Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-07 / 263. szám
NÉPÚJSÁG 1986. november 7., péntek o Szerge] Zaligin: Vihar után (részletek) Simon István: A Péter-Pál erődben Vigasztalan -fal. Az ajtó is hol nyílt, hol csukódott, de tárva sose volt. S a cella (amely Uljánovot, Gorkijt benyelte) és a szürke folyosók — Igen, ezek voltak a katedrális égbe, csillámló tű-tornya alatt, ahogy gondolták és hitte a cár is, a szellemén még a biztos lakat. Szorongása csak neki volt, az őrnek; csengette hát patkóját délcegen, magában mormogva: itt ki nem törnek! Pedig ültek csak bent a priccseken. Kergeti mégis az a láthatatlan kétely ördöge, a hideglelés; kardja, mert meghajol, bokája csattan, míg a kémlelőnyíláson benéz. (A tornyok kint az egész órát csengték, elhullajtva, mint fák a levelet, És közelgett, ha lassan is, tizenhét, s látja, hajnal jön, pirkad már kelet.) Elmondjam neki utólag, mit érez? A vas nehéz iés nehéz a fogoly téli fákként bepólyált feje; véres foltokat láthat. Tovább rostokol. De tudja, bármi szűk a cella, gólya ahogy nem hozhat végül gyereket, elgondolja, míg útját föl-le rója hogy minden új még kínban született. S benéz újra ... Mily fényesség vakít! Megtántorul — a gyötrelemtől sárga szempárból gyémánt-tüz ragyog: a hit falat-törő örök világossága . . . Leningrád, 1965. október. 1921. NYÁR. .. .Ezzel kezdődött el a játék. Nem tudták, hogy figyeli-e valaki őket, a játékukat, valószínűleg senki se törődött velük, de a játék az folytatódott, mégpedig híven, elevenen, hogy Pjotr Kornyilov még meg is rémült egy pillanatra, „Miféle ember ez? Miféle nő lehet, ha ilyen élethűen tud játszani?” Egy perc múlva azonban már megértette, hogy ez a nő nem ábrázolt senkit, csakis saját magát: adva volt egy helyzet, amelyben ma élt, kifejezetten ez a helyzet, és nem valamilyen másik, és ő ennek minden erejével, sőt erején felül alávetette magát, meg akart felelni neki, talpon akart maradni benne. És nem ő volt a rendező, hanem maga Kornyilov, és ha lehet valamit csodálni, akkor az Kornyilov színészi képessége; a nő csak megadással utánozta — a régen várt találkozás féktelen örömére örömmel, az ölelésére Öleléssel, a zavarára sokkal nagyobb zavarral válaszolt. Ha tehetséggel csinálta, az az engedékenység tehetsége volt. így hát nem azonnal, nem az első pillanatban ismerték meg egymást, és amikor egymásra ismertek, először zavartan álltak, majd erőszakkal eloszlatták a zavarukat, kitárt karral egymásnak estek, ölelkeztek, csókolóztak, megfeledkezve a csomagokról: a kopott útitáskáról meg az eléggé terjedelmes batyuról. Amíg ölelkeztek, hála istennek, senki se lopta el a csomagokat, felkapták hát az útitáskát, meg a batyut, megkerülték az udvarház- templom-vendéglő építészeti jegyeit elegyítő pályaudvar épületét, kimentek a térre, és nagyon megörültek, amikor megpillantottak egy szabad bérkocsit. Nem személyszállításra, hanem teherfuvarozásra való volt az a bérkocsi, inkább afféle szekér, de őket, szerelmeseket ez egyáltalán nem zavarta, feldobták rá az útitáskát, meg a batyut, meg sem egyezve a fuvardíjban, maguk is felugrottak, megmondták a címet — Loktyev utca, a Zajcsan tér . sarka —, és mint akik valamikor összetartoztak, de aztán évekre elszakadtak egymástól, úgy ültek a. bérkocsin, amely vitte őket a homokos auli - utcákon, a perzselő és vakító nap fényében. Zavarban voltak egymás előtt, és felkeltették a bérkocsis kíváncsiságát, sőt kiváltották az együttérzését. Először az iránt érdeklődött, milyenek a gabonaárak arrafelé, ahonnan a „nagyságos” utas érkezett, mibe kerül az első, no meg a második osztályú búza? Hát a korpa? Az utas készséggel és részletesen válaszolt, hiszen a kocsis szemtanúja az ő ide- érkezésének meg a szeretett nővel való találkozásnak. Természetesen az utas is érdeklődött; mivel eteti a kocsis nehéz igáslovát ebben a mostani takarmányszűke világban? Melyik utcában lakik? * Az utas persze emlékezett a kocsisra, annál is inkább, mert az kivívta a rokon- szenvét. A kocsis pedig, aki minden szükség nélkül csak úgy megszokásból, a rend kedvéért meg-megsimogatta szironybőrostorával sárga lova hatalmas tomporát, már Pjotr Nyikolajevicsnak szólította az utast, és elsírta neki a fuvarosélet* keserveit, meg a takarmánygondokat a különböző időkben, először a pej, aztán az almásderes, most meg ennek a világossárga, majdnem fakó lónak az idejében. Második Miklós cár, Kerenszkij és a bolsevikok alatt. Pjotr Nyikolajevics Kornyilov ügyesen, sőt lelkesülten beszélgetett a hőségtől, meg a nemrégen felhajtott kisüstitől kipirult és megizzadt kocsissal, de közben nem őt, hanem a nő arcát figyelte, azét az emberét, aki megajándékozta e találkozás mesés örömével. Hát igen, furcsa volt az arca, nem is lehetne megmondani, milyen. Kornyilov nem tudott leolvasni róla semmit, de bízott abban, hogy előbb-utóbb kirajzolódik rajta valami. Ez a majdnem misztikus női arc igen furcsa volt, azért beleillett ebbe a teljesen reális, teljesen konkrét' világba — a csúnya kis faházakból széles, kövezetlen, homokos utcákból álló tikkasztó városba, benne fuvarossal, meg a világossárga, majdnem fakó nehéz igás- lóval. Igen, ebben a világban létezett ez a nő, kétségtelenül ebben. Az igásló is alighanem érzékelte az utas elégedettségét, de nem közvetlenül, hanem a gazdája széles jókedvén keresztül, amit eléggé ritkán tapasztalt, kissé ingó léptekkel, maga is vidámabban ballagott a villásrúd között, meg se kottyant neki a nyikorgó szekér a három emberrel, meg azzal a kis batyuval: jobbra-balra lengetve a farkát, gondtalanul, de rá jellemző kitartással szedte és fújta ki a széna és egyéb illatú levegőt, ütemesen mozgatva közben a fülét — láthatólag neki is örömet szerzett, hogy hallja önmagát. A vasútállomás kint volt a város szélén, és a nehéz igásló először a két versztnyi kiterjedésű homokos, napfényben sárgálló buckákkal teli üres telket hagyta maga mögött — ez már hasonlított a nem is olyan távoli Kara-Kum-sivataghoz —, aztán a szélső házakat, amelyek oly nyomorúságosak voltak, hogy a Zajcsan teret, ahova most közeledett, nemcsak városnak, hanem kis jóindulattal, városközpontnak is léhetett nevezni. A tér és a Loktyev utca sarkán álló ház pedig ilyen összehasonlításban pompás emberi hajléknak látszott. És attól, hogy most ehhez a pompához, új életének, újjászületésének a szimbólumához közeledett szép komótosan, de azért biztosan a zörgő szekér, oda, ahol már nem a könülmények irányítják őt, hanem ő a körülményeket, Pjotr Kornyilovon is úrrá lett az izgalom. Vagy tán az öröm fogta el. Meg a felindultság, a lelkesedés az egész környező világ iránt, mindenekelőtt a játék, a komédia hatására, amelyet oly kiválóan és tehetségesen vezetett, miközben a kocsissal beszélgetett, de csak a nőt figyelte, akinek az arcáról — remélte — hamarosan leolvad az ismeretlenség máza, és feltárulkozik a maga valójában... 1923. TÉL. ... 1923. február 16-án kedden éjfél előtt tizenöt perccel Kornyilov elrejtőzött a fehér spalettás házzal szemközti szűk mellékutcában, és még mindig reménykedett. Hátha nem úgy lesz, ahogy az ezredes elhatározta. De öt perccel éjfél előtt már tudta, minden úgy fog történni. öt perccel éjfél előtt három alak közeledett az ötödik Zajcsan utcán az ezredes hosszúkás és alacsony, fehér spalettás háza felé — kettő puskával a vállán, a harmadik revolverokkal a derékszíján ... Egyikük kint maradt az ablakok alatt, ketten átvetették magukat a kerítésen az udvarba... Aztán ajtókopogás hallat* szott. Utána csend lett, az éjszaka sápadt volt, de nem sötét, felhők tarkállottak az égbolt felén, köztük csillagok pislákoltak, meg halványan sütött a hold, most nem sugallt semmit. Egyszer csak lövések dördültek a házban. Tompán. Kétszer. Rövid szünet után még egyszerA különleges rendeltetésű osztály vöröskatonája, aki az utcán maradt, puskatussal bezúzta a spalettát, üvegcsörömpölés hallatszott, a spaletta leesett, a katona belőtt az ablakon, majd ahogy a lába bírta, elrohant lefelé az Ötödik Zajcsanon a városközpont felé. „Orvosért szalad! — gondolta Kornyilov. — Segítségért — egymaga nem tudja elvinni a sebesülteket. Meg a halottakat” — gondolta még, és odasettenkedett a ház falához, felállt a földpadkára, a deres ablaküveg bezúzott nyílásán benézett a szobába. A mennyezetről hetes petróleumlámpa lógott öblösen, feketén, hasonlított ahhoz, amelyik két nappal azelőtt fénnyel világított a „hajdaniak” gyűlésén, Aul szemközti külvárosában. A levegő is mahorkafüstös volt, odabent, kékesszürke, de nem nagyon sűrű. „Az ezredes dohányzott — gondolta Kornyilov. — Dohányzott, ahogy várta őket”. Kornyilov jobban a homlokára húzta rongyos, erre az alkalomra felvett sapkáját, kezével félig eltakarta a szemét, beljebb hajolt az ablakon és bekiabált: — Mi történt itt? Mi történt? A szoba közepén egy vénséges öregember állt kigombolt ingben, lampaszos csizmanadrágban, és egy ugyancsak vén, kétrét görnyedt öregasszony. „A házigazdák! Hát ezeknek hozta az ezredes a vizet hétvedres hordóban”. És még egy ember, egyik kezében szemüveget, a másikban valamilyen kis üveget tartott. „A másik lakó. Besúgó. A vörösök fogadták fel!” — Mi történt, essen belétek a ragya! — Édes Istenem, édes 's- tenem! — hajtogatta levegőért kapkodva az öregember, és tépdeste szikár testén az inget. — Hát mér nem adta meg magát, édes Istenem? Ellene szegült a hatóságnak?! Az élőkön kívül halottak is voltak a szobában- Egy pár szürke katona-nemez- csizma a hozzávaló lábakkal, s derékig tartó törzs feküdt az ajtóban, és bár a felsőteste nem volt látható, Kornyilov tudta: „Halott!” Félig ülve, fekve, háttal a falnak támaszkodva, jobb vállára hajtott fejjel, mintha pihenne — egy másik. „Az is...” Mahov ezredes hason elnyúlva feküdt a padlón, mintha futás közben vágódott volna el, de arccal egyenesen az ablak felé nézett. Kopasz feje sértetlen, egy karcolás sincs rajta, egyetlen folt, egyetlen lyuk sincs az arcán meg a koponyáján, de hatalmas sötét tócsában feküdt, amely még egyre terjedt körülötte. Csak az őszes hajú hölgy, aki a minap karon fogva jött hazafelé Jevgenyija Vla- gyimirovnával, a „hajdaniak” gyűléséről, és aki az ezredessel együtt bement ebbe a házba, csak ő nem volt sehol. Semmilyen áruló jel nem volt az ezredes szobájában, ami rá emlékeztetne — semmilyen holmi, ruhadarab ... Tehát? Csak idejárt az ezredeshez, és időben kereket oldott. Az ezredes nem akart elrejtőzni, de ő másként határozott •.. Kornyilov előtt felvillant ősz szálakkal tarkított kékesfekete frizurája, hatalmas sötétkék szeme, aztán eltűnt. Ebben a kis városban köny- nyen meg lehetett volna tudni róla egyet s mást, és aztán találgatni, nem ő volt-e az az aktívan gyengéd nő, az az ideál, akiről az ezredes oly szépen, oly meggyőzően tudott beszélni Kornyilovnak a gyűlésről hazatérőben. De minek? Minek bármit is megtudakolni — az tapintatlanság, sőt veszélyes is. Másnaptól Kornyilov kivételes figyelemmel olvasta, sőt tanulmányozta a Vörös Aul című újságot, a szürke meg sárga csomagolópapír-lapokat. Vastagok, egyenetlenek voltak a lapok, a rossz minőségű nyomdafesték miatt helyenként lemaradtak a betűk, és olvasás közben ki kellett találni, hogy a M nt ősz vá an k z lt k” azt jelenti: „Mint Moszkvában közölték". De a Vörös Aul egy szót sem írt az eseményről, az ötödik Zajcsan utcában f. év február 16-án keddről szerdára virradó éjjel történtekről. Barka Ferenc rajza Barka Ferenc rajza
