Békés Megyei Népújság, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-31 / 257. szám
1986. október 31„ péntek o Békés megye bemutatkozik A tegnap délelőtt 11 órára tervezett népművészeti nap ünnepélyes megnyitóját az október végi köd meghiúsította. A rendezvényen fellépő Békés megyei együttesek ugyanis — a köd miatt — csak jókora késéssel érkeztek meg a fővárosba. A Megyei Művelődési Központ igazgatója, dr. Pap István rövid köszöntője után a mezőbarényi citerazenekar, majd a békéscsabai Békés Banda zenéje szórakoztatta a nagyszámú közönséget. A műsorra érkezett iskolások pedig megismerkedhettek a szövés, kosárfonás, gyöngyfűzés, bőrözés tudományával. Egyel a Papának, egyet a Mamának egyet a családnak Így látja az igazgató — ellentétben a tv-híradóval A nap első vendége kora délelőtt egy nyugdíjas hölgy volt, aki a nevét ugyan nem árulta el, de készséggel elmondta, hogy férjével együtt kedvenc időtöltésük a kiállítások, tárlatok látogatása. A „Papát” ugyan most otthon hagyta, mert ma ö a soros a főzésben: Békés megyében még soha nem jártak. de a gyulai strandról már sok jót hallottak. Végigkalauzoltam a hölgyet a termékbemutatón, s közben megtudtam, hogy annak idején divattervezőként dolgozott. Az Orosházi Baromfifeldolgozó Vállalat libamáját nagyon kedveli, de mint vérbeli grafikus, bizony megkritizálta a vállalat emblémáját: „Az a nyújtott nyakú lúd igazán nem szép látvány, de a televízióbeli reklámfilmjükkel sem dicsekedhetnek az orosháziak... Jé, ezt is maguknál gyártják!” — kiáltott fel a Békés Megyei Üdítőital-ipari Vállalat Schweppes láttán. A gyomaendrödi kenyérből a „Papának”, a békési kosarakból magának, a Kner Nyomda szép könyveiből pedig a családnak szívesen vásárolt volna. — Írja bele az újságba, hogy gratulálok a Békés megyeieknek ezért a színvonalas kiállításért — mondta a látogatás végeztével. Búcsúzóul, hogy mégse menjen haza üres kézzel, megajándékoztam egy friss Népújsággal. — A papa nagy újságolvasó, de azt hiszem, hogy Békés megyei újságot még nem látott. Majd este átböngésszük és „elutazunk” egy kicsit önökhöz... , — A Vigadó első alkalommal ad otthont ilyesfajta rendezvénysorozatnak — tájékoztat Rigó László, a Pesti Vigadó igazgatója. — A hagyományok arra ösztönöznek bennünket, hogy ezt a Békés megyével megkezdett sorozatot folytassuk. Jövőre Zala, Bács-Kis- kun és Veszprém megye gazdasága, kultúrája mutatkozik be a fővárosban. — Mi a célja ezeknek a rendezvényeknek? — Alapvető célunk egy egységesebb nemzettudat kialakítása. A budapestiek ismerjék meg más megyék, a vidék életét. Mi itt, a Vigadóban nyilvánosságot adunk gondjaiknak, örömeiknek, sikereiknek és kultúrájuknak... — Ügy tudom, néhányan ellenzik, hogy a patinás épület falai között kolbászokat, túrórudit, cirokseprűt, vasalókat mutogassanak. .. — Szeretném megjegyezHazánknak ez a tája régóta úgy ismert az ország lakossága előtt, mint az ország egyik jelentős éléstára. Ma már azonban több ennél. A megváltozott képet mutatja be a vigadóbeli rendezvénysorozat. Némelyik megyénkről rendkívül egyoldalú kép alakult ki az elmúlt évtizedek során hazánk lakossága előtt. Részben a sokat emlegetett történelmi elmaradottság, részben az egyes tájegységeket elkerülő országos fejlesztési programok alakították ki e nézeteket. Máshol viszont a nagy vállalni, hogy a Vigadó soha nem volt kizárólag művészeti intézmény, hanem egy olyan kultúrpalota, amely politikai rendezvények, társadalmi összejövetelek, bálák előtt éppúgy kitárta ajtaját, mint a koncertek, vagy a színházi előadások esetében. A kultúra és a gazdaság nagyon jól megfér egymás mellett ebben az épületben, különösen, ha ilyen ízlésesen és gonddal elkészített és csomagolt árukról, termékekről van szó. (Az igazgató szavaihoz tegyük hozzá, ezzel értünk egyet, és nem a szerda esti tv-híradó pejoratív értékelésével. — Szerk.) — Mely vállalat termékei nyerték el az ön tetszését? — Irodalmárként elfogult vagyok a Kner Nyomda könyveivel szemben. Gyönyörűek! Éppúgy, mint a népművészeti bemutatón látható szőttesek, faragások. .. Szeretem Békés mekozó kedv hatására sikeresen vették az- akadályokat, minden energiát a gazdasági és a társadalmi fejlődésre összpontosítottak. Viszont közben elfeledkeztek mindezt kellően nyilvánosságra hozni. Pedig a jó bornak is kell a cégér. Nem egy helyen — és erre, igen sok jó példa is adódik — egyre nagyobb figyelmet fordítanak a megyéből elszármazottakkal való kapcsolattartásra, hiszen az „otthonról” elszármazottak között nagyszámban dolgoznak a politika, a gazdaság, a művégyét, s ezt nem az udvariasság mondatja velem. Annak idején a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójaként munkámnál fogva sokat jártam Békésben. Láttam, és látom, hogy a megye nagyon dicséretes módon kezeli a múzeum- és a könyvtárügyet. Sőt, elmondhatom, hogy imponáló a fejlődés minden területen. Őszintén szólva, szívesen lennék Békés megyei. Hornok Ernő szét különböző területén és segítséget adhatnak a megyék jövőbeni terveinek, elképzeléseinek megvalósításában. A Pesti Vigadó patinás hangversenytermén, kamaratermén kívül az intézmény számos helyisége lehetőséget nyújt a reprezentatív bemutatkozáshoz. Az úttörő szerepét Békés megye vállalta. Csaknem negyven üzeme hozta el a fővárosba legszebb termékeit. A rendezvény kiemelkedő eseménye a népművészeti nap és a vásár, amelyet egy valósághűen berendezett békési fonóban tartanak. Deák Attila Száraz faleveleket sodor a szél. Csomóba gyűjti, úgy röpíti tova. Időnként a két nyárról is lepereg egy-egy levél, és halk surrogással igyekszik a földre. Lassan kopasztja az ősz a fákat. Lehajolok a levelekhez, s kezemben morzsolgatva egy csomót, letelepszem az emlékmű márvány peremére. Köröttem csend. Senki nem zavar. A sarkon csinos rendőrlányok cédulákat rakosgatnak a szélvédőkre. Hétköznap van, október 30-a, csütörtök, Budapest, Köztársaság tér. Ez lenne hát az a szimbólummá emelkedett tér? Ahol harminc éve fékeveszett orkánként tombolt a fehérterror? Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket. Csak a földét és a házakét! A lélekét soha! Azt csak a halál! A megváltó, a méltóságteljes! De nem a megalázó. Akkor, 1956. október 30-án itt megalázó volt a halál. A téren, a pártház ma is pártház. Talán itt-ott még kivehető egy-egy sebhely. Az Erkel Színház tetejéről a fák mögül, és a házak fedezékéből zúdított golyók ütötték rajta. Ott a bejáratnál, nem, előtte érte a géppisztolytűz Mező Imrééket. Fehér zászlóval léptek ki az ajtón, de így sem tisztelték őket. Mint legutóbb, 1945-ben a németek Steinmetz kapitányékat. A pártházon túl a Kenyérmező utca most csendes. Arra mentették ki a sortűz túlélőit. Ott, az épület utcára futó falánál állt fel a kivégzőosztag. A „forradalom és a szabadságharc” jelszavával, a „nép nevében”. ítélkeztek a pártház falhoz állított védői fölött. Sorkatonák, munkás- és parasztgyerekek fölött. Legtöbbjük alig múlt 20 éves. Mire gondolhattak a rájuk meredő géppisztolyok csöve előtt a lövések előtti másodpercekben? Ott, abban a lincshangulattól mocskos pokolban? A szülőfalura, vagy arra a kicsi házra, ahonnan sokuknak már a civil ruhát is postára adták? Vagy a katonai esküre? Netán a hazára? Melyikre, abban a felfordult világban? Az amerikai Life magazin újságírójának, John Sadovy- nek a sorai jutnak az eszembe: „Úgy hulltak a földre mindnyájan, mint a búza, amelyet lekaszáltak. Nagyon kecsesen. Egy másik fiú rohanva jött ki a házból. Látta, hogy barátai meghaltak, megfordult, behatolt a tömegbe. A felkelők kivonszolták. Csak egy felvételt csináltam róla, és már vége is volt. Ekkor az idegeim felmondták a szolgálatot, köny- nyeim végigfolytak az arcomon. Három évet töltöttem a háborúban, de amit ott láttam, semmi sem volt ehhez a borzalomhoz képest.” • Mellettem, itt a téren három fa. Idősebbek harminc évnél. Ha érezni tudnának, már meghaltak volna. Állva, ahogy a fák szoktak. Mert nem .lehet elfeledni, hogy embert akasztottak rájuk. A pártház védőit. Fejjel lefelé, és a gyalázatot sem lehet elfeledni, ahogy a már félholtakkal bántak. Rugdosták, leköpdösték, ütlegelték őket, egyiknek a szívét kitépték. Utoljára 1920-ban ítélkeztek így. A fehérterror idején. Huszonötén estek el. Közöttük 16 sorkatona. A történelem igazságot szolgáltatott nekik. De a sebeket, amit le- gyilkolásukkal családjukon és a nép lelkén ütöttek, nem lehet elfeledni. S ha valaki feledni akar, figyeljen egy üzenetre: „Hallgassanak meg egyszer bennünket, egyszerű munkásasszonyokat, azokat, akiknek gyermekei ott haltak meg a téren. Mi vagyunk hivatottak arra, hogy ebben az ügyben igazságot mondjunk. Tudom jól, fiam vérével fizetett a szabadságért.” Az október végi nap meleget hoz a térre. A szobor mögött öregasszonyok, százéves szatyrokkal. Emitt oldalt, gyerekkocsik, a nagyszülők és a szülők féltő karéjában. Amott, az Erkel Színházon túl sakkozó nyugdíjasok. Kabátban, kalappal fejükön dacolnak az ősszel. Szemben az emlékmű, rajta friss virág és koszorú. Köztársaság tér, 1986. október 30. Arpási Zoltán Fotó: Fazekas László Egy pesti újságíró véleménye A Vigadó kézművesterén a gyöngyfűzés rejtelmeivel ismerkednek a legifjabbak Nagy sikere volt a fővárosban a mező herényi citerazenekamak Köztársaság tér, 1986. október 30.
