Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-05 / 261. szám
NÉPÚJSÁG 1986. november 5., szerda Vadhajtások Két éve, a Teszöv elnökségének battonyai ülésén került szóba először a szövetkezeti vezetők morálja. Akkor úgy fogalmazott a testület, hogy a tsz-ek első számú vezetőinek egy részénél kezdő jelei látszanak a harácsolásnak. S itt-ott a vezetői beosztáshoz nem méltó magatartás konkrét megnyilvánulásai tapasztalhatók. A vitában azután mindent pontosítottak. A bírálandó kört leszűkítették azok személyére általában, akik a szövetkezeti normákat megsértve háztájiznak, vagy a háztáji földjükön — kapcsolataik révén — olyan pénzes növények termesztésére rendezkedtek be, ami a tagság körében nem általános. Az elnökség azon tagjai, akik valamelyik tsz-ben dolgoznak, azzal egészítették ki az előbbieket, hogy a szövetkezetek tagsága nem ért egyet az ilyen vezetői magatartással, és elítéli azt. Azt mondták, a tsz első számú vezetői kiemelt fizetést kapnak. A szövetkezet azért gondoskodik vezetőiről, mert a tagság tudja, hogy a közösség dolgainak intézése sok energiát igényel, és ezt a munkát nem lehet a napi 8 órai munkaidőbe belegyűrni. Ez a témakör akkor ott lezárult azzal, hogy a szövetkezet dolgaival a túlzott háztájizás következtében keveset törődő tsz-vezetőkkel el kell beszélgetni, tudomásukra hozva,' mit vár tőlük a szövetség. Különben — és ezt akkor ott meg is fogalmazták — jobb, ha a mozgalom maga operálja le saját testéről ezeket a vadhajtásokat, mintha ezekre máshonnan figyelmeztetnek. Két éve a kívánt irányban, előnyösen semmi sem változott. Sőt, a szövetségnél küldöttközgyűlési gondolattá vált a nem megengedhető vezetői magatartás. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a vezetői morális korlátok tovább törpültek. Az első számú vezetők egy részében csökkent, a szövetkezetben pedig devalválódott a vezetői munka értékének megítélése. A közösség érdekeinek szolgálatát megelőzte a túlfűtött szerzési vágy konkrét formája. Igen, az első számú vezetők közül mind többen vérszemet kaptak a harácsolásra, a szövetkezeti ügyek másodrangú kezelésére, a munkaidő háztájizással töltésére. Már miért ne kaptak volna vérszemet? Hát szóltak-e azoknak, akik már két évvel ezelőtt is zsebből váltották meg a szorult helyzetbe jutott nyugdíjasok háztáji földjét, hogy ezzel is magukat gyarapítsák? Többen tudtak erről, a falu mégis hallgatott, mert az elnök, a főagronómus, vagy éppen a főkönyvelő dolgaiba illetlenség volt beleszólni. De az nem volt a szövetkezettel szemben illetlenség, amikor a közösség ügyeiben adott napon és időben nem volt, aki eljárjon, mert a vezetőket akkor egészen más foglalkoztatta. Visszatérve arra, hogy ezt a problémát 2-3 vezetőnél éppen két évvel ezelőtt érezte elsőnek a szövetség elnöksége. Azóta ez a szám valamivel több lett, mert már a megyei szövetség küldöttközgyűlésén is beszédtémává vált, hivatalosan, a szóbeli előterjesztések során. Két évvel ezelőtt még úgy látszott, ha erről nevelő szándékkal szólnak, akinek inge, majd magára veszi, és próbál változtatni magatartásán. De az inget senki sem vette magára, sőt, a jól menő tsz-vezetők láttán felbuzdulva, mások is ebbe a csoportba sodródtak. De valamelyest tökéletesítették munkamódszerüket, oly módon, hogy most már be sem tudják bizonyítani azt, hogy a törvényes tevékenységen felül hogyan gyűjtenek maguknak négy-öt háztáji földet. A falu csak azt látja, a szövetkezetben legjobb dolga az első számú vezetőknek van. Ugyanakkor a szövetkezet dolgait gyakran már csak középszinten intézik, mert az első számú vezetőket a háztáji minden egyéb feladat ellátásától elvonja. így a konkrét vezetői munka gátjává vált az itt-ott tapasztalható harácsolási törekvés. A belső megújulásnak, az üzemi tartalékok további feltárásának, tehát az előbbre jutás előtt ilyen időt rabló akadályok is vannak. Ha ezekkel nem néz szembe az érdekvédelem, akkor félő, hogy ez az egész kialakult szemlélet a mozgalom nyakára tekeredik, és a legnagyobb ügy iránti felelősséget, szorgalmat kiöli az emberekből. A falu mindezt látja, de nem beszél róla. Némaságát nehogy megbánja. D. K. Több jó minőségű tatabányai brikett A Tatabányai Szénbányák Brikettgyárának dolgozói október végéig hatvanezer tonna brikettet gyártottak időarányos tervükön felül. A tíz hónap alatt 540 000 tonnát készítettek a szénnél magasabb fűtőértékű és tar- tósabb tüzelőanyagból. A brikett túlnyomó többsége első osztályú termék volt, a minőség javítása érdekében a gyártáshoz magas fűtőértékű importszenet is felhasználtak. Növelték az úgynevezett gyöngybrikett arányát, a darabonként mindössze 15-18 grammos gyöngybrikettből az év eleje óta 154 000 tonnát állítottak elő. Ez ipari felhasználásra és a háztartási tüzelő- berendezések fűtésére egyaránt alkalmas, jól helyettesítheti az importból származó rostált daraszenet. „A különbség igazán figyelemre méltó, mert míg harminc évvel ezelőtt Kelet- Európát politikai és gazdasági sötétség árnyékolta be ... addig ma Kelet-Európa azt élvezi, amit reneszánsznak lehet tekinteni. Ez nem azt jelenti, hogy a keleti tömb országai a szó nyugati értelmében szabadok ... A kibővített kapcsolatok sokkal hatékonyabban tudják visszaszorítani a Kelet-Európa felett még sajnálatosan meglevő árnyékokat, mint a Nyugat tankjai.” Hát mit lehet erre mondani? örülünk, hogy végre a „fényre jöttünk”, és bízunk abban, hogy soha nem lesz nálunk olyan a szabadság, mint nyugaton, és hogy köszönjük szépen, de nincs szükségünk nyugati tankokra! A nyugati lapok természetesen górcső alá vették az 1956-os ősz mai magyar kezelését is. Miközben az AFP francia hírügynökség kiküldött tudósítója arról ír, hogy a „lakosság egyfajta önkéntes emlékezetkihagyásban szenved”, a DPA nyugatnémet hírügynökség és a nyugat-berlini Der Tagesspiegel kénytelen elismerni, hogy a „magyar felkelés nem tabu”. Mi mást is tehetnének a Velünk élő történelem című kiváló tévésorozat és több nagyszerű rádiós összeállítás után. A könyvek iránt sem volt még soha ekkora érdeklődés, mint most. Igaz, jelentek is meg jócskán. Legtöbbjüket már csak pult alól lehet kapni, egyeseket már onnan sem. Találkozni azért korrekt elemzésekkel, és tisztességes Magyarország-képpel is a nyugati sajtóban. A Nihon Keizan Simbun japán gazdasági napilap október 22— 23-i számában „Magyarország újjáépült” címmel megjelent kétrészes cikkében például a következőket írja: „Kádár megmentette Magyarországot a felkelés utáni káosztól... A nép egyetért vele a folyamatos, átgondolt és félelem nélküli ref ormátjában.” Hasonló felfogásban, az 1956-os ellenforradalom hazai értékelését elfogadva és az elmúlt három évtized eredményeit elismerve ír a belga kommunisták lapja, a Le Drapeau Rouge. Az Oggi című olasz hetilap is méltatja sikereinket, az olasz kommunisták lapja, az V Unitá pedig Andreotti külügyminiszter nyilatkozatát közli, aki elismeréssel szól Kádár János politikájáról, és arról, hogy sikerült megmentenie Magyarországot. Végigtekintve ezen a sajátos lapszemlén, úgy tűnik, hogy a lapok hamarabb vetkőznek le harcmodort, mint egyes politikusok. Reagan elnök például egyenesen „a magyar szabadságharcosok napjának” nyilvánította október 23-át. Bush alelnök pedig nyilván szerepelt is ezen a napon, hisz „Az 1956- os Magyar Forradalom Emlékbizottsága” nevű amerikai szervezet tiszteletbeli elnöke. Természetesen a külföldre szakadt „forradalmárok” is megemlékeztek. A spanyolországi Toledóban például október 26-án harmincán jöttek össze, többségében azok, akik a spanyol szélsőjoboldali párt két héttel korábbi tüntetésén is ott voltak. (Joggal mondhatnánk a hír hallatán: hiába, valahová tartozni kell!) Végezetül, a legfurcsább eset a szomszédos Ausztriában történt. Ott, ahol különös indíttatást éreznek az ’56-os eseményekről való megemlékezésre. Már csak azon okból is, hogy közel 200 ezer disszidenst fogadtak be, és küldtek tovább a nagyvilágba. Akik ottmaradtak, természetesen megem'é- kezést megemlékezésre szerveztek. S bár a hivatalos politika nem kompromittálta magát az összejöveteleken, a televízió — sajátos módon ugyan, de — részt kért az évfordulós eseményekből. Október 23-án este Club—2 címmel beszélgetést sugárzott Budapestről. A műsornak magyar vendégei is voltak: Hegedűs András, Bognár József és Rényi Péter. Az adásról a Die Presse kritikusa a következőket írta: „Az ’56-os viták magas iskoláját jelentette, amelynek tükrében a nézők plasztiku- sabban és pontosabban tájékozódhattak a történelmi eseményekről, mint a dokumentumokból.” Ügy tűnik azonban, a kritikus kínosan őszinte volt, mert a lap későbbi kiadásában szokatlan kommentár jelent meg: „Amennyiben a tv-néző arra a véleményre jutott, hogy a budapesti vendégeknek igazuk van, akkor ennek két oka van. Az egyik, hogy Hegedűs és Rényi igencsak gyakorlott a manipulálásban — emellett a kommunista újságíró (Rényi Péter — a szerk.) a »szakértő« szerepét játszhatta. Schmidt- Häuer, a Kelet-Európa-szak- értő, aki a részletek ismeretében leleplezhette volna a hamis állításokat, hallgatott. Az osztrákokat tehát — éppen, mert a Club—2 érdekes volt — manipulálták.” Ki manipulált kit? Aligha kell a kérdésre válaszolni. Mindenesetre látni egy lólábat, ami feltűnően kilóg. És ez rendkívül kínos lehet odaát. Mint ahogy kínos ennek az egész 1986 őszi, Magyar- országra-figyelésnek a végeredménye is. Árpási Zoltán Munkásarcok Irma, a szövőnő — Ha az elnök kartárs vendégeket hoz, mindig azt kéri, mutassuk meg lassan, hogyan csináljuk. A lassított felvétel megy egyszer-kétszer, aztán újra olyan gyorsan szövünk, mint szoktunk, s közben a keze már ismét rokkagyorsasággal jár Csík Jó- zsefnénak, akit Irmának szólítanak a bé- késszentandrási szőnyegszövőben. A kazettás, kis méretű szőnyeg egy egyéni megrendelőnek készül, ami itt szinte természetes is, de divat ide, tartósság oda, ezt a munkát meg kell fizetnie a vevőnek. — A minap egy ügyvédnő vitte el a gyönyörű rózsás szőnyeget, 130 ezer forintot fizetett érte. Azt megnézhetik 300 év múlva is. A közeli múltban nyílt egy kiállítás, ahol ilyen több száz éves darabokat mutattak be, azok még mindig szőnyegek — meséli a szövőnő, s közben a keze egy percet sem pihen. Teljesítménybérben dolgoznak, százezer bog 2000 forint, s annak a beszövése eltarthat jó két hétig. — Én nem azt sajnálom, hogy másnak sok van, hanem azzal nem értek egyet, hogy a mi munkánkat kevéssé fizetik meg. — Ezt el is mondták a vezetőiknek? — Hogyne, hiszen a gépi szövők többet keresnek, igaz, hogy ott meg nagyobb a zajártalom, mégis elmennek a szövőszék mellől az asszonyok. Én 26 éve dolgozok itt. de nem akarok változtatni. Tavaly aztán elmondtuk, hogy ez a kereset kevés, hát emeltek a pénzen. — Mondja, szükség van ma még kézi csomozású szőnyegekre, hiszen a soproniak olyan szép gépi perzsákat készítenek!? — Nekem is van otthon, én azt, amit itt készítünk nem tudnám megvenni. De látja, hogy szükség és igény van rá, nem tudunk eleget szőni. Most készült el egy néhány nagyméretű szőnyeg, ami a Parlamentbe kerül, szeretnénk is megnézni, hova rakják le őket. Az elnök kartárs azt mondta, semmi akadálya, hogy elmenjünk és megnézzük. Voltunk mi már a Gellért Szállóban is, ahol mindent megmutattak nekünk, aztán egy gyönyörűen terített asztal mellett megvendégeltek minket. Nagy Béla volt még az elnökünk, meg is kérdezte még az ebéd előtt, kiket várnak ilyen díszes asztal mellé. Elcsodálkoztunk, mikor mondták, nekünk jár ki ez a tisztelet. — Most is jól megy a perzsás cégnek? Mit mondanak erről a vezetőik? — Nekünk mondhatnak bármit, mi már mindent tudunk — neveti el magát Irma, de komolyra fordítja a szót: — Tavaly nagyon jól zártunk, kiesés azért volt, mert az anyagszállító-kamio- nok késve érkeztek meg. A negyed-, meg a féléves beszámolókon aztán mindig megtudjuk, mit, hogyan adtunk el, miből lehetne többet eladni, mégse fizetik meg jobban a szövőnőt. — Így a jövője is kérdéses ennek a szakmának? — Az a tapasztalat, hogy egyre kevesebben vagyunk, utánpótlás nem akad. Nem is fizetik meg, most ugyan kaptunk egy kis prémiumot a parlamenti szőnyegekért, de észre se vesszük, azt a kicsit elviszik az áremelések. De most nem politizálunk, el vagyunk foglalva a festéssel, tatarozással. Két éve folyik itt a munka, lassan a végére jutunk. Az ablakokba már virágok kerültek, s a hazafelé igyekvők gondosan sepregetnek, hogy reggel is szívesen üljenek a szövőszék mögé. — A rádió mindig szól mellettünk — de azért az egyik kazetta a másik után rajzolódik ki a kéz munkája nyomán a színes fonalakból —, hogy értesüljünk a világ dolgairól. Most meg készülünk a november 6-i ünnepségre, egy kicsit énekelünk, mulatunk. Itt munka közben is elbeszélgetünk, de a dalolás az» a szívemhez közelálló dolog. Most a községi ünnepségen a mi pávakörünk is fellép. Ott a helyem. — S miért nem közöttük? — Szép hangom van, de nem mehettem közéjük a gyerekek miatt, aztán meg ők sokat utaznak, én meg nem mozdulok a férjem nélkül. — Mit csinál a család a *szabad idejében? — A lányom elviszi a kisebb lányt magával kirándulni Sopronba, vagy elvitte a Hakiba a munkahelyére, hogy lássa a kishuga azt, hol dolgozik a nővére. Aztán este a család együtt megvacsorázik, kiolvassuk az újságot. Azt jobban szeretem olvasni, mint a könyvet. Megbeszéljük, hogy milyen borzalmas a terror; hogy megkeserítik az emberek életét a betegségek, most utóbb nagyon sajnáltuk Sa- mora Machelt, hogy lelőtték a repülőgépét. Nemrég a családban, meg itt az üzemben is az volt a téma, hogy azt a kisfiút, aki Pécsett súlyos műtéten esett át, mi is támogattuk egy napi munkabérünkkel, talán hozzásegítettük a gyógyuláshoz... Számadó Julianna Adatmentő autók Állatmentő autók gyártását kezdte meg a szegedi Autofer Autójavító és Fémipari Vállalat. A speciális járművel beteg lovak, szarvasmarhák szállíthatók a gazdaságokból akár több száz kilométerre lévő állatkórházba. A teljesen zárt, de szellőzőberendezéssel ellátott kocsiszekrényt az állategészségügyi követelményeknek megfelelően alakították ki. A nagysúlyú állatok berakását, illetve a rakodótérbe történő behajtását hidraulikus - emelőszerkezettel ellátott rámpa, vagyis feljáró könnyíti meg. Ebben a negyedévben 14 ilyen gépkocsit szállítanak az autókereskedelem útján nagyüzemi gazdaságoknak, állategészségügyi intézményeknek. Nyolc óra alatt nyolcvanezer üveg Coca Cola kerül le a Békéscsabai Üdítőital-ipari Vállalat NDK-gyártmányú, automatikusan működő töltőgépsoráról, Králik Mária gépkezelő ellenőrzésével . Fotó: Kovács Erzsébet
