Békés Megyei Népújság, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-30 / 256. szám
1986. október 30., csütörtök II Vígadó kézmüvesterén: a Kovács házaspár Fotó: Szőke Margit tékről se mondjunk le. Hasz- ' nos is legyen, el lehessen készíteni egy óra alatt, az is jó, ha ünnepkörökhöz kötődik az elkészítendő darab... * * * Ám nemcsak ez a budapesti meghívás bizonyítja, hogy a Kovács házaspár közművelődési és pedagógiai munkájának a megyén kívül is híre ment. Évről évre ott vannak az országos néprajzi táborban. Zánkán legutóbb az egyik altábor szakvezetőiéként dolgozott Kovácsné — férje a mozgalmi feladatokat látta el —, s ilyen még nem volt a tábor történetében: az altábor minden tagja városvezetői dicséretet kapott. Ám az igazinak mégis a szakkörvezetést tartják: — Hatalmas türelmet, sok időt igényel, hogy a gyerek sikerélményhez jusson. Ezért is próbálom a foglalkozásokat változatosan összeállítani — mondja Kovácsné. — Kezdjük a Békés megyei , hímzéssel, aztán évente másmás tájegység következik. E mellett a szakkörben jut idő az 1-2-3 szálas fűzésekre, a kézifonásokra, szövésekre, kis bőrmunkákra ... Többéves szakköri múlt után rendkívüli módon csiszolódik szemléletük, kritikus szemmel fogadnak mindent, ami „népi” címszó alatt eladó. Tanítványokról beszél, akik azóta felcseperedtek, továbbtanultak, családot alapítottak, de máig is hímez- getnek, s ha gondjuk van, . őt keresik fel, akitől mindig tanácsot kaptak. — Magunk kedvére hímezni? — igazít szemüvegén Kovácsné —, arra nemigen jut idő. A szemem is sokat romlott, ezért is végeztem el a szövőtanfolyamot. De azért egyszer-egyszer indulok pályázaton, most is van zsűrizett munkám országos kiállításon. Aggódva meséli, hogy munkahelye gyakorló iskolai címet kapott, s ő is szakvezető lett, így fél, hogy kevesebb ideje marad a népművészetre ... — Mert nincs ennél szebb időtöltés, higgye el! Nagy Ágnes Gyöngyfűzés, fonás, hímzés, szövés, börözés — Ne nyúlj a tűhöz! Elszórod, aztán csak belelépünk. — Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való! — Teszed le <jzt az ollót! Elvágod a kezejd! — Csak a legjobb kést tudod elővenni a farigcsáláshoz? Kicsorbul, aztán ez sqm lesz. — Miért kell neked mindig szemetelni? Minek ez a sok bőrdarab? Már nem férünk a lomjaidtól... Ugye ismerős mondatok? Magam is mondtam már ilyeneket nem is egyszer. Nem tehetek róla, a hideg futkos a gátamon, ha ötéves lányom kezében meglátom a nagy ollót, s mikor a fiam megmutatná, mit tanult a fafaragó bácsitól, egyenesen a rosszullét környékez ... Lehet, hogy túlságosan féltjük őket? Lehet, hogy nem emlékszünk rá, magunk is miként akartuk megismerni, két kezünkkel tapasztalni a „nagyok játékát”? Vagy csak egyszerűen nincs időnk, türelmünk, hogy leüljünk, - s szemmel tartsuk veszélyesnek vélt tevékenységüket, s egyúttal tanítsuk őket? Ügy hiszem, ez az utóbbi megállapítás van legközelebb az igazsághoz. Ezért Van olyan nagy sikere a „csináld magad” szakköröknek, ahol a tilalmak jó szándékú segítséggé szelídülnek. Mert e közösségek vezetői — hadd használjak nagy szavakat! — erre tették fel az életüket. De ne higgyük, hogy csak áldozatot hoznak, hisz maguk is <— csakúgy, mint tanítványaik — átélik e foglalkozásokon az alkotás örömét. A békéscsabai Kovács Mártonnéval és férjével beszélgettünk minderről a közelmúltban, egy díszítőművészeti szakköri foglalkozás után ... * * * Lehetséges, hogy egy jól sikerült vizsga után válik elégedetlenné az ember? Ügy tűnik, igen, legalábbis Kovács Mártonná így érezte, mikor 1972-ben szakkörvezetői képesítést kapott... — Igen, az volt elégedetlenségem kezdete, mely tart a mai napig is. Mert tudunk-e eleget mi, magunk a tárgyalkotó népművészetről? S elég időt, energiát fordítunk-e arra, hogy minden gyereket, akinek érzéke, kedve van a hímzéshez, a szövéshez, a gyöngyfűzéshez, megnyerjünk az ügynek? Rengeteg kérdést feltehetnénk így, melyek azóta a bizonyos vizsga óta felvetődtek bennem. Sokfelé hallottam már a Kovács házaspárról. Hogy sokoldalúak, hogy vállalko- zókedvűek, hogy a pedagógus feleség mérnök-tanár férjével nem egy gyerekközösségben megfordult már, azért, hogy továbbadják tudásukat, kellő alázattal a népi hagyományok iránt. — Harminchárom éve tanítok — kezdi az elején Kovácsné. — Mindig szerettem hímezni, csak úgy, a magam örömére. A tanításból következett az igény: tovább kellene adni ezt is. Az egész napos iskolaotthonban szinte kínálkozik a lehetőség: a szabadidős tevékenység keretében fűzzünk gyöngyöt, fonjunk, aztán vegyünk részt pályázatokon, s ha sikerül, népművészeti táborokban is... A férfiak zöme — valljuk be! -*■ idegenkedve szemÉrdekcs elfoglaltság a börözés Nehéz a cérnát befűzni lélné, ha az asszony így, teljes odaadással fordul egy „családidegen” kedvtelés felé. Talán még berzenkedne is, ha olykor nem készül el időben a vacsora, s nincs kivasalva épp az az ing, amit aznap akart felvenni... Nem így Kovács Márton. Ö maga is részese akart lenni ennek a munkának, segítője feleségének. — Előbb csak az anyag előkészítésében, a minta lehúzásában segítettem — emlékezik —, aztán már én is nád-, gyékény játékokat, . kisebb bőrmunkákat készítettem, hogy foglalkozásainkon mással is megismertessük a gyerekeket. A házi munkát közösen végezzük, ha programunk vpn, előre megfőzünk, kitakarítunk, s így ezzel nincs gondunk másnap. Gyakran vesznek részt játszóházakban. Budapesten, megyénk bemutatkozásának programsorozatában is, a kézművestéri tevékenység egyik állomása lesz a Kovács házaspár..„ — Nem könnyű eleget tenni a követelményeknek úgy. hogy a népművészeti érHANGSZÓRÓ Hazánkban nagyon sok kétgyermekes család van. S ezek között is a legtöbb olyan, melyben a gyerekek közötti korkülönbség egy-két év. Gondoljuk csak el, mennyi probléma adódhat ebből, hiszen a második gyerek születésekor a nagyobbik is pici még, sok mindent nem ért a világból, s ugyanazt a szeretetmennyiséget követeli magának, mint amennyiben a testvérke születése előtt részesült. De ez már nem valósulhat meg, mivel a csecsemővel fokozottabban kell foglalkozni. Így azután sokszor alakul ki olyan helyzet, hogy a nagyobb gyerekekben féltékenység támad a kistestvérrel szemben, benne látják a „bűnöst”, aki miatt vele kevesebbet foglalkoznak. Persze, gondos, megfelelő előkészítéssel, szülői magatartással az ilyen konfliktusok elkerülhetők, s ha mégis kialakul — megszüntethetők. Sajnos, egyre több családban ez nem sikerül, és súlyos, akár egy egész életre kitörölhetetlen, feloldhatatlan sérüléseket szerezhetnek a gyerekek. Közülük eggyel, a 13 éves Nikivel (Nikolétt) „találkozhattunk” a Kossuth adón vasárnap délelőtt elhangzott Neveletlenek című műsorban. Nikiből áradt a panasz: nem szokott anyu hozzám soha kedves lenni, mindig a Jutkával, a húgommal foglalkoznak, őt babusgatják, mióta eszemet tudom, anyu, ha mással beszél, rólam mindig csak rosszat mond, hiába tanulok jól, soha meg nem dicsérnek egyetlen ötösért sem, nekem kell a Jutka házi feladatát is megcsinálnom ... Lehet, hogy Nikinek nincs mindenben igaza, lehet, hogy sok mindent már felnagyítva lát. Egy azonban bizonyos: valamit, valamikor jóvátehetetlenül elrontottak szülei, s ha akarnák, akkor sem tudnák e, 13 éves leány keserűségét, megbántottságát elűzni, feloldani. Örökre hordozni fogja ezt az érzést, hiszen személyisége jobbára már kialakult, és minden bizonnyal sohasem szereti majd tiszta szívből húgát, s szüleit sem. Pedig nem kívánt volna gokat, csupán annyit: néha beszélgessenek vele is. A jövendő nemzedékért azonban nemcsak a szülők felelősek, hanem a pedagógusok is. Sokat beszélünk mostanában arról, hogy egyre kevesebb az olyan — tisztelet a kivételeknek — tanár, akire a diákok egyöntetűen felnézhetnek, akinek személyes varázsa van, akinek az óráira különleges izgalommal készülnek a diákok. Jobbára csak arról hallunk, hogy a mostani pedagógusok többsége óraadó „géppé” vált, s csupán oktatnak, leadják az éppen esedékes anyagot. S kilépve az osztályteremből már mással vannak elfoglalva, legkevésbé a diákokkal. Ezért is volt öröm hallgatni kedden késő este a Petőfi adó egyik műsorát, mely a „Gyurka” címet viselte. Tulajdonképpen a szabálytalan riport a 70. születésnapját ünneplő dr. Almásy György tanár tiszteletére készült, egy 35 éves érettségi találkozó kapcsán. Az persze, rögtön, a műsor elején kiderült, hogy a volt diákokban nem a tiszteletlenség miatt maradt meg „Gyurkaként” a tanár úr, hanem egyszerűen ez a név valahogy rajtaragadt a rajongásig szeretett, s általuk mélyen tisztelt pedagóguson. Az emlékezők a magyar szókészlet szinte valamennyi pozitív jelzőjét felhasználták, amikor a dr. Almásy György- gyel a hódmezővásárhelyi tanítóképzőben töltött időről beszéltek. Természetesen a jelzők mind a tanár úrra vonatkoztak. Vajon mi volt az, mi volt az a többlet Almásy Györgyben, ami miatt magával tudta ragadni hallgatóságát, ami kiváltotta a diákokban a legmélyebb tiszteletet, a feltétlen ragaszkodást? Elsősorban a tudása, és az ezzel párosuló emberszeretete. Mindig volt ideje a diákjaira, sosem utasított el senkit, aki hozzáfordult problémáival. Lenyűgözte neveltjeit sokoldalú műveltségével, s szabálytalan óráival. Mert legtöbbször — s ez eleinte furcsán hatott — arról beszélt, ami éppen az eszébe jutott, beszámolt olvasmányairól, vagy éppen egy lemezt tett fel, s a zenével kapcsolatos élményeit osztotta meg hallgatóságával. S ez a „szétszórtság” csodálatos módon nem ment a tanulás kárára, hanem összeállt egységes egésszé, s örökre meghatározóvá vált diákjai számára a minden iránt való nyitottság, befogadókészség, a tudásszomj. Dr. Almásy György példakép volt, s ma is az volt neveltjei előtt. S azt hiszem, egy tanár ennél többet nem érhet el. A mai diákoknak sem kívánhatunk mást, minél több „Gyurkához” hasonló tanárra emlékezhessenek 30-40 év múlva! (pénzes) Alakulóban a „függetlenek” klubja A mindig mozgalmas békési művelődési központ reggel nyolc órákor még csöndes. Két-három munkatárs készülődik a délelőtti tennivalókra. Kinek értekezlete lesz, kinek Csabán van dolga, ki még, mint Szilágyi Erzsébet szakelőadó, velem ül le beszélgetni. Témánk a most alakuló „függetlenek” klubja. Működésével kapcsolatban sokféle elképzelés van, de biztos eddig csak egy: nem társkeresők klubja lesz. Nem’ ezzel a céllal indítják. Miért? — Ha elmondom, hogyan született meg a klub ötlete, az válasz is egyben. Sok mindent csináltunk az utóbbi években a munkásművelődés terén, például az egyre fogyó szocialista brigádvetélkedőket, a munkásművelődési napokat, s ezek kapcsán kialakult időnkénti összejövetellel a közművelődési felelősök fél napja. Ezt a közös munkaértékelést mindig más-más vállalatnál, szövetkezetnél, vagy intézményben tartottuk, az ottani szocialista brigádvezetőkkel együtt, jó baráti légkörben. __ — Amelyben nyugodtan lehetett hangosan gondolkodni? — Igen, és'fenntartás nélkül, mert semmi sem történt, ha nem talált tetszésre. Ha viszont akadt benne fantázia... Nos, itt vetődött föl, nem is egyszer, hogy — különösen a nők — ha egy kicsit csevegni szeretnének, vagy szórakozni: nem tudnak hová menni. Egyáltalán nincs olyan hely, ahová — akár értelmiségiek, akár munkások — anélkül, hogy kínos ne lenne, beülhetnének este vagy estefelé. — Ez a gond már másutt is felvetődött. A vendéglők erre nem alkalmasak, a cukrászdák tele vannak egészen fiatal korosztállyal, kávéház pedig évtizedek óta nincs. — S az is inkább „férfiintézmény” volt, a nők csak férjükkel, vagy udvarlójukkal keresték föl. Ilyesmin tűnődve vetődött föl a „függetlenek” klubjának a _ gondolata, ahol az olyan felnőttek, akik társaságra és egy kis szórakozásra vágynak — nők és férfiak — helyet lelnek. A hely természetesen a művelődési központ, amely földrajzi fekvése szerint is központ. — Függetlenek..ez tág fogalom. Mégis kikre gondoltak? — Kor szerint egy meghatározott körre: a 25-40 év közötti, bármely okból nem nős, nem férjezett emberekre. Más kötöttség nincs is. Ez persze nem jelenti azt, hogy gyermektelen legyen, sőt arra is gondoltunk, hogy ha valaki nem tudja otthon kire bízni a gyermekét, míg itt van, ide elhozhassa, hogy felügyelet mellett játszhasson. — Van már valami konkrét program? — Csak elképzelés. Közös kirándulások, színház-, mozilátogatás, ismerkedés írókkal, művészekkel, meg táncos rendezvények. Végül is az lesz majd — az eleinte havi egyszeri találkozókon —, amit a tagság eldönt, jóváhagy, a többség akarata szerint. — Akkor hát valóban függetlenek lesznek a „függetlenek”? — Remélem, hisz csak így van értelme az egésznek. Mi csak lehetőséget, segítséget nyújtunk a működéshez — főleg az első időkben —, különben önálló lesz majd a klubélet. — Tiszta öntevékenység? — Olyasmi, de, hogy ezen belül milyen jelleg dominál, az akkor dől el, ha a klub már együtt van és kiderül, milyen fajta az érdeklődés. Lehet, hogy többféle, de ez nem akadály —; inkább színesítő tényező —, mert sehol sincs az „megírva”, hogy csak egyfélét csináljon mindenki. — Olyan is elképzelhető, hogy saját szórakoztatásukra a tagság egy része valami műsort hoz össze? Vagy né- gyen-öten előkeresik a régi családi képeket, s egy kis magyarázószöveggel kiállítják? — Miért ne, ha ebben örömet lelnek, s másoknak is örömet szereznek általa. Elgondolásunk semmiképp sem a passzív befogadáson alapszik, tehát nem olyasmin, hogy jön valaki, tart egy előadást, és ezt a tagság végighallgatja. A vita az már más, de az is jobb, ha a spontán beszélgetésből alakul ki, tehát az érdeklődés hozza felszínre, bármely témában. — En is arra gondoltam, hogy a cselekvő együttlét lehetne a motor, de az összetartó erő is. Ha ennek tényleg teret nyújtanak... — Rajtunk nem múlik, csak a tagságon. Olyan lesz a klub, amilyenné teszik. Maguknak. A klub keret, a tagság tölti meg tartalommal. Részünkről semmi séma, semmi kötöttség nincs, még „elvárás” is csak any- nyi: érezzék jól magukat. Most folyik a jelentkezés, hogy kialakulhasson a „mezőny”. A „terep” adva van, itt a házban. Egy vagy két szoba is, ha kell. — Elsőnek mégis mi a legfontosabb? — Megismerni egymást, „összerázódni”. Tisztázni a kívánságokat, és egyeztetni azokat, hogy közösen kialakíthassák az induló programokat. Ez nem is kevés, de egyben jó szórakozás is. Aztán a kezdeti tapasztalatok alapján haladni tovább, esetleg a havonta kétszeri találkozásig, ha a helyzet úgy kívánja és úgy döntenek. A lényeg az, hogy a tagság a klubtevékenység során jól érezze magát, szívesen legyen együtt, s értelmét lássa. Akkor, ahogy mondani szokták: el sem lehet zavarni őket. S ezzel/célt is értünk. Vass Márta
