Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-16 / 295. szám

1986. december 16., kedd ■KHiWKTiW fl felkészülés egy életre szél Gyógypedagógiai Intézet, Gyula. Kintről nem is gondolná az ember, mekkora épület a behúzódó szárnyakkal. Tan­termek, hálószobák, kiszol­gáló helyiségek, munkater­mek. Sportudvar. Kilencven értelmi fogyatékos gyermek foglalkoztató iskolája és ne­velőotthona. Igazgatója dr. Papp Mi­hály, aki az ősszel kapta meg a megyei tanács leg­magasabb pedagógiai kitün­tetését, a Czabán Samu-dí- jat. Tágas, egyszerűen be­rendezett szobájában beszél­getünk. Előttem az emlékkönyv, mely — ha senki se monda­ná is — a múltat idézi, elő­ször is azt, hogy ez az egyik legrégibb, az ország hasonló intézetei közül: 1925-ben lé­tesült. S hogy működését mindenkor fontosnak tartot­ták — szakmabeliek és má­sok, helyi és országos híres­ségek is —, azt a látogatók nevei jegyzik. Csak kettő: báró Apor Vilmos, az üldö­zötteket mentő legendás fő­pap és Koszta Rozália festő­művész. Kuriózum is talál­ható: 1944-ben az elvonuló német és az érkező orosz parancsnokság beírása... « — De mit csinált és mer­re volt ebben az időben Papp Mihály? — Tanítóképzős voltam a debreceni református kollé­giumban. Dévaványai szüle­tésű vagyok, parasztgyerek, akit tanítója unszolására megpróbált kitaníttatni a család. Gyomára jártam be polgáriba — erős, kiváló is­kolába —, onnan kerültem a nagy múltú kollégiumba. — Milyen érzés volt7 — Félelemmel vegyes el­fogódottságra emlékszem. Csokonai, Fazekas Mihály, Arany János, Móricz Zsig- mond... és még hány csil­laga a magyar irodalomnak járt itt, koptatta a lépcsőket több-kevesebb ideig. Aztán az iskolai és kollégiumi élet egyre jobban oldotta a szo­rongást. A megszokás bá­torságot ad, a tanulás leköt. — Nem volt túl zárt az élet? — Már az, hogy a kollé­gium a város szívében, a nagytemplom tövében van, így többé-kevésbé mindig a várossal is együttélt. Akkor, de különösen a háború után nemcsak a tanításban, a ne­velésben is szabadabb szel­lem tört be. Például: nem­csak vlehetett, de kötelező is volt tánciskolába járni. A jó nevelés részeként, hogy tudjon kezével, lábával mit kezdeni a diák, továbbá mert a tánctudás, az „illem” magabiztosabbá teszi az em­bert. könnyedebbé a fellé­pést a kinti életbe. — Szeretett tanulni? — Szerettem. Különösen a magyar irodalmat, a peda­gógiát és a pszichológiát. De nemcsak tanulásból állt az élet: rendszeresen jártunk színházba, hangversenyre. Máig nem felejtem el a Dohnányi-koncertet az Arany Bikában, s Zathu- reczkit is ott hallottam ját­szani. Egyszer még én is fel­léptem ott, mint a Csenki- kórus tagja, és nem akármi­lyen alkalomból: a Vorosi- lov marsall tiszteletére ren­dezett hangversenyen. Ügy, hogy elmondhatom, egyene­sen Vorosilovnak énekeltem a Mátrai képeket. — A tanári kar? — Nagy tudású emberek tanítottak, s mind karakter volt, maga is jellemnevelő, szem előtt tartva a célt, a felkészítést a tanítói hiva­tásra. Rám legnagyobb ha­tást egy kiváló gyógypeda­gógus tette, a helybeli siket- néma-intézet igazgatója, aki bejárt órákat adni. ö volt a példaképem, s ezért döntöt­tem úgy, hogy gyógypeda­gógus leszek. Kedves taná­raim közé tartozott Gulyás György is, akivel később furcsa — sőt kínos — körül­mények közt találkoztam. Akkor már itt tanítottam, amikor az ötvenes évek ele­jén megszüntették a híres tarhosl zeneiskolát, és én kaptam a hivatalos megbí­zást, hogy gyógypedagógiai iskolát szervezzek belőle és indítsam be... — S hogy zajlott le a ta­lálkozás, milyen volt? — Amilyen lehetett. Én igyekeztem túltenni maga­mat azon a rossz érzésen, hogy pont nekem kell ezt csinálni, a volt tanítvány­nak, ő pedig tudta, hogy eb­ben az egészben nem az én személyem a döntő, ezt csak a sors produkálta. Így aztán mindketten • korrekten tet­tük, amit kellett. — Olt hagytuk abba az előbb, hogy a gyógypedagó­giát választotta élethivatá­sul. Milyen volt a felkészü­lés? — Ami csak az érzelmi elkötelezettséghez kellett, hogy majd eredményes ta­nár váljék a hallgatóból, mindent nyújtani tudott a Gyógypedagógiai Főiskola. Én 1947 őszén léptem át a kapuját először, s akkor még nem volt tabu a pszi­chológia, s Benedek István — a Szondi-tanítvány — a sorsanalízist is tanította ne­künk. Ragyogó gárdája volt a főiskolának, élén a későb­bi névadó Bárczi Gusztáv­val. Kozmucza Flóra — Illyés Gyula felesége —, Mé- reiné, és fölsorolhatatlanul sokan hagytak emberileg is nyomot bennünk, s tették teljessé az elméleti és gya­korlati képzést, s a hivatás­érzet' mellé hivatástudattal is felvérteztek a nem köny- nyű útra. — Mindjárt Gyulára, amint ezt az emlékkönyvi dátum — 1950. szeptember 3. — és a beírás bizonyítja ... — Igen, igen. Azt írtam, „Boldogan kezdem gyógype­dagógiai hivatásomat ebben az intézetben és ebben a vá­rosban.” Így is volt, nagyon kívántam Gyulára kerülni, és örültem, hogy sikerült. S nosztalgia nélkül mondha­tom — bár kisebb volt az ellátottság, tehát a mainál nehezebb körülmények közt dolgoztak —: remek kollek­tíva fogadott. Bizalommal, szeretettel, segítséggel. S ez mind az, ami oly fontos minden kezdőnek, bármily jó is az alapképzettsége. Az­tán telnek az évek, s egy­szer csak azt veszi észre az ember, hogy ő adja már to­vább a fiataloknak azt, amit ő kapott annak idején az idősebbektől. — S a három és fél évtized Gyulán? — Minden benne van. Egész pályafutásom, családi életem. Örömök, gondok, si­kerek. S az együttlélegzés a kiteljesedett várossal, amely­ben meg van már az a kis családi ház, ahova, ha egy­két év múlva nyugdíjba megyek, átköltözünk. Mert bár Dévaványa a felejthe­tetlen szülőföld, a hazám már Gyula. Vass Márta (Fotó: Szőke Margit) KÉPERNYŐ Műkedvelő filmesek A „Műkedvelő filmesek” című dokumentumfilmet, mely a KISZ KB kulturális osztályának közreműködésével ké­szült, a Magyar Amatőrfilm- és Videoszövetség megalaku­lásának 20. évfordulója alkalmából mutatták be. Nagy ér­deklődéssel' vártam a KISZ Stúdió műsorát, hisz jártam- ban-keltemben nem egy" amatőrfilmes kollektíva tagjaival beszélgettem már, s az eszmecserék arról győztek meg, hogy nem problémamentesek e mozgalom hétköznapjai. A nehéz gazdasági helyzet, a fenntartó intézmények anyagi nehézségei leginkább rajtuk, ezeken a nem éppen olcsó •zakkörökön, klubokon, stúdiókon csapódnak le. Nos, várakozással tekintettem e film elé — melyet Bank Szabolcs, dr. Buglya Sándor, Fényi István, Martinidesz László, Szegedi' Zsuzsa és Szatmári Zoltán készített —, hisz félő volt, hogy óvakodva az ünneprontástól, épp az égető gondokról feledkeznek majd meg a szűk negyven percben, melyet e témára szenteltek. Nem így történt. Ügyes szer­kesztéssel, válogatással nem csak a jubiláló szövetség, s a filmezés történetéről esett szó, de a mai klubokról, alkotó- közösségekről is, melyek igenis beszéltek gondjaikról, az anyagi nehézségekről, s a megmutatkozás lehetőségeinek szűkösségéről. Mindezeken túl a műsor készítőinek még arra is futotta az energiából, a figyelemből, hogy nemzet­közi kitekintést adjanak, megmutassák, hol állunk mi, a műkedvelő filmművészet nemzetközi palettáján. Láttuk, nem az utolsó helyen! Szerencsés iskola? Csütörtökön a kora esti órákban a fonyódi Karikás Fri­gyes Gimnáziumról láthattunk riportműsort a Pedagógusok fórumában a televízió kettes csatornáján. Ahogy peregtek a filmkockák, arról győződhettünk meg, joggal tettek kér­dőjelet a műsor alcíme után, hogy: „Szerencsés iskola?”. Mert az valóban nagy szerencse, hogy egy volt tanít^ny apja kétmilliós örökséget hagyott az intézményre. De az, hogy ebből a pénzből uszodára, számítógépekre, futófo­lyosóra, de még egy vízitelep kialakítására is futotta, ez mái nem a szerencsére, hanem a leleményre, a pedagógu­sok és diákok vállalkozókedvére, s az igazgató jó szerve­zőkészségére írandó. S hogy mindezek mellett a diákok finnországi, valamint NSZK, NDK kapcsolatokról, jól me­nő iskolaszövetkezetről beszéltek? Nos, ez sem elsősorban szerencse kérdése, hanem a gyerekek lelkesedéséé és ta­náraik ügyességéé. A tánccsoport, az énekkar tagjai elé, de még az iskolaszövetkezet legszorgosabban dolgozó di­ákjai elé is olyan célokat állítottak, melyekért érdemes dolgozni. Ezúttal is bizonyossá vált tehát, hogy a pénz nem min­den. Az ötletek, a tenniakarás, az összefogás egy oktatási intézmény ügyét is előbbre viszi. Érdemes követni a fo­nyódi példát! N. A. Dél-lengyelországi útijegyzetek (2.) Egy szeghalmi Afrika-kutató A szövés-fonás ősi szer­számai között ülünk Szeg­halmon, a Sárréti Múzéum kiállító helyiségében. Érkez­nek, kezet adnak egymásnak az idős emberek. Az alkalom a találkozásra az a megem­lékezés, amelyet a méltat­lanul elfeledett múlt századi természettudós, kutató, Ko­vács János érdemeinek szen­teltek, az immár várossá rangosodott szülőfalujában. Az est bevezetőjében fel­olvasták azt az üdvözlő táv­iratot, amelyet Kovács Já­nos mai utódai — unokák, dédunokák — küldtek az al­kalomra, köszönetüket fejez­ve ki. A helyi emlékülés Erdei István református lel­kész előadására épült Ala­pos és széles körű életmű­kutatásairól a tavasszal már tartottak beszámolót az egy­háztörténeti konferencián. Pápán. Most ennek az anya­gából hallhattunk népszerű előadást. Nézzük, ki is volt ez a tudós, akivel szemben oly sok törleszteni valója van az utókornak! A kilencven évet megélt gazdag munkásságú természettudós és pedagó­gus élete java részét a deb­receni református kollégium­nak szentelte; ahogyan ő nevezte, a „nagy magyar Alföld világítótornyának". A legmaradandóbb érdemét mégis, mint az első magyar Afrika-kutató szerezte, tu­dományos célú gyűjtőmun­kájával. A féléves közös nevelős- ködés Geszten barátságba avatta Arany Jánossal. Tu­lajdonképpen, neki volt kö­szönhető — amint az elő­adásból kiderült —, hogy nagy lírikusunk Gesztre ke­rült, gróf Tisza Lajos fia mellé, nevelőnek. A szeghalmi megemléke­zésen rendkívül élvezetes stílusú leveleket olvasott fel Miklya Jenő, a Sárréti Mú­zeum igazgatója, amelyeket Kovács János írt Aranyhoz. Különös élmény volt egy bi­zonyos, bihari, a Rézhegyre tett földtani kirándulás be­számolóját meghallgatni. A kedvesen régies megfogal­mazások, az avitt, még a nyelvújítás emlékét őrző ki­fejezések mindenkiben derűt keltettek. Magunkban for- dítgatni kellett mai magyar­ra a „földösme”, a„delejtű”, a „földabrosz” (földtan, iránytű, térkép) és más ki­fejezéseket. Legnagyobb gyönyörűség­gel mégis az egzotikus afri­kai néprajzi beszámolót hall­gattuk. O. Nagy István ta­nár ízes interpretációjában eredeti módon idéződött fel a tudós szeghalmi előd szel­leme és a kor gondolkodása. P. A. Már útban Wieliczka felé, p tolmácsunk még elmondta: í 1939 szeptemberében, ami- I kor a náci csapatok meg- | szállták Krakkót, a Wáwel- ; ben rendezték be főhadiszál- | lásukat. A lengyelek tízezre- | it hurcolták el, a Jagelló I egyetem 183 professzorát in- I ternálták, bezárták a közép- j iskolákat, s miután a Wá- 3 weit kifosztották, aláaknáz- I ták, hogy a lengyel kultúrá- l nak nyoma se maradjon. A lengyel utazási iroda, az I ORBIS programjából nem I maradhat ki a wieliczkai hí- i rés sóbánya. Krakkótól alig I tízperces autóútra fekszik az I 1290-ben városi rangot ka­pott település, mely napja­inkban idegenforgalmi ér­dekesség. Évente 800-900 ezer turista látogat el ide, zöme májustól augusztusig keresi föl a föld alatti látni­valókat. Nyáron nem ritka, hogy naponta 5-6 ezren jár­ják végig a felszín alatti múzeumot. E vidéken a kősót először 1290 táján fedezték fel, s viszonylag rövid idő múltán megkezdték a só bányásza­tát, mely napjainkban is I hat szinten folyik, sok ezer I embernek adva munkalehe- I tőséget. Igaz, ma már mo- I dem technológiával juttat- I ják a felszínre a nélkülöz- | hetetlen ételízesítőt. Kísé- | rönk elmondta: a jelenlegi I feltárásokból megállapítot- I ták, hogy még legalább fél I évszázadig van mit bányász- | ni. A bánya méretei hatalma- S sak: a bányavágatok labi- I rintusának hossza megha- I ladja a 300 kilométert, | amelyből valamivel több | mint négy kilométer a turis- I taút. A főemeletek száma I kilenc, a legfelső szint 64 méter, a legalsó szint pedig I 342 méterrel húzódik a fel- | szín alatt. A mélyben az idegenveze- s tőnk — nyugdíjas bányász — mint mondotta, ez volt az egyetlen munkahelye. Ismeri a vágatokat, mint a tenye­rét. O mesélte, hogy a fel­tárt sómező hossza megha­ladja a hat kilométert, szé­lessége közelíti az 1100 mé­tert. a rétegek kialakulása legalább 15 millió évig tar­tott. A három órányi bá­nyalátogatás során bepil­lanthattunk a korábbi száza­dokba: 394 lépcsőfokot men­Csillár sókristályokból tünk lefelé, a végeláthatat­lan sötétségben. Csupán egy-egy sápadt lámpácska világított, adott bátorságot az idegennek. A lépcső al­jában szusszanásnyi pihenőt tartottunk, s módunk nyílt a lépcsőkomplexum, az áll­ványzatok, az aláducolások szemügyre vételére is. Egy biztos: a korabeli ácsok re­mek munkát végeztek, az embervastagságú gerendák egybeépítése nagy szakérte­lemre utal. Kísérőnk csak tényként említi: a bányában a fa nem korhad, szinte örö­kös. s máris indulunk. Elő­ször a Kopemikusz-kamrá- ban állunk meg, ahol a nagy tudor 4,5 méter magas szobra áll, természetesen sóból. A Szent András-ká- polnát a XVI. században alakították ki. Néhány perc­nyire innen a Nagy Legen­da kápolnájába érkezünk. A bányának ez a legnagyobb terme, s a bánya legrégibb legendájából alakították ki a hat életnagyságú alkotást. A legenda szerint Kinga ki­rályné a XIII. században IV. Béla Árpád-házi király fele­ségének, bizánci Máriának a lánya volt, aki Krakkó-San- domierz hercegének, Bolesz- lavnak lett a felesége. A monda szerint, amikor Kin­ga felkészült a lengyelorszá­gi útra, azt kívánta, hogy a hozományon kívül olyan es­küvői ajándékot adjon vőle­gényének, aminek alattvalói is megörülnek. A látogatók­tól megtudta, hogy sóban szenvednek hiányt. Hazájá­ban, Magyarországon volt só bőven, s amikor erről be­szélt, édesapja Máramaros- ban egy sóbányát ajándéko­zott neki. A királylány oda utazott, majd jegygyűrűjét az egyik aknába dobta. Krakkóhoz közeledve elérke­zett Wieliczkába. Ekkor mondta szolgáinak: ássanak egy mély gödröt. Alig ha­ladtak néhány ásónyomnyit, amikor sórögöt találtak. Amint mélyebbre haladtak, mind több sórög került a felszínre, s az egyikben ott volt a jegygyűrű. A turistaút Nagy Kázmér, a törpék barlangja, Szent Kereszt és Kinga királyné kápolnája mentén vezet. Ez utóbbinál bámulatosan szép látvány fogadja a látogatót: 101 méterre a felszín alatt húzódik az 50 méter hosszú, 16 méter széles és 12 mé­ter magas barlang, melyet öt, sógyöngyből készített csillár világít meg. Átmérő­jük meghaladja a 2,5 mé­tert. Ebből a barlangból több mint 20 ezer tonna sót hoztak a felszínre.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents