Békés Megyei Népújság, 1987. március (42. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-03 / 52. szám

1987. március 3., kedd

maw.-««!

Fények és felületek

Továbbgondolt benyomások Várad! Zoltán képei előtt

Mindig büszkeség a megyei újságban megyebeli alkotó más megyebeli szerepléséről írni beszámolót. A közelmúltban láthattuk Váradi Zoltán békéscsabai fotográfus képéit idehaza, a Munkácsy Mihály Múzeumban. Az akkor sokat ölelő, teljességre törekvő itthoni szereplés volt. A múlt hét végén Szegeden, a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai képtárában nyílott kiállítás Váradi Zoltán munkáiból. Az összeállítás ezúttal szellősen áttekinthető. tematikusán válogatott anyag, Szeged városának ajánlva. A képtár földszinti helyiségeiben megrendezett kiállítást Szávay István, a Délmagyarország főszerkesztő-helyettese nyitotta meg és március 20-ig látogatható.

Az első, felületes tekintetet is az ragadja meg, ami később, az elmélyültebb szemlélődés számára feltárul. Fények és árnyékok, síkok és felületek — szinte valameny- nyi fotó közös motívumai ezek. A fény visszaverődései, tükröződései foglalkoztatják az érzékeny fotóművészt. Mindennapos épületek, építmények, tárgyak részletei jutnak itt nem mindennapos főszerephez. A ráeső, a súroló, a szóródó és az áthatoló fény erősíti a felszín ér- zékletességét, és szinte misztikus csodává tudja bűvölni a legegyszerűbb, hétköznapi látványt. Ehhez persze egy látó szem és alkalmas optika szükségeltetik, hogy a pillanat megragadható, megörökíthető legyen.

Ahogy a tárlatot járni kezdjük, valami idegenítő tárgyilagosság fogad, a durva rönkre szerelt zászlóval, a talapzatra állított vödörroncsokkal, az üres, hideg képüvegek lefényképezett markaival. Valami előrebo- csátott rossz közérzet felől haladunk „az adott világ varázsai” felé. A köznapi tárgyak mikrodrámái következnek: a falba béklyózott vízvezetékcsövek sikolya, a lemeszelt ablak vak nyögése, a roggyant bádogbodega sóhaja, a málló várfok panaszló ekhója, a pattogzó mészréteg sercenései, a festéket hámló tűzfal viszketése ...

A látható felületek mértani alakzatokként vetülnek a fotópapír síkjára, mintha konstruktivista képzőművészeti kompozíciókat látnánk. Különös érdeklődése Váradi Zoltánnak a térbeli viszonyok síkbeli geometriája. De haladjunk tovább az óramutató szerint körbe!

A szögletes idomokat leképező felvételek közé egyre több kerek, kanyargós vonal, hullámzás kerül. Filozofikusan továbbgondolva, ezek az életre utalhatnának, amíg a „sarkosság”, a hideg szabályosság pedig — noha emberi produktumok — éppen az idege nség, az embertelenség képzetét, érzetét keltik. Nyilván azért, mert mai életünk, távlati nézőpontból — ilyen: az üvegpalotáktól, a lépcsőktől, le a formatervezett apró tárgyainkig ... Egyre kevésbé hasonlít az élők, az ember eredeti gömbölyded természetére.

Izgalmas és hálás „ingerületi zónája” a fotósoknak a vízen és a lombokon táncoló, szikrázó fényjáték. Váradi Zoltán él vele, árnyalt érzékkel. Mesterien ragadja meg a tükröződéseket: optikai játékra, de a mélységek felé hívó gondolatiságra is.

Váradi Zoltán: Cím nélkül

Azután talál és feltár egy másik érzékterületet: a közeg és a fény játékait, a köd-pára-gőz-füst társításaival.

Sok érdekes visszautalás, gondolati egymásra rímelés teszi egységessé ezt a kiállítást, miközben a ridegebb felületek geometriájától a víz és a növények „szabálytalanságán” keresztül eljutunk az emberig. A zászló hangsúlyos motívuma, ha nem is lobogva, de hitet mutat.

A képek javarésze a világunk részleteiben rejtező titkok csodálatát sugallja. Mutatja a szabályszerűt és a játékosat is ugyanabban a dologban. Egy szigorúan statikus ablakkeretben megleli a „rakoncátlan” elemet, a kilincset, a sorból kibillent villanypóznát, vagy a buja tujabokron fennakadt tollpihét, mint apró jelet. Mint el. varázsolt kastélyban, elveszejt bennünket az üvegfal és a téglafal oda-vissza tükröződéseiben. Játékot lel a lekaszált perje szálainak vonalai vagy a szalmabálák örvényes spiráljai közt is.

Amint ez első képtől fogva mindegyik, nagyon meg- gondolkoztató a kiállítás zárógondolata, amely egyben a hangulati alaptónust összefoglalja. A videóról visszanéző önportrét elégikus-me- lankólikus képek fogják közre. A buszra várók holt ideje és a virággal a sírhoz visz- szajáró hűség talán az emberi állapot és az eszmény végleteit mutatja.

Búcsúzóul még egyszer visszatekintünk a földszinti és a bejárati terem képeire. Egv elemző hajlamú, mégis eredendően játékos természetű fotográfus tanít itt arra, hogy a fények és a felületek nemcsak a felszínt mutatják.. .

Pleskonics András

Mire készül Debrecen 1987-ben?

Űjévtől Szilveszterig számtalan szórakoztató, tudományos, kulturális és sportrendezvényt kínál a Debreceni Városi Tanács művelődési osztálya által összeállított műsorfüzet, a Mire készül Debrecen 1987-ben?

Nagyos sok városunk — talán nincs is olyan, amely nem tenné meg — állít ösz- sze színes kínálatot éves programjából, de ez a debreceni igazán példamutató. Harmincnyolc oldalas műsorfüzet tájékoztat arról, hogy mire is készül az idén a város.

Debrecenről a nyári virágkarnevál, a nyári egyetem jut először eszünkbe, ha rendezvényeire gondolunk, s most is megtartják mind a kettőt. A nyári egyetem július 22-től augusztus 19-ig várja vendégeit, hogy megismerkedjenek a magyar nyelvvel, a magyar kultúrával, Debrecen városával. A nyári egyetemet a XVII. virágkarnevál fogja felváltani — hagyományosan augusztus 20-án. Nemcsak a virágok vonulnak föl, hanem Debrecen testvérvárosainak, s Európa egyéb helységeinek művészeti együttesei is. Kiállítások sora, rock hétvége egészíti ki a karnevált. Ugyanekkor járhatunk-kel- hetünk a hortobágyi hídi vásár forgatagában is.

Sokadik nyári egyetem, sokadik virágkarnevál. Debrecennek már hagyományos rendezvénysorozatai vannak. Ezek közül emelünk ki még néhányat. Kilencedik alkalommal rendezik meg az országos rézfúvós- és ütő- hangszeres találkozót március 28—29-én. Június 26—28.

közt a VI. katonazenekari fesztiválra három külföldi és négy hazai együttest várnak.

Üj rendezvényeket is indítanak. Április 30-a és május 3-a közt tartják a Hatvani István-diáknapokat. A keszthelyi Helikon-ünnepségeknek már nagy hagyománya van. Az ötvenes évek végén rendezték meg először a dunántúli középiskolásoknak. Most Debrecen is fogadja a diákokat.

Még egy újdonság: Debrecen is belép a nyári színházi estéket rendező városok sorába. Júniustól augusztusig a Csokonai Színházban, s a nagyerdei szabadtéri színpadon különböző hazai és külföldi társulatok lépnek fel (június 11-én a lublini Julisz Osterva Színház Ta- deusz Rozevicz házasságával indul a program).

November 26—27-én zárul az úgynevezett nagyrendezvények sora a debreceni irodalmi napokkal.

A sportrendezvényekből is említsünk meg néhányat! Május 31-én salakmotoros Európa- és világbajnoki elődöntő lesz. Az országos középiskolás atlétikai bajnokság június 6—7. közt zajlik, a XXIII. hortobágyi nemzetközi lovasnapokat július 3- tól 5-ig láthatjuk.

Szinte nem lesz nap Debrecen nélkül. Ahogy ezt a zsúfolt programajánlatot forgatom, arra gondolok: menynyi információ özönlik in- nen-onnan az országból, s nincs egy olyan országos műsorfüzet, amely bárkinek, bárhol könnyen elérhető volna. Egy-egy város teszi a dolgát — Debrecen jó minta erre —, de mintha hiányoznék az országos összefogás.

F. L.

KÉPERNYŐ

Cimbalomgála

Nem mindennapi zenei verseny ért véget a múlt héten a budapesti Pataki István Művelődési Házban rendezett gálaműsorral. A versenyt tavaly hirdették meg Rácz Aladár cimbalomművész születésének századik évi irdu. íja alkalmából, s hatvanné ;y jelentkezővel indult, kö; 'k két külföldi — egy francia és egy csehszlovák — vei vnyző. Tizenöten jutottak a középdöntőbe, kilencen a döntőbe, ahol kialakult a végleges sorrend. >•

Akik figyelemmel kísérték az adásokat, kellemes órákat szereztek maguknak egy olyan hangszer értő művelői által, mely nálunk nagyon sokáig csak a cigányzenekarok részeként volt ismeretes. Egészen addig, míg Rácz Aladár a hangversenypódiumra nem emelte, hogy csodálatos játékával a fél világot meghódítsa. Barokk és klasszikus művekkel járta Európát és saját szerzeményeivel, feldolgozásaival bővítette repertoárját. Hasonló darabokkal jelentkeztek a versenyzők a gálán is, ahol átéléssel, művészi finomsággal, helyenként virtuozitással szerepeltek, bebizonyítva, hogy a cimbalom, a zongorához hasonlatosan, maga egy egész zenekar. A két hangszer közti különbség a nem szakember számára inkább hangulati, a cimbalom valami ódonságot sugároz, mintha évszázadokat mennénk vissza az időben. Ám ugyanakkor a mai kort is ki tudja fejezni, a kortárs zeneszerzők műveinek tolmácsolásával. S ez is szép és hatásos volt.

A színész is ember

Esendő, küzdő, elbukó, újrakezdő, vergődő, hol boldog, hol boldogtalan, akár mi többiek, akik nem a színfalak világában élünk. Erre kellett gondolni, míg folyt a Mestersége: színész című műsor, amelyben Berek Kati a leikéből beszélt Vitray Tamás kérdései kapcsán. Mert ez történt a több millió néző előtt. Kutatott magában, fölfejtette a pályán töltött éveket, emberi és színészi életének egy-egy állomását elemezve. S ez az izgatott önvizsgálat volt a legmegkapóbb, és az a lámpaláz, ami a szavak keresésében — olykor meg nem találásában — mutatkozott meg nagyon őszintén, nagyon közvetlenül.

Hogy valaki ennyire saját magát adja, ahhoz nem elég, hogy a játék a mestersége, kell egy másik, aki hangulat- és kapcsolatteremtő képességgel bír, akinek olyan egyszerű, de mégis lényeget érintő kérdései vannak, mint Vitray nak. Hogyha kényes is az, amit érint, olyan hangon teszi azt, hogy érezni lehet: a partner pártján áll. A feszültség, ami a levegőben vibrált, nem kettejük közötti volt, kapcsolatukat sem konfliktus, sem benfentesség nem zavarta, a két véglet között az arany középúton találkozott. A körülmények boncolgatása — mennyire visz előre vagy húz vissza — az ember választási gyötrelmeit idézte. Azt, hogy hányszor és mennyire nem látunk előre, nem vagyunk képesek jól dönteni a jövő szempontjából, s ez csak később derül ki. Így aztán vannak emberek, akiknek mindenért irtózatosan meg kell dolgozni, míg másoknak az, vagy több is kevesebb erőfeszítésbe kerül. Vagyis szerencsésebbek.

Félelmetes világ

Nemcsak a krimik uralkodtak el könyvben, filmben a huszadik század utolsó negyedében, legalább annyira a tudományos-fantasztikus művek is. És, ha nem sznob az ember, mint magam is jó sokáig, nem tud a hatásuk alól szabadulni. Már ha jók, mert ami jó, az bármely műfajban az. Ilyen volt a vasárnap este bemutatott, Az Androméda- törzs című amerikai film is, amely Michel Crichton regényéből készült Robert Wise rendezésében. Az alapötlet: minek van — lehet — kitéve az emberiség, ha egy szonda fertőzötten tér vissza a világűrből? Onnan, ahol bár elvileg lehetségesnek tartja a felvilágosult emberi elme az élet lehetőségét, másfajta civilizációk létezését, de mivel tényleges jelét ennek még nem tapasztalta: nem hiszi, el a valóságát.

A fantasztikus művek alkotói — tudós professzorok keleten és nyugaton — azonban adottnak tekintik, s egyre képtelenebbnek tűnő helyzetekben gondolkoznak tudásuk és képzeletük összeházasításával. S ha az írói vénájuk sem hiányzik, szórakoztató, feszültséggel teli a munkájuk. Törekvésük humánus, a politikai sandaságot is célba veszi, sőt a tudósok felelősségét is. Ebből az alapállásból született ez az izgalmakban bővelkedő film, kitűnő szereplőkkel — mint Arthur Hill, David Wayne, James Olson, Kate Reid — és nagy technikai apparátussal, mely szinte félelmetesen hatott, annyira a gépi vezérlés uralt mindent. Mégis az „első számú komputer”, az emberi agy oldotta meg az űrből származó biológiai fertőzés problémáját.

Vass Márta

Az SZKP XXVII. kongresszusa előtt Építjük a kommunizmust címmel össz-szövetségi képzőművészeti kiállítás nyílt Moszkvában. E kiállítás anyagából mutat be válogatást Budapesten a Műcsarnok március 8-ig nyitva tartó kiállítása. Képünkön: Viktor Ruszanov Nyári este című műve

A

lfonzéval nehéz interjút készíteni. Mert hiába készül az ember kérdésekkel, nem biztos, hogy azokra kap választ. Alfonzé csapong. Mindenről eszébe jut valami, vagy valaki, gondolatok, történetek, amelyeket muszáj elmondani. Nem csinál nagy ügyet belőle, hogy 75 éves. Azt vallja, minden kornak megvan a maga szépsége — ha nem a fiatalság örömét keressük benne.

Szerencsésnek, a sors kegyeltjének tartja magát. Hisz olyan mestere, tanára volt, mint Kellér Dezső, maga a bölcsesség. És olyan partnerei, mint Komlós Vilmos, Herczeg Jenő, Boros Géza. Salamon Béla, Kazal László, Rátonyi Róbert, Ki- bédi Ervin, Kabos László. És Szuhay Balázs, meg Verebély Iván. Szereti, becsüli őket.

Visszaemlékszik az időre, amikor a TÁRSALGÓ-t nagybetűvel kellett érteni. Nem volt „beesés” az előAlfonzó 75 éves

adás előtti percekben. Két órával előbb már együtt volt a csapat. A társalgó sarkában a fiatalok áhítattal hallgatták az öregeket.

— Ma is így van? — kérdezem. — Nincs — feleli. — De most Bodrogi hívja visz- sza.

— Talán azt reméli, hogy ön majd visszahozza ezt a szokást? Hogyan js van ez a visszahívás? Hiszen 14 éve a Vidám Színpad nyugdíjasa.

— Egy-két nappal a 75. születésnapom előtt meg akarnak ünnepelni a színházban. Valamikor Kellért ünnepeltük egy általa írt, Szerény ember című jelenettel. Nos, ezt ismételjük meg.

Arról is szó van, hogy havonta két alkalommal az emeleten lesz Alfonzó-mű- sor, Ide figyeljenek, emberek! címmel. Négy-öt partner, kis jelenetek, szólók, afféle képeskönyv, amelyben Alfonzó eljátssza majd a véleményét.

— Bár olvastam az életéről írott könyvet, kérem, meséljen magáról.

— Vagyonom nincs. A pénzt eszköznek tartom. A filmjeim szép díjakat nyertek. Az Alfonzó-cirkusz Cannes-ban, az Alfonzó- show Montreux-ben, a Keménykalap és krumpliorr először Münchenben, aztán Hollywoodban. Mindig nagyra becsültem a kritikát, még a rossza! is. Mankót jelent. Ha a világot járva honvágyam volt, sohasem nagy szavak jártak az eszemben, hanem a Fáskör, a rongylab- da-foci, az öreg, sárga villamosok, a pesti linkség.

Faggatom, mivel telnek a napjai.

— Jóga-meditációval, sétával, aztán a barátokkal üldögélek a Flamenco Szállóban. Fellépést ritkán vállalok.

Sok jó barátja van, művészek, civilek. Csonka Endrét, Forgács Lászlót említi. — Ök közkatonák. De a háborút mindig a közkatonák nyerik meg. Csapatjáték nélkül nines előadás. Keveset filmezett. Napfény a jégéit, Én vagyok Jeromos, a Keménykalap ... Kár — gondolom. Többen láthatták volna az utánozhatatlan mulat- tatót, filozófust, Alfonzét, akinek csak ki kellett lépnie a színpadra, és meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy könnyesre kacagjuk magunkat. Hogyan is mondta búcsúzóul ?

— Ha csak egyetlen embernek szereztél örömöt, már volt értelme az életednek.

Erdős Márta