Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-11 / 291. szám
NÉPÚJSÁG 1986. december 11., csütörtök Hz országos labdarúgó-értekezlet után Okos programmal sok gond hamar megszüntethető Akik valamilyen formában részesei voltak a keddi, Budapest Kongresszusi Központban rendezett országos "labdarúgó-értekezletnek, tanúsíthatják: egyszerre volt ünnepélyes és oldott légköre ennek az ezer szakember részvételével rendezett tanácskozásnak. Az egész napos vita során elhangzott, számtalan témakörben tett javaslat, meg- állapitás — vagy éppen csak felvetés — feldolgozása, még jő ideig munkát ad az MLSZ titkárságának, az apparátus tagjainak. A címszavak — mármint a legfontosabb tennivalókra vonatkozó feladatok — azonban viszonylag röviden is összefoglalhatók: tiszta légkör megteremtése; A morális rend biztosítása; Ellenőrzött támogatási és ösztönzési rendszer kidolgozása és megvalósítása; A kiszélesített demokratizmussal párhuzamosan, világosabb felelösségmegosztás érvényesítése; A szurkolók minden tekintetben! jobb kiszolgálása. Mai és holnapi számunkban rendhagyó módon szeretnénk visszatekinteni az országos értekezletre. Ezúttal két olyan felszólalás közreadásával, amely időhiány miatt nem hangzott el a Budapest Kongresszusi Központban, holnap pedig egy véleménycsokorral, egyetlen kérdésre válaszolva: kit mi ragadott meg leginkább az MLSZ és az AISH fórumán? „Odalent” kevesen élnek jól a labdarúgásból... FARKASINSZKI ANDRÁS, a Szeghalmi SC szakosztály- elnöke: — Az edzők bérezésével, anyagi megbecsülésével szeretném kezdeni. Az alacsonyabb osztályú csapatoknál mellékfoglalkozású szakemberek dolgoznak. Egy magasabb célért küzdő megyei I. osztályú csapat is- heti három-négy edzéssel készül. Ez az edző számára havonta közel húsz alkalommal jelent igénybevételt, s ha így nézzük, az edzőnek fizethető bér alapján a feladat közel sem vonzó. Nagy gond, hogy sokszor csak távolabbi városokból, más helységekből sikerül edzőt szerződtetni. A napjainkban oly drága szabad időt ilyen esetekben nemigen lehet megfizetni. Ebből következik, hogy csak azok vállalnak vidékre való kijárást, akiknek autójuk van. A jelenlegi rendelkezések szerint saját személy- gépkocsi használata esetén sem fizethető ki az az ösz- szeg, ami a ténylegesen felhasznált kilométer után indokolt lenne, s egyébként a sportfelügyeletnek lenne rá anyagi fedezete. Megyén belül jelenleg ezer kilométer után fizethető átalány, ami legtöbbször nem elegendő. Indokolt tehát, hogy legalizálják a költségtérítést. Javasoljuk az edzői bérezéssel kapcsolatos rendelkezéseket is felülvizsgálni. Megteremteni annak a lehetőségét, hogy a jobban dolgozó, nagyobb áldozatot vállaló, vidékre járó, az utánpótlásnevelés területén kiemelkedően dolgozó edzőket az alacsonyabb osztályban működő egyesületek, előírások alapján is megfizethessék ... Mert sajnos, hivatástudatra, a sportág szeretetére apellálni egyre nehezebb, amikor szerződéskötésről van szó. Az utóbbi időben egyre több fórumon megfogalmazták, hogy sokan jól élnek a labdarúgásból. Ez a megállapítás a községekben, és valóban alacsonyabb osztályban tevékenykedő sportvezetőkre nézve sértő! Akik ezt mondják, bizonyára megfelelő információk alapján állítják, de ezzel kapcsolatban az a véleményünk, hogy ne általánosítsunk, mert félreértésre ad okot. Ahol így van- — már mint hogy sokan jól élnek a futballból —, ott szüntessék meg a szabálytalan körülményeket. Felelősséggel kijelentem, hogy az alacsonyabb osztályban a kisebb helyeken, bármilyen beosztásban is, labdarúgással foglalkozó soortvezetők, az ebből kapott anyagiakból nemhogy jól élnek, inkább anyagi áldozatokat hoznak. Csak arra szeretnék emlékeztetni, hogy az érvényes étkezési és üdítőnormák menynyit engednek meg. Amelyik sportvezető ezeket a kereteket tiszta eszközökkel, rendszeresen betartja, legalább olyan bravúrnak számít, mint csapatának idegenben rangadót nyerni. LÁSZLÓ ISTVÁN, a Békéscsabai Előre Spartacus szakosztály-elnökségi tagja, iskolaigazgató: — Véleményem szerint nagyon sok gond, probléma előjött ezen az értekezleten, melyek többsége sok-sok év óta gátolja a fejlődést. De tragédiát mégsem látok, hiszen egy jól felépített programmal sok-sok problémát, viszonylag hamar meg lehet oldani. Ehhez azonban — a helyzetfeltárás mellett Szerencsés lenne, ha előírás is lehetővé tenné az utánpótlást nevelő kisegyesü- letek hivatalos — nevezzük így — felszerelés-vásárlási támogatását. Tessék csak szétnézni! A kisebb lélekszámú településeken a labdarúgópályák elnéptelenedtek, kihaltak. Szomorú látvány, amikor a pálya a libalegelőhöz hasonlít leginkább, a kapufák letörtek, az öltöző ablakai, ajtajai bezúzva. A legkisebb településeken saját anyagi erőből már nem tudják megoldani, hogy akárcsak egy felnőtt csapat rendszeresen részt vegyen a bajnokságban. Bármennyire is kellemetlen, de tudomásul kell venni, hogy központi támogatásra nem számíthatunk. De földrajzi egységenként azonban kellene megoldást találni, és valahogy mégiscsak határt szabni a kiscsapatok megszűnésének. Ennek lehetőségét abban látom, hogy ahol az igény, a közösségi és társadalmi ösz- szefogás olyan, meg kell teremteni a szakosztályi élet lehetőségét. Ám ehhez ne csak ügyeskedésekkel, a rendelkezéseket kijátszva lehessen anyagi forrásokat szerezni. Remélem, hamarosan egy olyan tanácskozáson is részt vehetünk, amikor már komoly eredményekről adhatunk számot. — útravalónak valóban konkrét javaslatnak is felfogható iránymutatást nem sokat hallottunk. Olyan jellegű javaslatokból kellett volna több, mint például a sajátos stílusában beszélő Verebes Józsefé, aki máris előállt konkrét dolgokkal, az edzőképzés, -továbbképzés témakörében. Kár, hogy kevesen kaptak szót a kis- egyesületek képviselői közül, a labdarúgás piramisának alsóbb felében tevékenykedő társadalmi vezetők, edzők képviseletében. Meggyőződésem ugyanis, hogy az MLSZ-nek sem lehet közömbös, hogy a végső soron nagyobb tömegbázist biztosító, területi, megyei szakosztályokban milyen munka folyik. Sok-sok alulról jövő javaslatra is szükség van tehát, ha elő akarjuk mozdítani a fejlődést. Jómagam nem látom az előrelépés olyan biztosítékának a gyakori testületcseréket, mint azt sokan vélik. Egy sportág történései folyamatot alkotnak és akik hosszabb Időn keresztül részesei ennek, többet profitálhatnak vezetői, tanácsadói munkájukban, mint az „új” emberek. Ezt annak alapján bizonygatom, hogy jómagam 1962 óta tagja vagyok a békéscsabai labdarúgósport vezetésének, valamilyen megbízatást teljesítve. Többen is felvetették valamilyen formában; egy bizonyos időszakban a fiatalnak el kell döntenie, hogy tanul, az életre készülődik, vagy labdarúgó, illetve élsportoló lesz-e? Ez a beállítás nagyon hamis! Nem szabad szétválasztani a kettőt, hiszen az iskola személyiséget nevel, s egyformán szem előtt kell tartania az egzisztencia megteremtésére történő felkészítést, mint sokak esetében segíteni a sportolói tevékenységet. Jó néhány példát tudnék a magunk iskolájából is, a békéscsabai 611-es Szakmunkásképző Intézetből. Dobó János ma az intézet egyik legkiválóbb szakoktatója, s nyilván nem bánja, hogy a szerszámkészítő lakatos szakma mindig érdekelte, még élvonalbeli labdarúgó korában is. Egy kicsit ehhez is kapcsolódik a jövedelem kérdésköre. Akadnak, akik szélsőségesen fogalmaznak. Szerintem jól meg vannak fizetve az élvonalbeli labdarúgók, legalábbis sokuk 30 ezer forint körüli havi átlag jövedelme ezt látszik megerősíteni. Ne az alapfizetést vegyük tehát alapul, bár, az kétségtelen, hogy az aktív pályafutás befejeztével az alapfizetés; mint kiinduló összeg nem éppen előnyös az elhelyezkedésnél. Pedagógus lévén, nagy figyelemmel hallgattam Tibor Tamás gondolatait. Fontos és régi óhaj a diáksport milyenségének, színvonalának, de inkább úgy fogalmazom, tömegességének felülvizsgálása. Eközben viszont arra is kellene gondolni majd, hogy a- jó sportéletet teremtő intézményeket anyagilag is támogassák. Minden iskola büszke sporteredményeire is, de ha például két, három sportágban megyei győztes — mint például mi most atlétikában, kézilabdában és labdarúgásban is —, az örömmel együtt egy sor gond is előjön, hiszen a többlépcsős rendszerű diákversenyekre nem könnyű előteremteni a pénzt. Támogassák tehát az iskolákat ilyen szempontból is és ugyanez érvényes a létesítményhelyzetre. Békéscsabán például sem a mi iskolánknak, sem a többinek nincs egy igazán több célra alkalmas diáksporttelepe... Talán valahol ezek is hozzátartoznak az országos labdarúgó-értekezlet megvitatandó témáihoz, noha ezúttal talán kicsit kikerültek a látókörből. 1. Hannover—Osnabrück 1 2. Bielefeld—F. Köln 1 3. Solingen—Stuttgarter K. z 2 4. Ascoli—Roma 2 5. Avellino—Sampdorla z 2 6. Brescia—Empoli z 7. Fiorentina—Intern. z 2 8. Juventus—Torino 1 z 9. Udinese—Atalanta z 1 10. Verona—Como 1 z 11. Catania—Messina 2 z 12. Lecce—Lanerossi 1 13. Bari—Cremonese 1 pötmerközesek 14. Milan—Napoli 1 15. Campobasso—Taranto 1 16. Bologna—Pisa 1 fl helyzetfeltárás még kevés — Gondolom törekedtetek megszerezni. — A február 20-i tanácskozás jegyzőkönyvét idézhetem; „Csáki Sándor kapott megbízatást, hogy utazzon ki Bécsbe, tárgyaljon az Austria Wien illetékes vezetőivel és kérjen írásos nyilatkozatot Nyilasi Tibornak — a szövetségi kapitány által kért feltételek szerinti — elengedésére. Ha békés úton nem megy, Buda István hazarendeli a labdarúgót.” — És ment? — Csáki és Páncsics kiutazott Bécsbe, majd visszatért azzal, hogy minden rendben, csak éppen az írás nincs a kezükben. — Pedig régi igazság: szó elrepül, írás megmarad. — De még mennyire. Igen, épp erre — írásra, dokumentumra lett volna Mezeynek a legnagyobb szüksége, mert már minden ígéretet megkapott, hogy az Austria elengedi a játékost, a Kurier mégis a következőket írta a magyar sportvezetők látogatása után; „Bármilyen jók is kapcsolataink a magyar sportvezetőkkel, hiú álmokban ringatják magukat, ha azt hiszik, hogy Nyilasi felett ők és Mezey kapitány rendelkeznek. Nyilasi a mi játékosunk, és mi döntjük el, mikor és hová utazik” — mondta a bécsi lapnak Joschi Walter, az Austria elnöke. — Ezt nevezik hideg zuhanynak. Szerinted jogszerűen járt el az osztrák vezető? — Egy percig sem vonom kétségbe, hogy az Austria elnökének igaza van. Azt sem, hogy a játékossal valóban ő rendelkezik. Én a szerződést kifogásolom, amelyet 1985 júliusában kötöttek meg ismét Nyilasival. — Nem tudunk profi módon szerződni olykor, mintha valami furcsa szemérem gátolna benne, szégyellünk precízen eljárni. Erre gondolsz? — Erre is. De a lényeg, hogy ekkor már ismert volt a magyar válogatott felkészülési programja, s az is, hogy Ausztriában — mivel az osztrák válogatott nem jutott Mexikóba — május végéig tart a bajnokság. A szerződés általánosságban azt mondja ki, hogy a játékost az Austria köteles a magyar válogatott rendelkezésére bocsátani a világbajnokságra. Ha csak egyetlen pontban is rögzítik, hogy Nyilasi május 1-jétől a magyar válogatotté — előbb nem kellett, hiszen a magyar bajnokság április 30-ig tartott —, akkor nem kezdődik az az áldatlan huzavona, melynek végén Mezey talán a legsúlyosabb nyílt sebet kapja: Nyilasi nélkül kénytelen nekivágni a mundialnak. Egy ilyen szerződés: kész fatalizmus. Majd csak lesz valahogy, ej! ráérünk arra még — 1985 júliusában még hol van a mundial!? Azt hiszem, efféle szerződések csak olyan közegben jöhetnek létre, ahol nem felelős emberek irányítják a dolgokat, hanem felelőtlen dolgok irányítanak embereket. Ilyen közegben, ahol megszokták, hogy a dolgok mennek maguktól is, egy olyan közegben, ahol valamiképpen még azok a döntések is nélkülünk születnek vagy épp ellenünkre, amiket mi magunk hozunk. — Egy banánhéjon csúsztatok el, egy felületes szerződésen, s mégis: nemzeti értéket és esélyt kényszerültek elherdálni, mert egy jó focista — akárhogy is — nemzeti érték, és egy nemzet esélye, hogy bizonyíthasson maga előtt. Nem próbáltátok legalább kiköszörülni a csorbát? — Persze, menet közben .még lett volna idő a javításra. Mezeyvel — Buda István döntése alapján — azért utaztunk Athénbe, hogy az AEK elnökétől „kikönyörögjük” Eszterhá- zy Mártont, akire pedig mint egy falat kenyérre, olyan szüksége lett volna klubjának a májusi görög kupasorozaton — mégis megkaptuk — és írásban! Mert nem kellett tekintettel lenni baráti kapcsolatokra. Mezei András: Ki beszél itt már Mexikóról ? Válaszok Végh Antalnak — Igen, barátság és üzlet nem fér meg egy akolban, ez olyan törvény, amivel épp a barátoknak kell tisztában lenniük ahhoz, hogy barátok maradhassanak. Főképp profi szinten veszélyes dolog keverni a kettőt, gondolom, egyetér- tesz velem. K — Maximálisan. Hisz hangsúlyozni szeretném, 1952, a helsinki olimpia óta vagyok — úgy érzem, nyugodtan mondhatom — jó kapcsolatban (bár lehet, hogy részéről már csak voltam) Joschi Walterrel. De igazad van, más a barátság és más a futball. Bármilyen kényelmetlen és kellemetlen is, Joschi Walter mégsem egyedül dönt, ő egy elnökségnek tartozik felelősséggel, s ha ez az elnökség másként szavaz, akkor Joschi Walter sem tehet mást, mint hogy a többség véleményét fogadja el. Ezért kellett volna az írás — bármilyen kényelmetlen, is egy jó baráttól papírt kérni —, s nem csupán a baráti szó. — De hát az Austria is aláírást kért, amikor átvették a Nyilasiért járó lelépési díjat, és nem vihették el a pénzt csak adott szóra. Miért kellett volna ennek másként történnie, amikor a magyar érdekről volt szó? — Utólag már világos. És így folytatódott a Nyilasi-ügy, véget nem érő dokumentálatlan alkudozásokkal egészen addig, amíg operációjára nem került sor. Csodavárás — Sokakat ez meglehetősen váratlanul ért. — Arról 1985 végén mindenki tudott Magyarországon, hogy Nyilasi beteg, gerincbántalmai vannak, ügyében akkor — jogosan — az Austria Wien orvosi tanácsa döntött. Mi március 10-én tárgyaltunk Nyilasi esetleges operációjáról. Mezey és Mohácsi dr. ezen a napon megbízást kapott Buda Istvántól, hogy azonnal utazzon Bécsbe: a játékos hajlandó-e vállalni, hogy Jakab Gábor dr. megoperálja. Igenlő válasz esetén másnap Buda államtitkár, Szepesi és Jakab dr. Bécsben tárgyal az Austria-vezetéssel — így volt a döntés: kíséreljék meg elintézni, engedjék haza, Jakab professzor csigolyacsa- varozása hátha segít a játékoson. — Következett tehát az országos visszhangot keltő műtét? — Tulajdonképpen ez az ügy sem ment igazán simán: Jakab dr. és Szepesi megbeszélték az operáció dátumát, amikor a játékos — az Austria kérésére — egy hétre bécsi kórházba került, hátha egy híres reumatológus professzor újabb kúrája meghozza a várva-várt gyógyulást. — Persze — már megbocsáss —, az vesse Nyilasira az első követ, aki kés alá fekszik anélkül, hogy meg ne kísérelt volna mindent a beavatkozás elkerülése végett. — Csakhogy a fájdalmak nem szűntek meg. A játékos végül is saját döntése alapján — ő jelentkezett a professzornál — a Budapesti Sportkórházban műtőasztalra került. Az operáció után néhány órával Nyilasi már tudott mozogni. Megfordult ágyában, s alig negyvennyolc órával később talpon állva fogadta látogatóit, köztük jó néhány újságírót, akik örömmel konstatálták, milyen derűlátó nemcsak az orvos- professzor, hanem a játékos is. Emlékszem a tévéinterjúkra. Nyilasi talpraállt, s talp- raállásában mindannyian a magyar futball talpraállásának reményét láttuk. Nyilasi „csodálatos gyógyulása” a magyar futball „csodálatos gyógyulásának” reményét szította tovább. Mert csodában reménykedtünk, csodák kellettek már akkor is. Magyar csodák. Egy nap alatt fölépülő játékosok — csodacsatárok. — Amikor még volt reális esély, valahol — a lelkünk mélyén — már akkor is a „csodában” bíztunk. Pedig csodában csak az remél, aki vesztésre áll. Arról nem is szólván, hogy csodák — ugyebár — nincsenek. — Valóban, kicsit csodaváró hangulat kellett ahhoz, hogy a rendelkezésre álló öt hét alatt a felkészülés terheit elviselni tudó labdarúgót formáljanak Nyilasiból. S ide illő a szó: a Testnevelési Főiskola gyógygimnasztikai részlege csodákra is képes volt, napról napra észrevehetően javult a játékos állapota, olyannyira, hogy április közepén megkezdhette Mezey Györggyel a margitszigeti különórákat. Április 20-án azonban — előzetes lemondás nélkül -r- Nyilasi nem jelent meg a randevún. Mezey a szövetségben is hiába várta, a játékos eltűnt három napra. — Kiderült, hogy Bécsbe utazott. Két nap múlva Mezey megnyugodni látszott, Nyilasi újra munkára jelentkezett, és háromszor egymás után pontosan jelent meg a randevún, a negyedikről azonban ismét elmaradt. — Rossz király volt tehát Nyilasi, legalábbis a mondást alapul véve, miszerint a pontosság a királyok udvariassága. — AJigha hiszem, hogy akad edző a világon, aki ennyi energiát fektet kulcsembere, csapatkapitánya talpra állítására, s ennyi pofont tűr el szó nélkül. Igaz, a kétszeri igazolatlan távolmaradás kizökkentette lelki nyugalmából, hogy biztosítsa az esetleges utódot, Törő- csiket is berendelte a keretbe, aki ha kell, mint karmester, pótolhatná Nyilasit. (Folytatjuk) BÉKÉS MEGYEI NÉPÚJSÁG Az MSZMP Békés Megyei Bizottsága és a Békés Megyei Tanács lapja. Főszerkesztő: Arpási Zoltán. Főszerkesztő-helyettes: Seleszt Ferenc. Szerkesztőség: Bcs. PL: 111. Munkácsy u. 4. sz., 5601. Tel.: 27-844, főszerkesztő: 21-401. Kiadja a Békés Megyei Lapkiadó Vállalat, Bcs. PL: 111. Munkácsy u. 4. sz., 5601. Telefon: 27-844. Felelős kiadó: Csala János. Telefon: 26-395. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a kézbesítőknél. Előfizetési díj: egy hónapra 43 Ft, egy évre 516 Ft. Kner Nyomda lapüzeme, Bcs., Szerdahelyi u. 2/A, 5600. Vezérigazgató: Háromszéki Pál. ISSN 0133—0055 Kéziratokat, képeket nem őrzflnk meg és nem kiildttnk vissza.
