Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-21 / 274. szám

1986. november 21., péntek A dramatikus pedagógia és vidéke A húszas években született Angliában. Onnan terjedt el nyugatra-keletre. A dramatikus játékok iránt nálunk csak az utóbbi években élénkült meg az érdeklődés a pedagógia köreiben. Azelőtt az amatőr színjátszás felöl nyitogatott új utakat egyik-másik műhely. Azok, amelyek nem találták meg munkájuk értelmét a realista, színházutánzó, illetve az ünnepiműsor-gyártó színjátékos keretek között. Azok, akik a gyermek természetes, elemi megnyilvánulására, a játékra alapoztak. Először 1972-ben fogalma­zódott meg nyilvánosság előtt a dramatikus pedagó­gia gondolata Pécsett, az el­ső gyermekszínjátszó szemi­náriumon. Az igény és az érdeklődés mindkét irányból terjedt; a gyermekszínját­szás és a modern pedagógia felől is. A korszerű nevelési forma jelentőségének érdem­beli felismerésére vall, hogy a pedagógusképzés fórumain is egyre többet foglalkoznak vele. Legutóbb a múlt hét végén tartottak országos ta­nácskozást Jászberényben a tanítóképző főiskolán a drá­majáték-vezetés tanításáról a pedagógusképzésben. Az országos szakemberek mel­lett a tanító- és tanárképző főiskolák nevelési, közmű­velődési tanszékei képvisel­tették magukat a konferen­cián — korántsem hiányta­lanul! Pedig az egyik első­rendű célja épp az lett vol­na a találkozónak, hogy a dramatikus nevelés értői, művelői tudjanak egymás­ról. A beszámolók egyéni, intézményi és országos ta­pasztalatokat foglaltak ösz- sze. Kicsengő tanulságaik, egy újságcikknyire zsugorít­va is megfontolható gondo­latokkal szolgálhatnak a pe­dagógia minden művelőjé­nek. Homo ludens Nézzük, mit is jelent a drámajáték. Az angol szak- irodalom drama-playing ki­fejezése a dráma szó görög eredetijére utal, ami cselek­vést jelent. Az ismert fran­cia író, Albert Camus mondja: „Akkor érteném meg Jágót igazán, ha el­játszanám”. A drámajáték lényegét fejezi ki ez a mon­dat. Ám, a játékpedagógia nyilvánvalóan nemcsak iro­dalmi művek megértetésére alkalmas, hanem mindenfé­le emberi helyzet, kapcsola­tok és érzések feltárására, megfejtésére is. A lénye­ge a cselekvő beleélés, a részvétel. __ ■ A történelmi helyzetektől, az atommodellekig a világon minden eljátszható; testtel, szóval, hanggal, tárgyakkal. Csak értő, ötletes — való­ban játszani tudó pedagógus kell hozzá, aki mozgásba hozza a kiapadhatatlan gyer­meki aktivitást és fantáziát. Kézenfekvő a gondolat: a gyermek világa a játék. Be­látható, hogy a megértésnek, az azonosulásnak a legter­mészetesebb, hathatós köze­ge lehet. A közösségi nevelő hatások is elevenebb ösztön­zést kapnak a játékban. Homo idenlicus Az ember örök természete a játék. Az alkotó emberre — legyen művész, tudós vagy bármi — kifejezetten és fokozottan jellemző a já­tékosság. Innen fakad gon­dolati oldottsága, társítási szabadsága és eredeti ötle­tessége: a kreativitása. Elsődlegesen persze a gyer­mek rendelkezik a játékos­ság elemi adottságával. Az­után az iskola, majd a fel­nőtt élet ennek módszeresen és tartósan ellene dolgozik. A dramatikus nevelés éppen a játékosság képességének’ megtartására törekszik. Kerestetik végre a saját, az egyéni, az igazi szemé­lyiség! Gondoljunk csak be­le: milyen életmodellhez idomulnak felnövő gyerme­keink? Mikor azonos önma­gával egy felnőtt ember, akár pár percre is? Szerepek sorát öltjük magunkra és játsszuk el nap nap után: otthon — szülő, házastárs, a házban — lakó; azután — utas vagy autóvezető, főnök, vagy beosztott, vásárló, fo­gyasztó, vendég, néző, hódí­tó, vagy éppen közéleti em­ber, és így tovább ... Rak­juk egymásra a maszkokat. Vagy: számolja meg egyszer valaki: hány percet (!) tölt el együtt, csak egymással, egymásnak egy házaspár? Vagy apa és Jia ... Az eredmény, a tendencia egyaránt nyugtalanító. Min­denki tudja, hogy a pedagó­gia alapvetően sokat tehet az egyén javára, és általa a társadalmi gondok rendezése felé. A korhoz igazított pe­dagógia! A legfőbb külde­tésére, az emberi személyi­ség kimunkálására orientált pedagógia, amely nemcsak jelmondataiban, irányelvei­ben, hanem teljes működési szisztémájában, kereteivel és követelményrendszerével is ugyanazt szolgálja. Lerágott csont azzal pél­dálózni, hogy a pedagógus személyiségén múlik az adott nevelési program min­den kimenetele. Mégsem me­hetünk el mellette! Jellem­ző, hogy Magyarországon az egyetlen, minisztériumi tá­mogatással működő pedagó­giai kísérlet egy névhez. Zsolnai Józseféhez fűződik. A törökbálinti iskolában be­vezetett nyelvi-irodalmi kommunikációs programot ma már egyre több pedagó­gus ismeri meg: az ország­ban már vagy hatszázan ta­nítanak a Zsolnai-módszer­rel — szép eredményekkel. A jászberényi főiskolán is, egy, a színjátszás mezőin ki­érdemesült személyiség az. aki a dramatikus pedagógia híressé vált műhelyét meg­honosította. A mostani, or­szágos tanácskozást, mond­hatni, Kovács Andrásné egyénisége vonzotta a jász­ságbeli képzőbe. A dramatikus pedagógia értő művelői könnyűszerrel számba vehetők. A pedagó­giai főiskolákon sem alakult ki rendszeres gyakorlata, és van, ahol nem is foglalkoz­nak vele még. Szomorú, hogy a legkorszerűbb neve­lési gyakorlat szinte a „par­tizánmunka” jellegével buk­kan fel itt-ott az országban. A posztgraduális képzés nem oldhatja meg önmagában a tanárok felkészítését a leg­égetőbben mai feladatára, a kreatív emberek formálásá­ra. Homo democraticus Milyen lenne az a bizo­nyos „kreatív ember”? Aki a tárgyakat, a megol­dási műveleteket nem a megtanult, hagyományos mó­don használja, hanem új, egyéni elgondolással. Az emberi kapcsolataiban sem a szokásrend sémáihoz simul, hanem elemzően és önállóan választ, dönt. Rendelkezik a kifejező közlés képességével. A dramatikus pedagógia te­hát nem a színészi képes­ségek fejlesztésére törek­szik, hanem a ránk telepedő telekommunikációtól egyre satnyuló emberi kommuni­káció erősítésére. A kreativitás, mint neve­lési fogalom, körülbelül har­minc éve jelent meg a szak- irodalomban. Nyugaton is a gazdasági élet tette fel a ne­velésügynek a nagy társa­dalmi kérdést: alkalmas-e még az intelligens ember angol modellje, hogy megfe­leljen a kor kihívásainak? A jó fellépés, a formális mű­veltség és az alkalmazkodó­képesség segít az érvényesü­lésben, de a produktív előbbre haladást nem bizto­sítja. A kreatív agy képes a gaz­daság bajait felismerni és meghaladni! Az új struktú­rák megtalálásában, a tech­nika és a tudomány tovább- lendítésében csak az erede­ti módon gondolkodó gene­rációkra lehet számítani. Egyre többen érzik át en­nek jelentőségét nálunk is. Iskoláinkban még mindig érezhető a porosz minta és szellem hatása: a fegyelme­zés és a követelés formális keretei olykor éppen az ere­deti, a kreatívabb gondolko­dás ellen hatnak. A közéleti demokrácia általánossá vá­lásának is a független és au­tonóm gondolkodású „ember­fők kiművelése” lenne a záloga. A kreatív embertől idegen a kompromisszum, a belenyugvás. A demokrácia pedig nem sokat ér, ha las­sú, formális és a gyakorlat­ban minduntalan visszatán­coló! * * * Messzire jutottunk a já­tékpedagógia kérdéseitől, ám a nevelés csak a távlatai­ban és konzekvenciában ér­tékelhető. A közvetlen, rövid távú eredmények csalósak is lehetnek. Egy biztos: játsza­ni szerető és tudó, nyitott és fogékony gyermekeknek van esélyük arra, hogy megtalál­ják eligazodásukat és értel­mes boldogulásukat a bo­nyolult, ezredfordulós való­ságban. A játékkal tanuló gyermeket kevesebb kudarc, frusztráció éri, így egészsé­gesebb lélekkel állhat az élet próbái elé. Fejezzük be Dürrenmatt-tal: közös ügye­inket csak együttesen old­hatjuk meg. A jászberényi konferencián a jó példák között emleget­ték azt, amit Békés megye tett a dramatikus pedagó­giában — eddig elsősorban a színjátszás felől. A békés­csabai tanítóképző főiskolai tagozat települése és a pe­dagógiai intézet nyitottsága jó esélyeket kínál az össze­fogásra és a továbblépésre. Pleskonics András Miért kevés az új történelmi regény? Ezt a kérdést nekem teszik fel gyakran, mint történelmi regények szerzőjének, s úgy gondoltam, a nyilvános válasz sem tanulságok nélkül való. Az elmúlt másfél évtizedben igencsak megnőtt az érdeklődés a magyar történe­lem iránt; históriai témájú dokumentum­kötetek és filmek, emlékezések, szakmun­kák sokasága lelt olvasóra és nézőre, s úgy tetszik, ez a folyamat egyhamar nem fordul visszájára, hiszen sok még a pótol­ni való nemzettudatunkban, sok a fehér folt a távolabbi -s a közelebbi múlt króni­káiban. Ehhez aZ örvendetesen megnöve­kedett érdeklődéshez képest valóban ke­vésnek látszik a mai, eredeti történelmi regény. Az okok között kutatva legelőször azt említem, hogy történelmi regényt „nehe­zebb" írni, mint társadalmit. Nehezebb, mert munkásabb, mert szorgalmas anyag- gyűjtés nélkül aligha képzelhető el jó tör­ténelmi regény. Azután kell még hozzá egy sajátos beleélési képesség (empátia) is, mely a modem regényíróban nem szük­ségképpen van meg, hiszen sokszor önma­gát formálja meg nem egy könyvében. S végül, de nem utolsósorban: a történelmi regényírónak tudnia kell mesélni, úgy el­beszélni rég volt vagy csak valószínűleg volt eseményeket, hogy azok felkeltsék a mai ember érdeklődését. Nem a törté­nelmi parabolákra gondolok itt, vagyis nem olyan művekre, melyek kikacsintanak a mára, a mai olvasóra, s olyan történel­mi analógiákat sejtetnek, melyek egyértel­mű felfedésére nincs módja (vagy mersze) a szerzőnek. Nehézséget jelent az is, hogy jelentős szakadás állt be a történelmi regény két­féle, alapvető szemlélete között. Az egyik romantikus, heroizáló típusú szemlélet, melynek mesterei Jókai, Gárdonyi, Kodo- lányi voltak, a másik a realista, deheroi- záló típus, mely Móricz egyes regényeire jellemző vagy az olyan modern oknyomo­zó regényekre, mint Cseres Tibor Hideg napokja, vagy Dobai Péter történelmi tár­gyú regényei. Akik ismerik az én szerény próbálkozá­saimat ezen a területen, azok tudják, hogy én a romantikus-hősteremtő típus mellett voksoltam, nem mondva persze le arról az igényről sem, hogy valódi események valódi mozgatórugóit vizsgáljam, valószí­nű lélektani motívumok hálóját próbáljam felderíteni. Mert azt mondanom sem kell, hogy a történelmi regényírás rekonstruk­ciós munka, mely sokban hasonlít a detek­tív és a régész munkájához. Az írásos fel­jegyzések ritkán tudósítanak ugyanis az egyes történelmi döntések okairól, szemé­lyes motívumairól, csupán a következmé­nyeket rögzítik, minél régebben történtek, annál szűkszavúbban. Ez a rekonstrukciós munka rendkívül izgalmas és hallatlanul bonyolult. Mert a történelmi regényírónak sosem szárazon közölnie, leírnia kell vala­mit, hanem megeleveníteni, valószínűsíte­ni, emberközelbe hozni, s ez nem valósul­hat meg jó lélektani és dramaturgiai ér­zék nélkül. Mint kiadói szerkesztő, módomban áll elég gyakran annak szemrevételezése, hol tart a mai történelmi regény vagy még inkább: milyennek látják a magyar törté­nelmet a műkedvelők, a dilettánsok. Itt is a kétféle alaptípus ismétlődik: a s/.árazón- szürkén mindentudó tanító bácsi típusa, illetve a naiv, rácsodálkozó típus, aki lova szügyéig gázol az idegen, s a magyar vér­ben, s úgy keresi régi dicsőségünk és rom­lásunk okait, hogy a legrosszabb történel­mi közhelyek valóságos listáját kínálja. A magyar történelmi regények témavi­lága bizonyos látványos korszakokhoz kü­lönösen kötődik, például a törökvilág, a kurucküzdelmek, a szabadságharc vagy ko­rábbról a tatárjárás, vagy Mátyás király korához. A történelmi regényíró számára igazi feladatot, kihívást azonban a kevés­bé ismert (és közhelyes) korszakok prob­lémái jelentenek, s Walter Scott óta tud­juk, hogy az igazán jó történelmi regé­nyek nem különböző híres-nevezetes em­berek életrajzai, hanem az egyszerű em­berek, a nép életének rekonstruált doku­mentumai. ahogyan ezt Lukács György A történelmi regény című munkájában meg­írta. Hadd tegyem még e rövid eszmefutta­táshoz hozzá: világszerte kevés a jó tör­ténelmi regény^ miként a jó történelmi film is. A kosztümös kalandtörténet és az aktualizáló parabola végletei között való­ban nehéz megtalálni a mértéket, s az ér­tő olvasóközönséget is, Magyarországon sokezres, megbízható tábora van a tisztes­séges, oknyomozó, elfogulatlan és hazafias történelmi regényolvasóknak, s a határa­inkon túli magyarok is talán ezen a szálon kötődnek legnagyobb lelkesedéssel és ön­tudattal ahhoz a néphez, melyhez lélekben tartoznak. Ezért hát ide tartozik a gyakori mondás: mely nemzet a múltját számon tartja, a jö­vőjét építi, formálja. Nemzeti, társadalmi, erkölcsi eszményeket véd a jó történelmi regény, melyet írni nemcsak nehéz, de fel­emelő kitüntetés, boldog kötelesség is. Szentmihályi Szabó Péter Sorshelyzetek Beszélgetés Grósz Károllyal* (5.) — Ezek szerint téged azok közé soroltak, akikkel szem­befordultál? — Nem. Nem ilyen egy­értelmű ez. Azt nem vitat­ták, hogy én nem az ellen- forradalom oldalán álltam, hanem a rendszer oldalán, de azzal vádoltak, hogy eközben annyi engedményt tettem, ami elfogadhatatlan, ami már megalkuvásnak számít, sőt szándékomtól függetlenül az árulás hatá­rát súrolja. Ugyanis azt nem állíthatták, hogy gyáva vol­tam, mert ott maradtam, és ott voltam végig. Ezt min­denki tudta bizonyítani. Te­hát nem azt mondták, hogy gyáva voltam, azt se, hogy a munkástanács álláspontját képviseltem, hanem azt, hogy olyan súlyos hibákat követtem el, ami elfogadha­tatlan. Emberileg ez azért volt borzasztóan nehéz, mert azok támadtak és minősítet­ték opportunistának maga­tartásomat, akik az esemé­nyek legelső pillanatában eltűntek, és nem lehetett őket sehol megtalálni. Sőt, azok is támadtak, akiknek én hordtam ennivalót a pin­cébe, mert még a pincéből se mertek előjönni. Hozzá­tartozik az igazsághoz, hogy olyanok is támadtak, akik egyébként összetépték vagy elégették a tagkönyvüket. — De hát miért? — Gondolom, elsősorban azért, mert szégyellték ma­gukat és így akarták ma­gukról a figyelmet elterel­ni. No, ezért azután fel is függesztettek, a párttagságo­mat is, és visszamentem a nyomdába dolgozni. Később, decemberben pártszervező­* A riporter: Mester Ákos nek lejött Prieszol József, akit én régről ismertem, és ő nagyon kiállt mellettem. Ő sok mindent tudott ró­lam. Azt is, hogy én szer­veztem meg a pártház fegy­veres védelmét. Aztán volt Miskolc mellett egy lőszer- raktár, ahol szovjet katonai őrség volt. és a katonák ott jóformán hetek óta nem et­tek, mert az ellenforradalmi csoportok körbefogták őket. Megtámadni nem merték a csapatot, mert nem tudták, milyen fegyveres erő van ott készültségben, de megaka­dályozták, hogy kijöjjenek onnan vagy bevigyenek oda élelmiszert. És mi vittünk nekik hátizsákban ennivalót, éjszaka. Szóval voltak olyan tanúk, akik bizonyították, hogy azért olyan nagyon gyáva nem voltam, meg nem voltam áruló. De ott volt még a másik vádpont, hogy a párt vagyonát felosztottam és a nevemmel az újság, amelyben megjelentek a kö­vetelések. Tehát kétségtele­nül volt támadási felület ahhoz, hogy nem láttam tisztán az akkori helyzet­ben. Ezért szenvedélyes vi­ta alakult ki és központilag vizsgálták az ügyemet. Ad­dig visszamentem dolgozni a nyomdába. — A barátaid melléd áll­tak? — Velem először szembe­fordultak még azok a bará­taim is, akik november 4-e előtt mellettem álltak. Úgy­hogy enyhén szólva kutya­szorítóba kerültem, és csak abban bízhattam, hogy tár­gyilagosan fogják kivizsgál­ni az ügyemet. November 4-e után alakult egy ideig­lenes intéző bizottság, ami tulajdonképpen párt-, ta­nács-, s minden egyéb fel­adatot betöltött, és az ötta­gú intézőbizottságnak én voltam az egyik tagja. — Ez az intézőbizottság kezdte meg a pártszervezést november 4-e után? — Igen. És ezeq belül az én dolgom volt a sajtó és a karhatalom megszervezése. (Kassán nyomtuk az újsá­got, mert nem működött a nyomda.) Amíg az ügyem tisztázódott, elég sok idő el­telt, ezért én az ellenforra­dalom időszakában tanúsított magatartásomért a Szabad­ság Érdemrendet meg a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemrendet később kaptam meg, mint a többiek. Akkor, amikor már minden tisztázó­dott. — Ez már a konszolidáció időszaka, ami szintén nem volt nagyon egyszerű dolog. A te megítélésed szerint mennyire volt világos az em­berek előtt, hogy történelmi fontosságú, új felismerésen alapszik az a jelszó, hogy „aki nincs ellenünk, az ve­lünk van"? Mennyire volt világos, hogy ez a jelszó szembefordulást jelent egy korábbi gyakorlattal? Hogy ez a jelszó azt is jelenti, hogy készek vagyunk a meg­újulásra ... — ... és a megbékélésre... — ... és, hogy ez a jelszó gyakorlatilag programot ad a jövőre nézve? Szóval meny­nyire volt ez viíágos akkor az emberek előtt? — Hát, a legszélesebb tö­megekben nem hiszem, hogy egyszerre világos lett. De azért már az első röplapból — amikor bejelentik a For­radalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását — világosan látszott, hogy itt van egy forradalmi központ,

Next

/
Thumbnails
Contents