Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
NÉPÚJSÁG Sass Ervin versei: Legenda mondják hogy az embert nem lehet legyőzni hogy nincs az a golyó az a kés az a harcmodor az a ravaszság mondják hogy az ember sebez- hetetlen hogy az egész égbolt mint óriás pajzsa védi mondják hogy a szerelem maga a halhatatlanság és egyetlen szó a varázslat titka szeretlek mondják hogy az ember ö- rökkévaló ■miként a föld és a csillagok de örökkévaló-e a remény hogy az embert nem lehet legyőzni soha Egy vasárnap délután már a felhők is csendesebbek denevérszárnyak egyre alacsonyabban és egyre közelebb elfutottak a nyár segédcsapatai a koraősz is megfutamodott az őrtálló jegenyék riadtan sóhajtanak miként a felhők is egyre halkabban fények kristálylapjain szürke pala reménypázsitokon elszáradt füvek fegyverszüneti egyezkedés a világ csak a hangod a hangod a régi pirosarany s a mindent lebíró fegyvercsoda egy vasárnap délután Varsa Zoltán: Ma még Térülnek hozzád a szavak 1'akár az árva kisdedek. Vonat ringat s az éjszaka •— ina még bízvást rád lelhetek. Ma |még igen. S holnapom? Holnap is megmaradsz nekem Szemem füzében elveszett foglyul ejtett tekinteted. Akármi lesz! Te megmaradsz ezernyi áldott pillanat, csillagok rendszerében. S a kifosztott égbolt alatt megrettent árva fél-szavak őriznek, s megidéznek. Szavak, szavak Egy szál gyertya Elszáradt levelek zörögnek a talpunk alatt. Egy nyáron át zöldelltek, lehelték buzgón a frissítő oxigént e megfáradt világba. Dacoltak viharral, szárazsággal, ám ha langyos eső tisztította pórusaikat, nagyokat nyújtóztak, remélve, hogy jóra fordul a soruk. Mint a fehér hajszálaiktól megriadó asszonyok, bánatosan nézték, hogyan barnul lombkoronájuk. S amikor az október kiszívta hajszálércsatornáikból az utolsó csepp éltető nedvet, elindultak kábán, semmivel sem törődve, avarszőnyeget teríteni az utak mellé. Halottainkra emlékezünk. Gyertyafények világolnak a sírkertekben, későn nyíló virágok díszítik az előttünk élt emberek hantjait. Fájdalom, bánat, megbékélt belenyugvás járja át szívünket. Hiszen csak az élet fényétől érzékelhető az elmúlás árnyéka. S aki jól sáfárkodott a neki szabott idővel, nem múlhat el nyomtalanul. A város, amelyben élünk, házak sokasága, utak és megfékezett folyók, egy egész világ számlálhatatlan értéke őrzi mindazok keze munkáját, akik előttünk éltek. A nyelv, amelyet beszélünk, a kultúra, amelynek részesei vagyunk, a hazánk, amelyet szeretünk, nemzedékek láncolatán át összetartó erő. Hozzánk hasonló módon éreztek messzi ködbe vesző őseink, akiknek már a nevét se tudjuk. Mese vagy történelem lett valamennyi cselekedetük, ám génjeinkben őrizzük mozdulataikat, vágyaikat, és a reményt, hogy jobb legyen a világ. Sírkertek fejfáin torokszorító a jel, ha gyorsan ellob- ibant, be nem fejezett sorsokról tanúskodnak a számok. Ám az elfecsérelt vagy a fájdalmasan hamar bevégzett élet az igazi tragédia. Mert ha nem is örök létre, de alkotó, értelmes munkára születünk. Milyen jó a hívőnek, aki vágyódva nézi a temetők feliratát: „Feltámadunk!” Számára csupán előjáték, a lélek megmérettetése e földi lét, az „igazi”, az örök, csak ezután következik. Aki a lélekvándorlásban, az új alakban való megszületésben hisz, bizarabb formában bár, de szintén a folytatásban reménykedik. Ám aki most, ebben a soha vissza nem térő alkalomban látja az egyetlen lehetőséget, bizony megrettenhet személyes sorsa esendőségén, de mégis megtapasztalhatja a létezés csodáját, gyönyörűségét. Könnyet hullatunk szeretteink elmúlásán. Temetők mécsesfényei üzennek az élőknek. Nem riogatva, éppen csak figyelmeztetőn: napjaink száma véges, gazdálkodni most kell velük. Apáink nagyapái is itt jártak, éltek, örültek és elfogytak ezen a földön. Aki ma még meg sem született, rá is várnak, remélhetően, boldog évtizedek, de nem számolatlan mennyiségben. Gyereket nemzeni, apát elsiratni csak ennek tudatában szabad. Mert éppen ma gondolt ránk a soars, becsüljük meg a szívdobogás, a; kenyér, a tiszta víz, a munka, a szerelem fenségét. Legyen bőséges, jó idő számunkra, hogy betöltsük hivatásunkat. Évtizedek múlva, ha sárga falevelek hullanak emlékeinkre, megbékélten távozzunk a tovatűnt idővel. Andódy Tibor 1986. november 1., szombat Kondacs Pál: r Útban hazafelé (regényrészlet) Az öreg mozdonyvezető, aki már több mint harminc éve szívta a gőzmozdony füstjét, azonnal felismerte a veszéllyel fenyegető helyzetet. Nem volt nehéz. Volt hasonló tapasztalata. Koromtól fekete arcát már az első világháború szele is érdesre csapdosta. Tudta, hogy a fanatizált tömeget nehéz megállítani. Egy azonban biztos. A mozdonyt nem hagyja el. Remegő lábakkal kiállt a vasajtóba, jobb kezével szorosan fogta a széntől fényesre csiszolt lapát nyelét. — Emberek, nem látjátok, mi történik körülöttünk!? Nézzetek az országútra! Egymásba érnek a tankok. Német tankok, ha nem tudnátok. Nem megyek tovább. Van még néhány óránk és itt a világ vége. Észnél legyetek. A németek menekülnek. Meneküljünk mi is. A tömeg moraját egyéles, sipítozó férfihang hasította ketté. A vékony csontú, nyakigláb egy borosüveggel a kezében hadonászott, és elcsukló hangon kiabálta: — Ne pofázz, ott fent a létrán! Ha majd egyedül leszel, csinálsz, amit akarsz, de most a mi szolgálatunkban állsz. Elviszel minket. Haza! A szerelvény első embere nem tántorodott meg a sértő szavaktól. Kemény fogadalmat tett. Innen nem mozdul. Kecskemét irányába biztos, hogy nem. Csalódja, minden hozzátartozója Pesten él. A szerelvényt vissza kell vinnie. Mindenáron hazamegy, vagy a szerelvénnyel. vagy nélküle. Gyalog is, ha másként nem. A tömeg fekete áradatként hömpölygött a mozdony felé. Már mindenki ott hadonászott, aki tovább akart utazni. A széntől fekete ember farkasszemet nézett a tengernyire duzzadt tömeggel. Görcsösen markolta a vaslétra korlátját. Egyetlen támasza volt a felmérhetetlen bajban. A mozdony sohasem hagyta cserben. Jó barátok voltak. De most hogyan tudna segíteni ? — Vén ördög! Fekete szörnyeteg! Már csak a szarvak hiányoznak a homlokáról! A pokol tüze már ég a háta mögött! — Tűzre vele! A vékony csontú, nyakigláb felkúszott a vaslétrán, és lábánál fogva lerántotta a mozdonyvezetőt. — Ne bántsatok! — hasított a levegőbe a mozdony- vezető kiáltása. Az emberek szétugrottak. Hatalmas huppanás a kavicsos földön és dermedt csend a mozdony körül. Az áldozat ott hevert hason fekve, szétterpesztett kezékkel és lábakkal, mozdulatlanul. Az utasok egy része, azok, akik az előbb még közömbösen szemlélték az eseményeket, részvéttel az arcukon a helyükre igyekeztek. Vissza a szerelvényre. Csak kevesen maradtak a mozdulatlan test mellett, és a hátára fektetve- próbálták élesztgetni. A négy merincsoki vándorlegény mindent hallott és látott. Csak egy gondolat foglalkoztatta őket is: hazajutni, minél előbb. De hogyan? Az már teljesen biztos, hogy a vonat nem megy tovább. Ez a napnál is világosabb. Szegény öreg! A mozdonyvezető iránti részvét csendjét Szud Gyurka törte meg. — Tudjátok, mi lenne a legokosabb? Itt hagyni az elsüllyedt hajót. — Jó, jó. de utána? Mi lesz utána? — szólalt meg kétségbeesetten Majron György. — Nagyon messze vagyunk még Merincsoktól. Kecskeméttől is. Hogyan megyünk tovább? — Ne félj, Gyurka. Soha sem volt úgy, hogy ne lehetett volna még rosszabbul is — feszítette a húrt Szud. — De jó kedved van. Igazán nem olyan időket élünk, hogy szélnek eregesd tompa okoskodásaidat... — Igazad van, de savanyú képpel nem juthatsz egy lépéssel sem előbbre. Próbáld meg. Szabad az út. Csinálj, amit éppen akarsz, vagy inkább amit tudsz ... Én máris indulok. Díszlépésben. — Ne vitatkozzatok, nincs annak semmi értelme — törte meg a hahotázást Szud. — Hallgassatok meg inkább engem, a bölcs ká- dit, jobban jártok. Ismeritek a jó ötleteimet. Most is akad egy. Hiszitek, vagy nem, Szud Gyurinak ebben a faluban is vannak ismerősei. Nagyon jó ismerősei. Meglátogatjuk őket. Majd ők segítenek. — Gyerünk, egy, kettő, három — adta ki a parancsot. A szerelvényben már nem volt kitői búcsút venni. Egymást lökdösve ugráltak le a magas lépcsőről. Utastársaik szétszéledtek, ki tudja, hogy kit merre sodort a kilátás- talanság. Csak a szerencsétlenül járt mozdonyvezető körül álldogált még néhány ember... — Jó estét, Pali bácsi. Ne ijedjen meg. A hátam mögött még három suhanc áll. Civilek. Ne féljen tőlünk. Jó szándékkal jöttünk. — Á, jó estét, fiam! Te a Szudék Gyurija vagy, ugye? Hogyan keveredtél ide? Mit kerestek itt, hisz látom, hogy négyen vagytok — szólalt meg Kovács Pál, felbátorodva az ismerős arc láttán. — Hazafelé igyekszünk, Pali bácsi. Illetve igyekeznénk, ha tudnánk. Vonattal indultunk Budapestről, de sajnos a vonat nem megy tovább... — A mozdonyvezető, a mozdonyvezető... — szólalt meg leghátul Majron Gyurka. — Képzelje, Pali bácsi, lehet, hogy meghalt. Kovácsban azonban még élt a gyanú a négy váratlan jövevénnyel szemben. — Kik ők tulajdonképpen? — mutatott a három fiatalemberre. — Tudod, Gyurka, ugye nem haragszol, de az embernek óvatosnak kell lennie. Ilyen világot élünk. Mindenki gyanús, aki él és mozog. Mindenki, mindenkinek. Ilyenkor lesznek a barátokból ellenségek, a jó emberekből rosszak és fordítva. — Ök az én cimboráim Merincsokról. Pesten tanulnak. éppen úgy, mint én. Kovács Pál ezek után nem sokat gondolkodott. A konyhaajtó, melynek kilincsét eddig szorosan a markában tartotta, kinyílt. — Jól van Gyurka, hiszek neked, hisz jól ismerjük egymást. Tisztelem a szüléidét is. Jöjjetek beljebb, és foglaljatok helyet minálunk — szólt hozzájuk most már szívélyesebben. — Talán az lenne a legjobb, ha mindjárt az asztal köré telepednétek. A fiatalok mindig éhesek, hát még azok, akiknek ilyen hosszú .út áll a hátuk mögött. A három fiú egy pillanatra sem vette le szemét Szud Gyurkáról. Tulajdonképpen ő itt az ismerős, neki kellene egyetérteni vagy tiltakozni, ök legszívesebben már az asztal mögött várnák a finom falatokat. — Bocsássa meg nekünk a váratlan látogatást. Higgye el, nem akarjuk zavarni magukat. Sietünk haza — mondta Gyurka. — Engem igazán nem zavartok, de tudnotok kell: olyan ember ajtaján kopogtattatok, akit ugyancsak keresnek. Pontosabban: kutatnak utánam. Eddig, hála az Istennek, sikertelenül. Mielőtt lecsaptak volna rám, mindig sikerült egérutat nyernem. Élek, fiam, élek, és most már egyre több a reményem, hogy meg is érem, amit akartam .. — Mit akar megérni. Pali bácsi? — A szabadságot, fiam, a szabadságot. Szud Gyurka nem egészen értette Kovács Pál szavait, örült viszont annak, hogy bemutathatja barátainak családja jó ismerősét. — Jól figyeljetek, legények — fordult hozzájuk. Előttetek áll Kovács Pál aratómunkás, aki minden évben eljött hozzánk, illetve szüléimhez. Aratás idején. Feleségével együtt. Ök ketten egy aratópár. Most villant át Kovács Pál agyán, hogy abban az időben magázták Gyurkát. Ez volt p szokás, ez dukált a gazda fiának. Fiatal úr... — Megkerestük az évi kenyérnek valót — hangzott az a kissé megkésett válasz Kovács Pál szájából. — Igazán jó dolgunk volt apá- déknál. Szeretünk oda menni. A kenyérnek való a legfontosabb. És a szalonna, édes fiam... De most már üljetek le. Megyek az asz- szony után, és ha előkerül, biztos vagyok benne, hogy jobbra fordul az életünk. Kovács körülnézett a konyhában, a .székeket kereste, és gyorsan lerakta az asztal köré. — És most bemutatom nektek a feleségemet — lépett a szoba felé, és kinyitotta p nyikorgó ajtót. — Gyere, mama, gyere. Ne félj, barátok érkeztek hozzánk. Nézd meg például Szud Gyurkát! Jól ismered. A többiek az ő barátai. A fiúk felpattantak, és mintha betanulták volna, egyszerre kiáltották a nevüket. Bemutatkoztak. — Asszony, készíts vacsorát, a fiúk éhesek. Nem látod, hogy milyen puha az orruk? — tréfálkozott Kovács. amikor már mindenki az asztal körül toporgott. Kisvártatva megtelt a konyha kolbászillattal. Ugyanolyannal, amilyet otthon szoktak meg a fiúk. A merincsoki tanyavilágban. Még októberben is piros az, mint a rózsa, a házi paprikától! Hamarosan rózsás lett a hangulat is az asztal körül. Különösen azután, hogy a házigazdp kijelentette: a váratlan, de kedves vendégeket, tanult embereket. Pálinkával is meg kell kínálni. Házival. Hogy valóban otthon érezzék magukat. Mindenki ivott, csak Kovács Pál nem. Koccintgatott a vendégekkel, akik észre sem vették, hogy nem fogy a poharából, mert a saját- magúkéval voltak elfoglalva. A négy vendég közül csak Majron Gyurka tartotta meg a józan eszét. Félt a következményektől, mint mindig, amikor szeszes itallal kínálták. — Köszönjük a jó tanácsokat és a finom vacsorát — mondta, amikor már búcsúztak, Majron Gyurka. — Most már útra kelünk. Az ismeretlen útra. Az ön szavai, Pali bácsi, biztos segítségünkre lesznek. Amikor megpihent lábukat kitették az utcára, fel- bolydult embertömeggel találták szemben magukat. Az egymást kereső emberek riadt hangjától, volt hangos az éjszakába bújt utca. Azon az úton. melyet a vendéglátó ajánlott, menekülő szekérsor zajp hömpölygött. A szekerek bútorokkal, szipogó gyerekekkel és jajve- székelő asszonynéppel voltak megrakva. Nyögtek a teher alatt. Utánuk a tehenek, borjak botladoztak a saroglyához kötve. A menekülők ellepték a széles utat. — Állj, álljatok 'tneg! — recsegett a levegőben két megtermett, fegyveres férfi hangja, amikor a négy vándor az-első útkereszteződéshez ért. Szuronyos puskájukat rájuk szegezték. Az előző jókedv, amelyet Pali bácsi pálinkája varázsolt az arcukra, eltűnt. Egy másodperc alatt. — Fel a kezekkel, taknyo- sok! — ordította a bajuszos, fegyverét magához szorítva. Majron Gyurka csomagja már rég a földön pihent, kezei az égnek meredtek. Mind a négyen rádöbbentek, hogy az éjszakát és a fegyvert jobb tiszteletben tartani. Még szerencse, hogy az egyenruhások magyarok és nem németek. így legalább megérthetik egymás nyelvét. — Hová mentek!? — dör- gött a borotvált képű. — Izsákra, kérem szépen — szólalt meg Szud Gyurka. — Ide, nem messze ... — Elárulnátok azt is, hogy mi a fenének? Hogyan kerültetek egyáltalán ide? Civilben. Szöktök valahonnan, ugye?... — Jó] nézd meg őket — röhögött a bajuszos sima képűhöz fordulva. — Jól megtermett legények. Csak az egyenruha hiányzik róluk. — Hogyan képzelitek a háborút puska nélkül, legények? — A szüléinkhez sietünk. Haza igyekszünk — bátorkodott megszólalni visszafojtott hangon Skrabák. Mint á kvartett legbátrabb tagja, nem restellt füllenteni sem egy kicsit. Valamit mondani kell, ha kérdezik az embert. Az igazat nem mondhatja. mert azt senki sem hinné el. Ki hinné el, hogy gyalog indultak neki a közei kétszáz kilométeres útnak, egészen Merincsokig? Senki. — Mi hallgatók vagyunk ... — Milyen hallgatók? Hát ami azt illeti, sokat nem nyitogatjátok n szátokat. — Egyetemi hallgatók, csendőr urak. Majron Gyurka biztos volt benne, hogy a tábori csendőrök nem engedik őket tovább. Elérkezett az ideje tehát annak, amit már korábban sejtett. Elkapják őket. és nyomban kikötnek valamelyik katonai egységnél. Puskát akasztanak a nyakukba, és gyerünk a frontra. — Jól hegyezzétek a fületeket, hallgató urak. Mi sem az iskola mellé jártunk, ha tudni akarjátok . Lehet, hogy a ti egyetemetek kapuját nem nyitogattuk, de azért nálatok jobban tudjuk, hogy merre kell haladnunk. Ti rossz irányba mentek. De lássátok, hogy kikkel van dolgotok. Menjetek isten hírével, amerre elindultatok, hátha csoda történik, és találkoztok szüléitekkel ... A két csendőr szinte váratlanul sarkon fordult, és kemény csizmaléptekkej indultak a menekülő tömeg után. A fényesre pucolt szuronyokon megcsillant az éjféli hold sárga fénye. A fiúk magukra maradtak. Majron Gyurka mozdult meg elsőnek. Izzadt fejéről lekapta a sapkát. Homlokát kabátja ujjával próbálta szárazra törölni. A többiek álltak, nem mozdultak, mintha gyökeret eresztett volnP a lábuk. Fejük fölött a tiszta égbolton csillagok ezrei árasztották a nyugalmat és a csendet. Szud Gyurka szólt elsőnek. — Tűzzünk innen csóri- káim, minél előbb! Amíg vissza nem fordul az a két csendőr. Amikor már néhány kilométert futottak, senki sem mondta volna meg, hogy mennyit, 'Skrabák megállította őket. — Pihennünk kell, fiúk. Ezt az iramot úgysem bírnánk sokáig. Nem pazarolhatjuk el az erőnket. Okosan kell gazdálkodnunk minden lépésünkkel* 'Merin- csok még nagyon messze van ... A szerző „Késel visszatérés” című szlovák nyelvű regénye 1987-ben jelenik meg a Tan- könyvkiadónál. E regény egy részletét adjuk közre magyarra fordítva.
