákra süt a nap, a fénykép már barna, halványodnak rajta az alakok. A nádpálca (vagy mogyo- rófavessző?) ott volt az asztalon, de leginkább a szekrény tetején, és csak akkor került elő, ha a fegyelmezésnek más eszköze már nem bírt a társasággal. Ilyenkor akadt egy-két fenekes, „fogd meg a cipőd orrát, vagy a lábad ujját!” ha történetesen nem volt a delikvensen ciel Bugár Jánosné címére, a SZOT-ba, Ifjú szívekben című regényemet és Májusi adósság című novellagyűjteményem anyagát. Fejes Endrével, Fábián Zoltánnal. Csepeli Szabó Bélával együtt aztán 1959—60-ra, két esztendőre SZOT-ösztöndíjat kaptam. 1959 őszén hatvanan újjáalapítottuk a Magyar írók Szövetségét. Elnökül Darvast választottuk. Dobozy Imre főtitkár 1961 januárjában megkért Darvas nevében: vállaljam el a dél-ma- gyarországi írócsoport titkári teendőit — ismét. így aztán 1963-ig három éVen át — főnököm volt Jóska. Sűrűn találkoztunk ezután. Egyszer — 1962 őszén — vagy 1961-ben? — lecsaltuk: beszéljen az irodalom időszerű kérdéseiről. A TIT Kárász utcai klubjában volt az előadás; s utána a Tanács- köztársaság útja 2. szám alá kísértük — utóeszmecserére, az írócsoport és a Tiszatáj klubjába. Űtközben, a Széchenyi téren megállt, s nekem szegezte a kérdést: — öreg! Olvastátok Benjámin Vérző zászlók alatt című versét?! Kicsit hebegve szabadkoztam, hogy nem járt még a kezemben a Kortárs száma. — Kötelező olvasmány pedig, Öreg! Kortársaim hitvallása! A tiétek is! „Meszesgödrösöké” ... S azonnal citálni kezdte jellegzetes, rekedtes hangján: Az ember föllobbanva [kiéghet, menekülne is, üldözi rém, próbálja a félelmet, vereséget, de, ha fölbukik is, a helyén. S már a Híd utca táján jártunk, amikor fölemelt mutatóujjal skandálta barátja és küzdőtársa sorait: Követi fiával a vérző zászlókat a sírokon át, [a gyűlöleten ... s az áldozatok test-halma [fölé nő virágaival az örök szerelem. Azóta így él bennem Darvas: fölemelt mutatóujjal. S egyre többször csengenek a fülembe a magyar írók I. elhangzott szavai is: „Legyünk méltók a néphez, amelyből vétettünk, amely az anyanyelv szép varázsát adta nekünk." Dér Endre pő társadalmi, vagy egyéb okoknál fogva. Suhi-suhi, esetleg még egy suhi, a hangoskodó fogta a fenekét, az osztály meg röhögött. Nem volt bennük egy csepp együttérzés sem ... Nem is beszélve arról, hogy egyszer sem rohantak be a szülők, hogy gyermeküket inzultus érte a boldogabbik fertályán. „Tanítsa csak mó- resre azt a kölköt a tanító úr!” Egy későbbi kép 1936-ból vagy ’37-ből. Jó nagy osztály, azt hiszem, ötödikesek. Megszámolom, a képen negyvenhét fiú. Az öltözetük vegyes. A tanév végén, júniusban készült a kép, a legtöbben kiskabátban, rövid- nadrágban állnak-ülnek. De van egy-kettő, aki csak ingben vagy trikóban. Az apám mellett kétoldalt a két legjobb tanuló (ez így volt szokás, ez kitüntetés volt). Balján mokány kis magyar, jobbján egy álmatag, sovány fiú. Nyolcán ülnek törökülésben, hatan mezítláb, kettőn szandál. A hátul állók lába is látszik néhol: mezítlábak, cipős lábak. Van egy cserkész- meg egy tiroli- ruhás, és sok fehér ing a kiskabátok alatt, nyakig begombolva. Mindenki komoly, mondhatnám méltóságteljes. Fényképész masinája előtt nem illik bolondozni. Arról a régi iskoláról, ahonnan hároméves koromban vittek fényképezni, van még egy pár emlékem. Az egyik, az szörnyű! Mondja az anyám: „Nézd meg, van-e tojás odakint!” (Az iskolaudvar hátsó részében volt egy szín vagy inkább szalmával telihordott helyiség, ott sa- vanyodott a káposzta, ott állt a kis hordó a csavaros leszorítóval, és ezek szerint oda jártak tojni az anyám tyúkjai.) Az iskolaudvart rácsos fakerítés választotta el a virágoskerttől. Nyitom a kisajtót, megyek, találok egy tojást a szalma közt, jövök vissza, de jön ám utánam a kakas is, és ugrál a kezemhez, amiben az egyszerű tojást szorongatom. A kakas egyre harciasabban rikácsol, én meg állok a kisajtó előtt, az udvaron. Se ki, se be. A kakas már a szárnyával verdes, végre megérkezik a felmentő sereg, az anyám személyében, és megszabadít küldetésem rettentő végétől. Arra is emlékszem, hogy az apám Bécsbe utazott a dalárdistákkal (ő volt a karnagy), és hozott nekem egy gyönyörű sárga villamost, meg egy kis hátizsákot, egészen kicsi volt, és teli volt jó szagú csokoládéval. A villamosba elemet lehetett tenni, és elöl-hátul világított a lámpája. Ha felhúztam a rugós motorját, úgy gurult, mint az igazi. Habár igazit akkor még nem láttam, csak sokára, másodikos gimnazista koromban, amikor Balaton-Bélatelepre utaztunk nyaralni az iskolával és Pesten átvitt minket a tanárunk Budára, a régi Erzsébet-hídon. Arról a balatoni nyárról mindig a Badacsony koporsóhegye jut eszembe. Fényképet is csináltam róla (volt egy kis gépem, kölcsönkaptam a nagybátyámtól), de a kép elveszett. Még valami! Volt egy fekete, bakelit dobozos detektoros rádiónk. Lefekvéskor fülemre tették a fejhallgatót, zene volt benne. De, hogy mi az a zene, meg honnan jön a fülemre tett akármibe: nem tudtam. Nem is gondoltam rá. A kenyérsütésekre, a párélesztő szagára is emlékszem! A finom lángosokra! Meg arra, hogy télen, karácsony előtt betlehemesek jöttek, és a konyhában játszották el kis történetüket. A betlehemes jászolban gyertya égett, és ott volt látható a kis Jézuska a mamájával. Meg tehenek, birkák. Fent egy csillag, aminek hosszú, fényes farka volt. Emlékszem a pásztorok subájára, kampós botjaikra, meg ahogy elmentek később az ablak alatt és kint esett a hó. Hatéves koromban már a község központjában, egy emeletes házban laktunk, ahol ugyancsak „szolgálati lakást” kapott az apám. Ebből a házból mentem elsőbe, a Rákóczi úti iskolába, Zoltai András tanító úr elé. Az iskolában együtt tanult az első meg a második osztály. Volt palatáblám, palavesszőm, szivacsom, hátitáskám, ami kellett. Toktartóm is volt, belefért abba a palavessző, később a tollszár és a hegyes toll, a hátitáskába meg a vonalas, kockás és a sima lapú irka. A kockás hátoldalán volt az Egyszeregy. Kórusban fújtuk számtanórán. Első osztályos koromban az iskola udvarán, szaladgálás közben megharapott a tanító kutyája. Doktort hívtak, oltást kaptam, nagy ra- mazuri volt. Azóta fenntartásaim vannak a kutyákkal, holott amelyik arra érdemes, azt nagyon kedvelem. Tejet is ittunk tíz órakor, bádogbögrékből, meg Bemehettünk páran szünetben a tanítónőhöz, aki mindig varrt, folyton kelepelt a varrógépe. íróasztalom fiókjában őrzöm az értesítőt, amibe az első karácsonyi szünet előtt azt írta a tanítóm: „Magaviseleté: dicséretes. Szorgalma: dicséretes. Előmenetele: kitűnő. Mulasztott 17 félnapot.” Az Értesítő borítójának belső oldalán okos intelmek olvashatók: „Tanulj szorgalmasan, mert az életben tudás nélkül nem boldogulsz. Képezd és műveld magad akkor is, ha az iskolát elhagyod. Ne légy hiú, önző és fegyelmezetlen. Tanuld meg becsülni a más munkáját, törekedj a szépre és a jóra. Ha ezt követed, mintaképe leszel tanuló- társaidnak, szeretett gyermeke szüleidnek és értékes tagja a társadalomnak!” Gyönyörű állapot lehetett hatévesnek lenni! Legalábbis innen, messziről. Mert a gyerek nem sokat törődik azzal, amitől a felnőttek boldogtalanok, azzal sem, hogy minek örülnek. A gyerek az csak nevet, vagy sir, örül, vagy szomorkodik. A felnőtt az már tudja, miért örül, vagy miért sír. Az 1935/36-os iskolai évben, amikor először vittem haza az Értesítőt, boldog lehettem. De tudtam-e, hogy az, amit érzek, boldogság? Sass Ervin: Cipők és mezítlábak
