Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
NÉPÚJSÁG 1986. december 24., szerda o Szavak, szavak Aranyat, tömjént, mirhát Dió, alma, mogyoró. Adassák bő ajándék, gazdagság, nyugalom, béke. Fenyőillatú estén, gyertyagyújtáskor, amikor vibráló csillagszórók káprázata tükröződik a szemekben, védjen bennünket biztató harmónia, amiből — emlékeztetőnek — az év többi napjaira is jó lenne megőrizni valamicskét. Izgalommal vártuk az ünnepeket, álmodtunk puha, hófödte karácsonyt, otthon melegét. Lappadó bukszánkat szemlélve jártuk a boltokat, ugyan mivel lephetnénk meg hozzátartozóinkat? Elkészül az ünnepi vacsora: borleves, rántott hal, mákos guba — ami éppen szokásos. íme a várva-várt nap, mindenki boldog. Az a szó, hogy szeretet, soha máskor nem hallatszik oly gyakran, mint ezekben a percekben. Védőburkot érzünk magunk körül, összetartót, és arra gondolunk, miért nem itatja át mindennapjainkat is a megértés, a türelem? Hiszen ünnepeink se lehetnek másabbak, csak olyanok, mint a hétköznapok sokasága. Ha mégis, fogcsikorgatva is, alkalom adtán fényesebbre csiszoljuk a lelkünket, bizony csak gyorsan ellibbenő álomkép marad a példa: ilyenek is lehetnénk, folyamatosan. Békére áhítozunk, s a rettegés fegyvernyugvását éljük nemzedéknyi ideje. Szép, okos terveket hirdetünk, és a felemás megvalósulások éveit pergetjük. Túlcsorduló jókedvünkben magunkhoz ölelnénk az egész világot, de látni kell, hogy saját lelkűnkben is nehéz megteremteni a békesség szigetét. Közös előrehaladásunk lenne a cél, mégis magányos farkascsörtetésekből tapasztgatjuk a jelent. Nehéz, nagyon nehéz. Nem is ünnepre való a gondolat, ilyenkor csak pihenni volna jó, látni a végzett munka eredményeit. Vagy fölmérni legalább saját mulasztásainkat, s elvégezni mielőbb p feladatot, amelyet senki helyettünk meg nem csinál. Hogy boldogabbak legyenek az eljövendő karácsonyok. Hej, regő, rejtem. Kántáló betlehemesek emléke de messzire szállt. Kalács, darabka kolbász, pohár bor volt a fizetségük, s babonás esteken, kucsmában, savanyú illatú subában vitték a hírt: megszületett a remény, a megváltó. Magunk mögött hagytuk immár a szegénységet, de távol vagyunk még a gazdagságtól, önmagunk útjait kereső időkben jeles pillanat a karácsony, amikor nagyobb hajlandóság él bennünk a szeretetne, s arra, hogy észrevegyük az értékeket saját környezetünkben. Gyerekeink tiszta, romlatlan szemében ott a bizonyosság: megváltható ez a világ, friss erők túllendíthetnek a lomhaságon. Célt, értelmet ad életünknek a kötődés, a család, amely minden közösségek alapja. Általa építünk hazát, lehetünk európaiak, tartozunk felelősséggel az" emberiséghez. Szép hivatás, méltó feladat, amelyért élni érdemes. Aranyat, tömjént, mirhát. Mint ama háromkirályok, akik kincseiket vitték a csillagfény jelölte éjszakában, áldozhatjuk magunk is legjobb értékeinket az örök megújulás jászolánál. Jó befektetés, hiszen nincs a világnak olyan bankja, amely akkora kamatot fizetne, mint amilyet a szeretet „fiad- zik”. Karácsonyfák alá rejtjük ajándékainkat, ám önmagunkat akkor ajándékozhatjuk igazán, ha tisztább, értelmesebb világért serénykedünk, az ünnepek múltával is. Andódy Tibor Simái Mihály: A fekete bojtár tüzénél (In memóriám Sinka István) Lebodorodva subásan hej regülejtem vércseláb-dűlön magában hej regülejtem sorsok bojtárja feketén hej regülejtem gőggel az ének göncölén hej regülejtem csillaglelkű nagy éjszaka hej regülejtem bárányok csöndje vér szaga hej regülejtem húsvétolunk pünkösdölünk hej regülejtem regöst ünnepiünk s kövezünk haj regülejtem ugyan ki népei vagyunk haj regülejtem hová hajít gamósbotunk haj regülejtem tűzláng subában táncolunk haj regülejtem lidérceket gubancolunk haj regülejtem égi madár leszállana lángban a mennyég anyánk lábán a ballada megszenteltessék Csizmadia Imre: Első karácsonyi szünidőm Újvároson Elérkezett a karácsonyi vakáció, január 7-ig tartott. Akkornap délfelé már itthon is volt értem idesatyám. Éspedig, mivel nagy hó volt, szánkón jött értem Újvárosról. De karácsony után mindjárt János napja következett, akkor pedig Csizmadia nagyapám neve napja volt, és azon a napon szokták leölni a két hízót. A három fiú, idesatyám, György és István nagybátyáim szoktak a böllérek lenni. Így hát azon a napon újra vissza kellett volna hozni engem is, mert szokás volt, hogy az összes testvérek és azok családjai, az unokák is mind jelen voltak, és felköszön- tötték szép rigmusokkal a nagyapát. Mivel nagy hidegek voltak, idesatyám úgy határozott, hogy nem hoznak újra haza, mert Újváros messze lévén, kora hajnalban el kell indulni, hogy akkorra megérkezzenek, mire annyira világos lesz, hogy leölhessék a hízókat. Ezért most, amikor a szánkón megindultunk kifelé, egy kis kerülővel elmentünk a Szarvasi utcába, és ott én egy rövid rigmussal felkö- szöntöttem nagyapámat. ö pitykegombos lajbija zsebéből elővett két szép új két- fillérest, és a köszöntésért nekem adta. Még egy barackot is kaptam tőle a fejem búbjára, és azt mondta: „Nagyon szép rigmust mondtál, derík gyerek vagy, nagyra nőj!” Idesatyámnak meg azt mondta: „Eleven eszű fiad van, idővel még fiskális válhat belőle.” Nagymamám adott diót, mogyorót, meg jó, meleg, frissen sült kalácsot. Mazsolásat! Aztán kocogva megindultak velünk a lovak, és csengettyűázó mellett szánkáztunk ki Újvárosra, ahol már várt bennünket mamám jó meleg szobával, mert már kisült az ünnepi kalács egy része. Hamarosan este lett. Szentkarácsony estéje. Hófehér abrosszal leterített asztal, volt rajta sok minden. Diós, mákos, mazsolás kalács, alma, dió, mogyoró. Csak karácsonyfa nem volt. Pedig közel volt hozzánk az árpádhalmi halom, az tele volt fenyőfákkal. És sokszor megígérte idesatyám, hogy majd karácsonyra hoz fenyőágat, de mindig elfelejtette. Vagy nem is akarta komolyan. De azért kaptam egy füzér fügét, mézeskalács huszárt, meg egy hegyes staniszli cukrot. Más, nagyobb ajándékot nem kaptam. De azért nagyon boldogan telt el a karácsony este. Első ünnepen át akartam menni Né- gyesiékhez, de azok mindannyian Szentesen voltak az éjféli és a karácsony reggeli misén. Csak a béres és a kanász volt a tanyában. Második ünnepen már ittlion voltak, és én át is mentem hozzájuk. Vittem Kismacának fügét meg cukrot. Ö is adott nekem abból, amit neki hozott a Jézuska. Megmutattam neki és szüleinek, hogyan tudok írni. Leírtam a nevemet, meg az ő nevét egymás mellé. Olvastam neki. igaz, hogy csak szótagolva. a kalendáriumból. Nekik már volt új, 1909-re szóló Szentcsalád Naptáruk. Este meg ők jöttek át hozzánk. Megmutattam az ábécés könyvemet, meg az új kalendáriumunkat, a Regélő Naptárt. Újév előtt két nappal minálunk, újév után két nappal Négyesiéknél volt disznótor. Aztán elérkezett a Vízkereszt, a szünidő vége. És Vízkeresztkor vitt a csilingelő szánkó Orosházára, hogy másnap mehessek iskolába. Jó meleg subába nyakig benne ültem idesatyám mellett az ülésen. Lábam alá meleg téglát tett mamám. Még akkor is langyos volt, amikor leszálltam a szánkóról. Csak egy óra hosszáig időzött idesatyám, már indult is a szánkóval kifelé. Kézcsókkal köszöntem el tőle. aztán elmentem a belső udvaron lévő kocsiszínbe, ott ráborultam a hideg falra, és keservesen sírtam. Mert a szünidő két hete alatt megszoktam a tanyán, ahol nem kellett korán felkelnem, és mindig együtt lehettem az én mamámmal és idesatyám- mal. Újra elkezdődtek az iskolába járás szürke hétköznapjai vasárnapi templomba menés, és egyszer csak elérkezett Sára napja, január 19-én, öregszülém neve napja. Korán reggel a felkelés után megköszöntöttem, és kaptam tőle 2 fillért, meg aszalt almát, körtét. Egy hónap múlva, február 14-én Bálint napja volt, akkor öregatyámat köszöntöttem föl, megint kaptam 2 fillért, meg aszalt gyümölcsöt. Két nap múlva Juliánnakor meg a mostoha nagymamámat köszöntöttem meg. őtőle 10 fillért kaptam. Az volt életem első tízfillérese. Volt egy zöld színűre festett porcelán, sörényes oroszlánperselyem, a hátán kis nyílás volt, abba tettem bele filléreimet. Hegedűs Katalin: Hajnali pillanatkép Mostanában egyre kevesebbet alszik az öregasz- szony. Felébreszti egy-egy erősebb szélfuvallat, az éjszaka csöndjében a padláson hancúrozó egerek zaja, de még a csendesen permetezni kezdő eső puha nesze- zése is. Most is csak azt vette észre, hogy ébren van. Talán még nem is aludt. Az alacsony konyha keskeny ablakán nem szűrődik be a fény, nem tud ezen az ablakon még a nap se bevilágítani. Az ágy egyik deszkájában halkan perceg a szu. Az öregasszony tapogatózni kezd a sötétben. Alatta bemélyedt a szalmazsák, a mélyedés nehezíti a felkelést. Belül, a fal mellett fekszik az ura, egész a falnak húzódva, kis jelentéktelen csomóba zsugorodva. Mintha a szokásosnál is jobban összehúzná magát. A sötétben csak találgatni lehet, hogy hol van, látni nem. Az öregasszony megkapaszkodik az ágy oldalába, harangozó lábaival megkeresi papucsait, a gyufa után nyúl. A lámpát az asztal sarkán tartja, a gyufát mellette. Reszketeg mozdulattal nyitja a gyufásdobozt, a gyufa sercen egyet, a láng életre kel a sötétben, egy pillanatra megvilágítja az alvó öregember arcélét. Szokatlanul mozdulatlannak látszik. Az öregasszony felemeli a petróleumlámpa üvegét, meggyújtja a . kanócot, szemügyre veszi a visszaengedett üveget. Ráférne egy kis tisztogatás, a korom alattomosan kúszik rajta felfelé, a gyámoltalan sugarak alig-alig világítanak. A pislákoló fényben kirajzolódnak a szoba ismerős tárgyai. Az ébresztőóra a kredencen. Nem jár. Evek óta nem húzta fel senki. Minek? Már csak foszfo- reszkáló számlapja él. Nem is vették észre, mikor állt meg. Nincs nekik már szükségük az időre. Az órának támasztva egy régi karácsonyi képeslap. „Kellemes karácsonyi ünnepeket kíván fiatok.” — Ennyi. Néhány év óta lap se jön. Nem is hiányzik. A sarokban a mosdó, rajta egy ütött-kopott mosdótál, a zománc alól előbukkanó védtelen foltjait kikezdte a rozsda. Újat kellett volna venni már régen, de most? Minek? Az öregasszony felemeli a lámpát. Az öreg felé irányítja a fényt. Csapzott, ritka. sárgásszürke haja még rútabbá teszi amúgy is csúnya arcát. Homlokcsontja erősen kidudorodik a kiszikkadt, ráncos bőr alatt. Alsó ajka kicsit lefittyedt, még a szájába is belátni. Fogatlan. Az öregasszony megborzong. Az öregről lecsúszott a takaró. — Még megfázol itt nekem — gondolja, és feljebb akarja húzni a dunyhát. A sarka megakad az öreg mereven összezsugorodott uj- jaiban. — Csak nem haltál meg? — hajol közelebb az öregasszony. — Mit kezdek itt veled egyedül? A lámpát gondosan visszahelyezi az asztalra. A kanócot lejjebb csavarja. Tapogatózva kihúzza a kredenc fiókját. Itt tartják a temetésre szánt ruhákat, kimosva, kikeményítve, kivasalva. A legszebbeket őrizgetik erre a célra, s lám, most elérkezett a pillanat. Nem érte őket váratlanul. — Meg is kellene mosdatni mielőtt átöltöztetem. A fiókot visszatolja, lassan a lavórhoz tipeg, odaviszi a tűzhelyhez, a kannából vizet önt bele és begyújt. A meleg békésen csalik szét az alacsony, földes konyhában. Pirkad. Az öregasszony elfújja a lámpát. Valahol kakas kukorékol, majd az istállóban panaszosan felbőg a tehén. — Megszomjaztál? Vizet kérsz? Rögtön viszek, csak várjál sorodra ... Durkó Gábor: Házak, hegyek
