Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

o 1986. december 24., szerda NÉPÚJSÁG Etelka néni 100 éves Egyenes derékkal ül a szé­ken. Kezét ölébe ejtve sok­szor pihen meg így. Már csak módjával dolgozgat a ház körül, de a virágosker­tet még most sem adja ki a kezéből. Elkapálgatott ott ezen a nyáron is, meg a há­rom tyúkocskát is ő rendez­geti, nagy szeretettel, hisz úgy mennek utána — möhd- ja —. mint a gyerekek. Ráncoktól barázdált arcát fekete kendő árnyékolja, ám a tekintetéből most is derű sugárzik. S mikor megszólal! így látom most is magam előtt, amint íróasztalom fölé hajolva próbálom papírra vetni emlékeit. Egy kicsit haragszom rá, mert napok óta küszködök: hogyan is adhatnám vissza mozdulata­it, arcának rezdüléseit, kezé­nek tétova remegését, amint a befőttes gumival összefo­gott csomagolópapírból óva­tosan kiemeli a féltve őr­zött fényképeket? Nagy becs­ben tartja mind, hisz sze­gény családban ritkán hív­tak fotográfust: esküvő, gyermekáldás, katonaság ... Ennyi csupán. S ahogy kop­nak, sárgulnak a képek, úgy nő az értékük ... Még most, napokkal talál­kozásunk után is ámulatba ejt, hogy 100 éves az Oros­házán élő özvegy Gombkötő Jánosné, Etelka néni. Szelle­mi frissessége, mozgékony­sága korát hazudtolja. Csak az élményei, ezernyi átélt apróbb, nagyobb emlékképe látszik igazolni: egy évszá­zada látta meg a napvilá­got. Idézem hát e miniatűr történelmet. „Ebben az öreg házban születtem, 1886-ban. Kilen­cen voltunk testvérek, de ketten korán elhaltak, heten maradtunk. Parasztember volt az apám, minket sem kímélt a munkától. Egyszer kinn üldögéltem a ház előtt, a többiek játszottak nem messze tőlem. Ütötték a dó­iét. Igen ám, de az egyik ütés rosszul sikerült, eltalál­ta a homlokomat. Attól kezdve nem bírtam a napot. Emlékszem, töklevelet tet­tem a fejemre, úgy hánytam a kévét. Mondta is később az anyósom a fiának: azt a fejfájóst akarod elvenni? Az meg kitartott a szárrdéka mellett... Nemigen ismertem én az uramat, mikor hozzámen­tem. Kommendálták, össze- ismerkedtünk nappali bál­ban, megkért, s én igent mondtam. 21 évesen. Ma­radtam volna otthon, idős lánynak? Voltak itt épp ele­gen. Az esküvői kép 1907-ből A polgári körben ültük meg a lakodalmat 1907-ben. Szép, fehér ruhám volt, az­tán felvettem a rózsaszín se­lyem kontyolót, menyecske lettem. De ez az élet sem volt könnyebb. Nem sírom vissza a tanyán töltött éve­ket. Tizenegy fiuk volt az anyósoméknak, az uram volt a nyolcadik. Gondolhatja! Mikor oda kerültem, öt nagy férfi volt a tanyában, erre volt három menyecske, meg az anyós. 50 hold föld, hoz­zá haszonbérlet, sok állat. Volt munka elég. Hol libá­kat őriztem, hol a konyhá­ban dolgoztam. Az öregebb menyecskék oktították a fia­talokat. Minden három hé­ten rétest kellett sütni. $n az előttem való menyecské­től tanultam meg, hogyan kell nyújtani, mert csak a 12 leveles, az volt a jó... Karácsonykor volt csak nagy sürgés-forgás! Volt egy nagy teknőnk, abban kelt a tészta... 10-12 kul­csos kalácsot, meg búzaka­lászost is sütöttünk. Etel napra — engem így hívnak — mindig vágtunk disznót. Abból aztán maradt enni­való karácsonyra is. Emlék­szem, ilyenkor a lovat úgy itatták, hogy almát tettek a vödörbe. A morzsát is össze kellett gyűjteni, amit aztán a fa tövébe szórtunk. Nem lehetett könyökölni az asz­talnál, mert mondták, akkor kelésünk lesz ... Karácsony­fa, ajándékozás nemigen volt szokás. Csak a pihenés. Ezeken a karácsonyi estéken végre nem dolgoztunk — máskor éjfélekig pödörget- tük a kendert, mert az anyó­somnak nem volt jó a rokka . —, de ilyenkor csak Máriást meg 21-est játszottunk, dióra. A Luca napját is számon tartottuk. Egyszer a Lajos, az uram testvére úgy meg­kotorta a pulykákat — „Toj­jatok, kotoljatok” —, hogy a szomszédig meg sem álltak. Ügy kellett összefogdosni őket. Hát így éldegéltünk a ta­nyán. Az urammal jól meg­voltam. Nem ellenkeztem soha, így nem volt, hogy megszidtak anyástól. De ő is ilyen volt, nem háborga­tott, hogy miért nem így, miért nem úgy. Jól elvol­tunk egymással. így jött ránk a ’14-es há­ború. Az emberekét elvitték a tanyáról, a jószágokat meg otthagyták ránk, bajnak. Tették volna fordítva. Volt egy lovunk. Harapott is, rú­gott is. Később azt adtuk oda Vásárhelyre, mikor ad­ni kellett. Vesződjenek vele a katonaságnál. 1924-ben újabb baj jött. Belekeveredtem a reumába. Nem bírtam lábra állni. Ké­sőbb is beteg voltam néha. Volt már trombózisom, agy- érgörcsöm, ez a kezem is hibádzik, látja, milyen duz­zadt? ötvenhét évesen da­ganat volt bennem, meg is operáltak... És most mégis itt vagyok. Nem sok örömöm volt eb­ben a hosszú életben... A gyerek is! Lányt szerettem volna, hogy segítsen, s ak­kor jött a Jani fiam. Eleven volt, nem mondom ... Volt izgalom vele elég. A máso­dik világháború idején érte aggódtam leginkább. Elvit­ték. nem volt nyugodásom. Hajtott a baj egyre, futot­tam a hírekért. Még kerék­párom sem volt, azt is elvit­ték. Aztán hallottam a szomszédasszonyomtól, hogy jön haza a Jani! Örültem nagyon. Most velük éldegé­lek itt a szülői házban, mert az uram 1957-ben meghalt. Egy ideig magam voltam, de elfelejtek beszélni is, ha egyedül maradok. Jobb így, velük. December 22-e a születés­napom. Látja. így telt el a 100 év, sok bajjal. De hát az ember megalkuszik a saját sorsával. Talán ez a hosszú élet titka, meg az állott víz. Mert nyáron reggelente mindig állott vízzel mosak- szom ... Kicsit soká tartott ez a beszélgetés, de nem baj, mire újra eljön hozzám, ki­pihenem magam.” Lejegyezte: Nagy Agnes Békés Pál: Pincejáték Groteszk dráma a klubszínházban Az ódon berház pincéje „életre kel” „Nekem a groteszk nem homályt jelent, hanem fényt. Egy sugarat abba a sötét­ségbe, ahová másként nem tudnék behatolni. Néven ne­vezni a kimondhatatlant, szóra bírni azt a «vak fa­lat«, ez sarkallt és űzött, és kárpótolt minden ' vesztesé­gemért. JVIihelyt látható és fogható lett, nem szörny többé a szörny, mert aminek arca van, az már felismer­hető, s aminek neve: az meg­zabolázható.” (Örkény Ist­ván: Vallomás a groteszk­ről.) * * * Ki ne került volna még valamilyen módon régi, fió­kokban, padláson, pincében rejtőzködő, porosodó tár­gyak fogságába? Ma már csak lom, kacat, szemét, közte mégis annyi érték: el­múlt idők bizonyítékai, em­lékei. S ki ne kérlelte volna szüleit, nagyszüleit, hogy meséljenek? Hogy volt ak­koriban? Hogyan éltek? Mit csináltak? És miért? Zoltán, Békés Pál Pince­játékának hőse fáért megy le a pincébe —. életében elő­ször, mivel elromlott a gáz­fűtés, és a menyasszonyát nem fogadhatja hideg lakás­ban. S a Nefelejcs utcai öreg bérház pincéje — ahová, ki tudja mióta, ember be nem tette a lábát — „életre kel”. Kátai Zoltánnak már a nagyapja, majd szülei is eb­ben a házban éltek. Talán meséltek a fiúnak a hábo­rús évekről, az 1950 utáni eseményekről, a ház egy­kori lakóiról. Talán arról szintén hallott valamit Zol­tán, hogy Lajos bácsi, a jó­ságos házmester a nehéz időkben bizony egyetlen me­nekülőnek sem mondott ne­met, a ház pincéje jó rejtek- nek bizonyult. A titokzatos tárgyak itt lenn — ócska baba, kerék­párroncs, törött mosdókagy­ló, ütött-kopott bútordara­bok, kazándob, vaságy, ron­gyos pokrócok, háborús ki­tüntetések és sok-sok egyéb törmelék, hulladék — be­szélni kezdenek. A pince benépesül. Zoltánt hatalmá­ba keríti a ház története, a családi múlt, a magyar tör­ténelem. Szembe találja ma­gát szülei és nagyapja tet­teivel, bűneivel. Hiába már a védekezés, hogy csak fá­ért jött ide, s hogy azonkí­vül egyáltalán nem érdekli semmi. A pincelakók egyre inkább rátelepednek; s Zol­tán képtelen a zsidó öreg­asszonytól, a kubai rakéta- válság elől bujdosó orvostól, az első világháborús közka­tonától, a kokárdás nyom­dász-költőtől és az ávós por­tástól megszabadulni. A fá­ért híreket akarnak. „Mi van odafönt?” És nem hiszik, hogy elmúlt minden veszély, nincs már front, zsidóüldö­zés, az embérek békében él­nek, sőt, hogy népbetegség lett az elhízás. Itt lenn min­denki csak egyet akar: meg­menekülni, túlélni, megúsz­ni. Valamelyest rokon ezzel Zoltán ars poeticája: nem beavatkozni, nem részt ven­ni, nem politizálni. „Se va­dász, se vad, egy normális ember...” — mondja ma­gáról Hermin néninek. Fiatal drámaíró és fiatal rendező közös művét, gro­teszk drámai játékát láthat­ja a Jókai Színház klubjá­nak igényes, súlyos mondan­dót hordozó darabokhoz (Gellérthegyi álmok, Bűn­tény a Kecske szigeten) szo­kott közönsége. Egy generá­ció — az alkotóké — tisz­tán akar látni, igényli az őszinteséget, a világosságot, tudni akarja, mi is történt valójában. S ilyen kicsi, zárt, intim térben — ami­lyen a klubszínház — . a gesztusok is erősebbek, a szavak is súlyosabbak. Ká­tai Zoltán távol akar ma­radni és érintetlen a múlt zavaros ügyeitől, elődjeinek bűneitől, hiszen „a csatákat megvívják őnélküle is”. Csakhogy téved, ha azt hi­szi, lehet így — a múlt is­merete, a kimondhatatlan néven nevezése, a kritikus szembesítés és a felelősség vállalása nélkül élni. (Per­sze, a múlt fogságában, örök rettegésben sem lehet!) A romokat, rémképeket, „pincebogarakat” — vagy Szilágyi terminusával élve, „pincemagyarokat” — nem sikerül a fiatal programozó­nak „áttuszkolni az értel­mezhetőség tartományába”. Mindaz, ami rázúdul, a né­zőt éppúgy mellbe vágja, el­Zoltán és az orvos: Árdeleán László, Lengyel István Fotó: Kovács Erzsébet gondolkodtatja, további kér­désekre ösztönzi; a játék ha­tásos. Jóllehet az első fel­vonás (már a szerző tollá­ból) aránytalanul hosszú a másodikhoz képest. Ott tu­lajdonképpen valamennyi összeütközés megtörténik, minden érv és ellenérv el­hangzik, a szereplők külde­tése és filozófiája világossá válik, a pince homályára fény derül. Sőt, bizonyos szituációk ismétlődnek is, ami nem válik kifejezetten a dráma és az előadás elő­nyére. Ezzel szemben a má­sodik felvonásban a súlyos párbeszédek, a megrázó sorsok monológjai helyett az építkezés, a pince aládúco- lása, megerősítése lesz a fő­szereplő. Nyilvánvaló, hogy a főhős összeroppan a dolgok, a ki­mondott igazság súlya alatt, hogy vesztesen kerül ki (ha egyáltalán kikerül) ebből a (pince-) játékból. Mégsem kellett volna Árdeleán Lászlónak ruhájával együtt fokozatosan elveszítenie az alakításból a meggyőző erőt, a tartást is. A pincelakók közül mindenekelőtt Szentir- may Évának sikerült legjob­ban, a dráma lényegét tük­rözve tragédiát és komiku­mot egyszerre nyújtani. Csak egy volt a menekültek kö­zül, mégis nagyszerű „szó­lista”, meghatározó hang eb­ben az együttesben. Emléke­zetes marad az est minden egyes alakítása, talán külö­nösen is a Lengyel Istváné (az orvos) és Tamás Simoné (a nyomdász-költő) szerepé­ben. (N - n) „Karácsonykor volt csak nagy sürgcs-forgás!” Fotó: Fazekas Ferenc „Az ember megalkuszik a saját sorsával... ”

Next

/
Thumbnails
Contents