Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-17 / 14. szám
NÉPÚJSÁG Az olvasó vasárnapja Simonyi Imre válogatott verseiről Amikor Simonyi Imre még a Dob utca 6. szám alatt lakott Gyulán, s én a Népszabadság' kulturális rovatának egyik szerkesztőjeként közreműködtem verseinek minél gyakoribb megjelentetésében — ez úgy a hetvenes évek eleje-közepe táján volt — jóindulatú szemrehányást is kaptam: magának, kérdezte egy magasabb beosztású eszmefejtő és ideológus, nem vasárnap a vasárnap Simonyi nélkül? A kérdésben nem megrovás volt, mert Simonyit már kezdték kedvelni és tisztelni, hanem szerkesztői szakszerűség, mégis úgy tettem, mint ha meg se hallottam volna. A vasárnapot nekem Simonyi verse jelentette, s noha azóta kivontam magam a lap- csinálás nem kellemes szerkesztési kötelékeiből, a költészete számomra most már egyetemes értelemben jelent irodalmi vasárnapot. Ebből, gondolom, az is világos, -hogy bár a Népújság megtisztelő hívása kritikára szólt, én nem tudok kritikát írni Simonyi Imre Különvélemény című válogatott verseiről, életműve tekintélyes részének nagyszabású gyűjteményéről, mert elfogultan szeretem a költőt. S különben is: az a nézetem, hogy a nagy költőket nem bírálni, hanem ismertetni kell, az évek múlásával egyre erősebb lesz. Fogas a kérdés, persze, ki a nagy költő? Hol kezdődik a nagy, hol végződik a kisebb? Ki az illetékes arra, hogy amíg meg nem próbálták az évtizedek, az évszázadok, értékrendet állítson fel, önkényesen? Senki. Ezért tehát meg kell maradnunk a személyes vonzódás, azonos ízlésvilág és ro- konszenv szerényebb körein belül. így már bátrabban minősíthetem Simonyit körűnk egyik nagy költőjének, s ha netán törődne valaki ezzel, és helyreigazítana, vagy megintene: akkor is. A „divatos költő” szomorú kategóriájáról pedig ne beszéljünk. Divatos mindig mindenki lehet, aki bizonyos iskolázottsági szinten tud írni. (Olvasnia már nem fontos.) Érdekes is lehet. Divatosnak és érdekesnek lenni könnyű. Szépnek, érvényesnek lenni nehéz. (Ma meg. az ízlését vesztett irodalmi életben — tisztelet az irodalom méltóságát és tisztességét őrző zugoknak, kisebb tartományoknak és személyeknek — kiváltképpen egyszerű bekapcsolódni a divat zavaros áramlásába: valaki rissz-rossz klapanciákban, vagy akár azok híján is ordenáré szavakat rak egymás mellé, és a saját, vagy a mások testének dísztelenebb részleteit nézegeti, lehetőleg egyéb módokon is mocsokban hempergetve meg a sorokat, máris „korszerűnek” kiáltatik ki, és sznobságtól félájult, hajbókoló gárda ront arra, aki ellene szól.) Beszélhetnénk azonban arról is, hogy Simonyi Imre a kortársi magyar költészetben a nagyon kevés pompeji strázsák egyike. Aki őrzi a nyelv tisztaságát, a szavak eleganciáját, a kifejezés választékosságát, a magasrendű ízlést. De erről meg azért nem érdemes beszélni, mert ez a költészetnek egyik legfőbb hivatása és feladata. S ha átmenetileg, elvadult divatok kései ingerlésére — mert külföldi uraságoktól levetett irodalmi hóbortok is késve szoktak ide megérkezni —, most sok fórumon a durvaság uralkodik. Belátható időn belül elmúlik majd, mert a közönség örök vágya a művészetben a szépség, a szellem és a gondolat. Ezt nyújtja olvasóinak a Különvélemény költője. Így került szívközeibe másfél-két évtizede, amikortól fogva, jó ideig tartó hallgatás után, visszatért a magyar költészetbe. Nem fontos ugyan, de mint a politika — a napi politika — által rosszul vezényelt ötvenes évekbeli s hatásában még jó ideig tartó irodalmi belvilági jelenséget meg kell említenem, hogy a nevén kívül semmit sem tudtam akkoriban róla. Sok más, nála egy-két évtizeddel fiatalabb társammal együtt. Pedig irodalommal foglalkoztunk, legalábbis azt hittük. S akkor kezdtek érkezni Gyuláról a versei. Talán a Ne sírjatok, a Hatodnapon darabjai, aztán követték a Gyulai krétarajzok, majd a Forgácsok egy fakeresztről. Ekkor már világos volt, hogy bár nem „új” költő jelentkezett, mert Simonyi igazán nem volt újnak nevezhető, de költő, igazi költő van ismét jelen, s a nevét, de ami a fontosabb, a verseit odaírja a kor falára. Játéka, habzása, kevély, szuverén szellemisége, humora és szomorúsága meg- igézett. S ami még, sőt talán a leginkább: az európai magyarsága. Költeményeiből előkacsintottak a kaján, elbájoló latinok, mögülük súlyosabb pillantással a sors üldözte, tragikus görögök; a középkori keresztény himnuszok költői, a szavakat öngyulladásra gerjesztő franciák, sőt még a németek is, akik pedig távolabb vannak tőle. És ami megadja költői, emberi, művészi formáját, tartalmát: a magyar múlt. A magyar költészet. Az a csendes és mély áramlás, amely az évszázadok rejte- keiből jön. Egy szó az Ómagyar Mária-siralomból. Balassi, Csokonai, Petőfi, Berzsenyi, Vörösmarty. Az újabbak közül Krúdy, József Attila, Márai — ez a századdal egyidős emigráns, aki minden kapcsolatot megszakított a hazájával. de akinél szebb és magyarabb szavakat itthon se igen írnak le. Mottóként Márai- idézet áll a Különvélemény első oldalán is: „...azt a könnycseppet, melyet a részvét és az értelem sajtol ki az ember szeméből — mégis le kell ejteni”. Azokban a versekben, amelyeket a hetvenes évek elején küldött Gyuláról, felragyogott egy kisváros. Talán olyan kisváros, amilyen valaha volt, de lehet, hogy olyan, amilyen sohasem volt; mindegy. Mégis, valószínűleg az „égi más” az a Gyula. Égi mása a réginek, amelyben a költő kibomlott. A lobogó, zavaros, tiszta, indulatos, bolondos ifjúság örök élményei. A Színkör. Sebestyén Mihály színigazgató. A kis Blanár. Színésznők. Valamint az atyai mentor, az apát, Apor Vilmos, -a később mártírhalált halt győri püspök. És a lányok! Az ifjú élet édességei. Mosolyok, csókok, szívek, találkozások és búcsúzások; nagyságák és cselédlányok a vasárnapi korzóról, szoknyák suhogása, karok koszorúja — és végtelen vidámság és végtelen szomorúság, ami végül is egyre megy. De ezt abba is hagyom. Hogy miket írt. Harapogóval nem lehet madarat fogni; tökéletlen szavakkal megközelíteni, amit tökéletes szavakkal a költő megtett. A szavakkal és a formával tette meg. Nem hinném, hogy a mai magyar költészetben talán Weöres Sándoron kívül akadna Si- monyihoz hasonlítható formaművész. Lehet, hogy tévedek, de ez a véleményem. Minden metrum a szolgálólánya. Ami mértéket a klasz- szikus és a későbbi magyar költészet alkalmazott, köny- nyed kezeléssel szólal meg a verseiben, s új elemekkel is gazdagszik a tollán. Látszólag nem tartja magát semmi szabályhoz. Látszólag. De ezekben a szeszélyes formákban pontosság és szigorúság van. Kordában tartott szeszély. A játék is mindig fegyelmezett. Minek keressen újdonságnak ható megoldásokat a versben, akinek az egész verselése új? Simonyinak nincs szüksége pontozás nélküli mondatokra, vesszők nélküli sorokra — tudjuk, ez külsőség, ezek nélkül is lehet remek egy mai vers —, újdonsága a tartalmában van. Üjdonsága, és a régihez való mélységes hűsége. A régihez való viszonya talányos ám. Nem úgy van az, hogy a múlt élményeibe menekülve csak a régi Gyulát, a régi embereket, a voltakat sóvárogja. Nemcsak megindult visszapillantás, cikázó lírai fájdalom az el- iramlott ifjúság után. A múltban, a régebbiben is, a felszabadulás utániban is voltak a költőnek súlyos megpróbáltatásai, összeütközései. Ez hozzátartozik az életpálya ismeretéhez. Ezeknek a konfliktusoknak a természetéről én keveset tudok, s nem is itt a helye részletezni. Simonyi ingerlékeny alkat. Kivált, ha ingerük is. Csak a tényt tudom. De mi látszik ebből a költészetében? Vád, bosszú, támadás? Nem. Nagyvonalúság, megbocsájtás, és humánus fölény. Megbocsájtás, még az indulataiban is. A megbántott ember fölött, meglehet, akarata ellenére, mindig győz a költő. Győz a megpróbáltatások fölött átlendülő kecses szelleme, humora, s ami világosan kiolvasható a verseiből: a magyar progressziónak az a férfias politikai morálja, amelyet Simonyi őriz. Talán meglepőnek hangzik, de úgy érzem, Simonyi Imre nem törődik az irodalommal. (Ilyesmit csak az tehet meg, aki nagyon ismeri.) Nem „irodalmár” költő. Nincs irodalmi műterme. Nem is vágyik rá. A látásával, az idegeivel, a vérével költő. Az egész lényével. Nem tudna más lenni, ha akarna sem. Tehát elítélt, életfogytiglan. Majdnem azt mondanám, hogy már — ezekben a mostani ’83-as, ’85-ös években — a verssel sem törődik, csak az írással. Megjelennek nála a prózai... mik is? Elmélkedések? Filozófiai futamok? Drámai részletek? Nem tudom. Nem is fontos megjelölni a műfajt, valamilyen érvényes törvény hozta létre ezeket; persze voltaképpen lírai művek, csak éppen prózában elmondva. Hullámos, ütemes, gondolatokat hordozó prózában, megszakításokkal, nagybetűkkel, szinte fulladozási szünetekkel, mert a gondolatok áradnak és torlódnak. De sosem úgy, hogy a formai érték a legcsekélyebb mértékben is sebesülne; az sem, azt Simonyi művészete nem tűri. Ezek is, mint a versei, mindig közérdekűek. Igen, a lírikus, a magányos poéta közérdekű, sőt, ha nem tartanék félreértéstől, de miért tartsak, azt is mondhatnám, hogy közéleti ember. Mert bizony az ember magánélete, szerelme, szenvedélye is közélet; a fájdalma is közfájdalom, és ő valamennyiünk bánatát, nosztalgiáját, s ha úgy adja a sora; csúfolódó kedvét, szá- morikérő ingerültségét, elveszett örömök miatt való bánatát fejezi ki. Vagyis: az olvasónak ír. Simonyi Imre dicséretével nem szeretnék — nem is illene — másokat kissebbíteni. De hát nem bántás-e, hogy a kortárs költők egy része a költészetéből éppen az olvasót felejti ki? Hogy a verset nemcsak írni, hanem olvasni is kell. Ördög vigye az „önmegvalósítást”, ha senkit sem érdekel... Simonyi minden sora érdekel. Az életben, fájdalom, egyre ritkábbak az örömteli percek; ordas a világ körülöttünk. Amikor a Különvélemény írásaiban önfeledten elmerülök, magyarnak, embernek, olvasónak érzem magam. Adhat-e szebbet és többet a költő? (Szépirodalmi Kiadó). Tamás István Szúdy Géza: Gondolatok Negyven után ellenséges terepen járunk, nem tudni, mikor és honnan ér találat. Negyven után már szűkül a völgy, a halál előőrsei egész közelről figyelnek bennünket. Egy-egy óvatlan mozdulatuk ott villámlik az út széli sziklák mögött, vagy a kétoldalt húzódó fák koronájában. Negyven után egyre több vakmerőség kell az. út folytatásához, egyre több bátorság az élethez. * Ó, ha a rossz közérzet mindig levezethető volna egy jó versben! Mily ritkán volnék rosszkedvű, s mily sok volna a jó versem! Csak hát a rosszkedv és a rossz vers is összefér, s még inkább a rosszkedv és a verstelenség. Mert a vers mindig valami transzponált élményből-érzésből születik, az pedig még akkor sem elemien rossz, ha a halál gondolata szűrődik beléje. Verset írni még kínlódva is gyönyörűség. * írni csak úgy lehet, ahogy él az ember: szenvedélyesen, tűzben égve. ahogy csak a mindenek fölött való dolgokat leh^t tenni. írni csak úgy lehet, ahogyan él az ember: mindenre felkészülve és még nem hátrálva semmitől, édeni zenét árasztva, de hallatva a poklok zakatolását is. írni csak úgy lehet, ahogyan él az ember: mindennap legalább egy percig a halálra gondolva. Énnek fűszere nélkül, író. nem ér semmit a főztöd! * Azt az életformát szabad csak választanunk, amely megengedi, hogy azzal foglalkozzunk, amihez szívünk minden vonzalma húz. Lám én foglalkoztam már mindennel: festettem és muzsikáltam, voltam tisztviselő és órás, műtörténész és filozófus, rá- diószerelő és tanár, határokon át szökdö- ső. utak vándora, honos és hontalan, pedig valójában költő vagyok. S mily ritka kegyelem életem mostani állapotában, hogyha verset írhatok! (1961.) Várszegi Tamás: Színház Átányi László: Könyörgés az öregekért E megszenvedett hazában senki se érezze magát hontalannak kivert kutyának ha felszaporodtak az évei betegség verte csonttá aszott a teste szépségével erejével elfutott az idő ha nyomorultul magára hagyták testének hálátlan magzatai ne engedjük őket a lét alá hanyatlani a feledés vermeibe süllyedni a torokszorító keserűség levét inni mind apánk és anyánk ők az öregek a tehetetlenek a magányosak a jó szót lesök a semmibe markolók a csodákra az emberségre várók nyíló szirmok ők a tisztaság kútjai az eleven szenvedés forrásai a halál felé menetelő bús csapat az életünkbe ezer karral kapaszkodók szóljunk egy jó szót hozzájuk simítsuk meg a hajukat igazítsuk meg a vánkosukat ültessük terített asztalhoz őket öntsünk kristályos vizet a poharukba s ne eresszük el a kezüket többé hisz oly múlékonyak oly törékenyek Várszegi Tamás: Ikarosz
