Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
BÉKÉS MEGYEI Világ proletárjai, egyesüljetek! NÉPÚJSÁG MEGYEI PÁRTBIZOTTSÁG ES n MEGYEI TDNOCS LAPJA 1986. DECEMBER 24., SZERDA Ara: 2,20 forint XLI. ÉVFOLYAM, 302. SZÁM Nemzeti és egyéni felelősséggel a hegyek ma este leereszkednek hozzánk, s az erdők beköltöznek házainkba. Még ha csak egy fenyőágon vagy tövén elmetszett fenyőfán keresztül is. Felállítjuk karácsonyfáinkat, melyekről az utóbbi évtizedek lehántották az angyalhajakat, a két évezreddel ezelőtti messianisztikus történeteket és a csodákat is. Az ünnep egyre inkább a szeretet, a béke, a család előtti áldozat napjává válik, miközben az egyháztörténeti vonatkozások sem rekesztődnek ki belőle. Szépen megfér egymás mellett — akár a szomszédos lakásokban, mi több, gyakran a szomszédos lelkekben — a Jézuska, az angyali üdvözlet, az egyházi ének, az éjféli mise, illetve mindaz, ami egyetemes: a békesség, a megbocsátás, a szeretet. A karácsonyfaállítás szép hagyománya gyűlölködés és kiátkozás árnyékában született. Talán ezért is ennyire áhított a boldogság ezen a napon. A hagyomány szerint a pápai átokkal sújtott Luther állított először karácsonyfát. Magyarországon pedig Beethoven barátnője, az első hazai óvoda alapítója, Brunszvik Teréz. Így aztán sehol nem időszerű annyira a karácsony esti Beethoven-muzsi- ka, mint nálunk. Túl a történelmi elsőségen, nyilván Luther is és a martonvásári Brunszvik kisasszony is ugyanabból a germán hiedelemből indult ki: az élet örökzöldje, a fenyő körbeölelő ágai — vagy jelképesen a szobánkba hozott fák — megvédenék bennünket a téli napforduló idején kiszabaduló gonosz szellemektől és démonoktól. A világ a századok alatt — legalábbis mifelénk'— kijózanodott. Leszámolt a rossz szellemekkel és a démonokkal. Mondanám, ma könnyebb élni, és nehezebb meghalni, ha nem látnám, hogy lassan leteper bennünket — nemzeti méretekben — az alkohol, a durvaság, a túlhajszoltság, az önpusztító életmód. Pedig hát szükség van ránk. Szüksége van ránk a családnak és szüksége a hazának. Állni a posztokon — nekünk itt a mezsgyén — és őrizni, védeni magyarságunkat és európaiságunkat. Van teendőnk bőven! A másfél évszázada ide, Középkelet-Euró- pába telepített nemzeti gyűlölködés mint valami métely fertőzte a népek életét, egymáshoz való viszonyát. A Duna menti népek összefogása — amiről Kossuth és más kiváló férfiak álmodoztak — még ma is csak illúzió, semmint bensőséges valóság. S bár a nemzeti gyűlölködést errefelé az állami politika rangjáról levették, a népek közötti békesség oly törékeny, hogy európai és internacionalista lelkiismeretünket naponta kell ébresztgetni. Töprengek nemzeti és egyéni felelősségünkön és egyre csak egy aranyvasárnapi beszélgetés jár az eszemben Ültünk egy csésze fekete mellett a kávéház ablakában és néztük az ünnepi forgatagot. Ámultunk azon, hogy telnek meg dagadó szatyrokkal a kezek, miként sokasodik, s válik alig cipelhetővé a karácsonyra készülő szeretet, s hogy tébolyul követhetetlen forgataggá az ajándékozási lát. Egyszóval néztük ezt az innen jött népet, a magyart, mely román, szláv, német és az isten tudja miféle népek vérét hordozza ereiben. Még mindig szerzetre éhesen és kiegyensúlyozott nemzeti identitástudatra vágyva, de már a megbékélés és az együttműködés szándékával. S közben azon keseregtünk ott, a kávé mellett, a szeretet ünnepe előtti napok egyikén, hogy a határon megalázó motozások, órákra rúgó várakozások, önkényesen és elképesztő indokkal kivetett vámok, könyvek és folyóiratok — mint megannyi vélt ellenség — elkobzása, kitiltása emel sziszifuszi munkával, akaratlanul is új falat népek és nemzetek közé. S még a karácsony, a béke, a szeretet közelgő ünnepe sem lazít a diszkriminációs szorításon. Pedig hát ha valahol, akkor itt és most időszerűen fontos lenne a megbékélés. Aztán barátom — nemzetiségi lévén — keserűen panaszolta, hogy amióta megsokasodtak a tortúrák a határon, a nemzetiségi önérzetét sértő megjegyzések, telefonok és levelek is megszaporodtak, az utóbbiak persze névtelenül. Most már együtt keseregtünk tovább emberi butaságon, azon, hogy akad, aki elhiszi, hogy az országainkba lépő külföldiek lelkén ejtett sebek nem hullnak vissza ránk, s a határainkon kívül élő nemzetiségeinkre. De együtt keseregtünk a négy évtizede elásott nacionalizmus értelmetlen fel-felbukkanásán is. Mert féltettük, féltjük a hidat, amelyet a nemzetiségek építettek és építhetnek tovább itt élő népek között. Hej pedig, de kellene vigyáznunk kölcsönösen erre a nemzetek közötti békességre. Hisz annyi bűnt követtünk el itt egymás ellen magyarok és nem magyarok egy évszázad alatt, hogy torzsalkodásból másoknak egy évezredre is elegendő lenne. Nemzedékek jöttek világra Közép-Európában úgy, hogy génjeikben hordozták a nemzeti gyűlölködést. Elegendő volt e vidéken a szomszéd zászlaját meglengetni, a himnuszt rossz időben énekelni, hazafias verset szerencsétlen órában szavalni, múltat nem körültekintően kutatni, vagy egyszerűen csak nem tapintatosan fogalmazni, s a gyűlölködés, a nacionalizmus és a sovinizmus, mint szalmatetős házak között a tűzvész, terjedt tova, lángba borítva az egész vidéket. Nacionalizmusra nacionalizmus volt a válasz. Karácsony van, s a népek nagy karácsonyfája alá jó lenne most odaképzelni a békességet és a nyugalmat. A kölcsönös megértést, amit Petru Groza — igaz, magyar— román viszonylatban, de miért ne hihetnénk, hogy közép-európai felelősséggel — szükségszerű korkívánatként fogalmazott meg: „A megértés nemcsak hogy lehetséges, de — mivel a szomszédság és a történelmi együttélés adva van — a kölcsönös boldogságot célzó, lényegbevágó feltétel és geopolitikai jellegű parancs”. Kis nép vagyunk, de nem alávaló nép, itt a kontinens közepén. Őseinknek jó ezer évvel ezelőtti megtelepedése óta több volt a keservünk, mint az örömünk. Mégis, a végtelen pusztákról ide érkezett szittya magyarság mára a kontinens egyik legmegbecsültebb nemzetévé küzdötte fel magát. De a tekintélynek — jól tudjuk — az a legfőbb sajátja, hogy nehéz megszerezni és könnyű elveszteni. így hát a mi elismertségünk sem adhat menlevelet a lazításra, a tunyaságra a lelki restségre, a nemzeti elfogultságra. Annál inkább nem, mert ahogy köztiszteletben álló politikusunk is hangsúlyozta a közelmúltban: „országunk szavának a súlya pontosan azzal arányos, ahogyan itthoni, feladatainkat megvédj ük, gazdasági teendőinkét elvégezzük. Ha jól dolgozunk, akkor növekszik a Magyar Népköztársaság súlya, ha nem, akkor csökken”. Soha nem volt annyira időszerű az intelem, mint napjainkban. Mert ahogy mindenki előtt ismert, nehéz időket élünk manapság. A világpiaci árak nyomasztó hatása miatti veszteségünk az elmúlt évtizedben elérte a második világháborúban elszenvedett pusztulás nagyságát, s a saját hibáink, tévedéseink is jócskán hozzájárultak e sajátos egyenleg létrejöttéhez. Nincs mit szépíteni a dolgokon, ébresztőt kell fújni. Gazdasági téren nincs már hová hátrálni. És itt nemcsak arról van szó, hogy holnap, vagy holnapután egy órával többet kell dolgozni, vagy a munkahelyeken annyival kevesebbet lógni. Mert hiába mondanánk például a szalagon, illetve teljesítményre dolgozó munkásasszonynak, hogy dolgozzon többet, ha munkáját olyan kényszerpályán szervezték meg, hogy ha akarna, sem tudna lazítani. Inkább arról van szó, amit galbátskerti nagyapám és más alföldi parasztemberek példájával tudnék a legszemléletesebben jellemezni. Vagyis, hogy egész életüket a célszerűség és az egészen primitív szinten megfogalmazott, de tudatosan vállalt gazdaságosság uralta. Náluk pontos rendje volt a napnak, és rend volt a ház körül is. Ügy gondolták — és joggal —, hogy a környezetükkel magukat állítják közszemlére. Igaz, erkölcsi alapállásukból fakadt, hogy mindig a saját portájukon sepregettek — konkrétan és jelképesen is — a szomszéd rétjére pedig legfeljebb csak azért tekintgettek, hogy megállapíthassák, melyikük a különb gazda. Mások a hajdanvolt mesteremberekről példálóznak, akik a szó legteljesebb értelmében mesterei voltak szakmájuknak. Vagyis jól és pontosan dolgoztak. Náluk a két óra, az két óra volt, s amit kiengedtek a kezükből, ahhoz a nevüket is hozzáadták. Miközben sorakoznak itt a példák tisztességről, becsületről, leginkább önbecsülésről, valamiféle tartásról, rá kell jönni, hogy olyan értékekről van szó, amelyeket valamennyien fontosnak tartunk; Csak éppen valahogy mindig másoktól várjuk el az udvariasságot, a finom viselkedést, a pontosságot, az egyenességet. Itt mindig, mindenki a másikban keresi a hibát. Fentről lefelé mutatnak, lenn a fentiekre hivatkoznak, középen pedig erre is, meg arra is. Csak éppen a maguk mulasztásait keresik egyre kevesebben. Nekünk, Békés megyében élőknek nagyobb a felelősségünk, mint másoknak szerte az országban. Mondhatnánk azt is, hogy a mi megújulásunk korparancs. Mert súlyos az örökség, amit szegénységgel megrakott tarisznyánkban hurcolunk. így aztán errefelé az örömök csendesebbek, a pofonok meg jobban fájnak. Rajtunk, a magunk becsületén, küzdelmén és kitartásán múlik, hogy boldogulunk, vagy fájdalmasan nyalogatjuk tovább sebeinket, viseljük történelmi elmaradottságunk terheit. Most nem a múltba merengés és a jövőre várás időszaka van. Nekünk itt és most kell cselekedni. Vállalni a tettek iszonyatos súlyát ott, ahol változtatni a legnehezebb: a munkában és a mindennapos szokásainkban. A gyermekeinkért, a családunkért, a nemzeti jólétért. M a este csillagszóró- és gyertyafénybe öltöznék a karácsonyfák, fenyőillattal telnek meg az otthonok. Kedves kis ajándékok, egymásra találások, szelíd megbocsátások és örömkönnyek hullámhosszán érkezik hozzánk a szeretet. A homokóra parányi kvarcszemeinek gyorsaságával pergő élet ritka bensőséges pillanata a mai nap. Rajtunk is múlik, hogy milyen nyomot hagy gyermekeink, családunk életében. Boldog karácsonyt! Arpási Zoltán Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk kedves olvasóinknak! Lázár György hazaérkezett Moszkvából A két ország közötti árucsere-forgalom terven felüli bővítéséről és a gazdasági együttműködés új, közvetlen kapcsolatokon alapuló formáinak gyakorlati megvalósításáról tárgyaltak tegnap Moszkvában a magyar— szovjet kormányfői megbeszéléseken. Lázár György, a Minisztertanács elnöke, aki hétfőn érkezett a szovjet kormány meghívására munkalátogatásra, kedden délelőtt a Kremlben találkozott Nyiko- laj Rizskovval, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökével. A két kormányfő által vezetett tárgyalócsoportban részt vettek a Lázár György kíséretében érkezett személyiségek és magas rangú szovjet partnereik. A megbeszélések szünetében a Szovjetunió Miniszter. (Folytatás a 2. oldalon) A hátrányos helyzetű települések fejlesztési programjai A számítástechnika alkalmazásának megyei tapasztalatairól és a további feladatokról, a területi energiaipari bizottság 1986. évi munkájáról, továbbá a hátrányos helyzetű települések fejlesztési programjairól előterjesztett anyagokat vitatta meg tegnap, december 23-án az MSZMP Békés Megyei Bizottsága mellett működő gazdaság- és szövetkezetpolitikai munkabizottság Békéscsabán. Mindhárom téma a megye gazdaságára nézve nagy jelentőségű. Közülük a hátrányos helyzetű települések fejlesztési lehetőségeinek körülményeit azért emeljük ki, mert a kijelölt térségen túl a megye lakossága szinte kivétel nélkül érdekelt a hátrányos helyzet következetes felszámolásában. A megyén belül kialakított három térség magában foglalja Északkelet-, Délkelet- és Északnyugat-Békést. Biharugra! Geszt, Körös- nagyharsány. Körösújfalu, Mezőgyán, Újszalonta, Zsa- dány, Almáskamarás, Dombiratos, Kevermes, Kisdomb- egyház, Lökösháza, Magyar- dombegyház, Nagykamarás, Bucsa, Ecsegfalva és Kertész- sziget tartozik a fejlesztésre kijelölt községek sorába. Azért ezek a települések, mert a demográfiai helyzet ezekben a legkedvezőtlenebb, s itt a legmagasabb az elvándorlás aránya. Súlyosbítják az itt lakók helyzetét a közlekedés nehézségei, a munkahelyek hiánya, a gazdálkodó szervezetek alacsony jövedelmezőségi színvonala, továbbá az infrastruktúrában tapasztalható nagyfokú elmaradottság. Az elmaradott térségek fejlesztési programja a VII. ötéves terv előkészítését követő időszakban fogalmazódott meg konkrétan, miután a felsőbb szervek is elismerték és megismerték Békés megye igen sajátos helyzetét. A kormányzati szervek az infrastruktúra fejlesztésére a megye segítségére siettek. — összesen 900 millió forint támogatást kaptunk az ivóvízminőség-javító beruházásokra, továbbá a kórházi rekonstrukciók folytatására. Ezek csak közvetve érintik az elmaradott térségek lakosságát, de minden esetben meghatározó jellegűek — állapította meg vitaösszefoglalójában Csatári Béla, a. megyei pártbizottság titkára, aki kitért arra is, hogy a fejlesztési programok véglegesítése során 3000 ember foglalkoztatási gondja vár megoldásra. A 17 településen több száz millió forintra tehető beruházásra és fejlesztésre számolnak. Ebből a gazdasági bázis erősítése az elsődleges, hogy az ott élők életkörülményei érzékelhetően javuljanak. A tervezet a meglevő üzemek hatékonyabb gazdálkodásának segítésével számol elsősorban. Ezért a tervezett összeg 66 százalékát a mezőgazdasági termelés fejlesztéséhez kapcsolják. A fennmaradó 34 százalékból úi ipari munkahelyeket létesítenek, és az infrastruktúrát közelebb viszik a lakossághoz. A bizottság egyetértett azzal a gondolattal, hogy az erőforrásokat célszerű lenne súlypontosan koncentrálni, tehát nem elaprózottan felhasználni, mert a térség fejlesztéséhez szükséges erőforrások jelentős hányadát nekünk, magunknak, a megyének kell előteremtenie. A megyei tanács megyén belüli pályázati rendszert írt ki az elmaradott térségekben megvalósuló új munkahelyteremtő beruházásokhoz. Eddig 33 pályázat érkezett be 1300 munkahely létesítésére. A 322 millió forint beruházási költséghez 206 millió forint támogatási igény gyűlt össze. Ez meghaladja lehetőségeinket. A program — elbírálás után — 1987-ben kezdődik. n K
