Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-12 / 215. szám
1986. szeptember 12., péntek Megjelent a magyarországi könyvtárak címjegyzéke Váradi Zoltán fotográfiáinak kiállítása Az Országos Széchényi Könyvtár régóta hiányzó kiadványt jelentet meg, a magyarországi könyvtárak címjegyzékét, amely a hazai könyvtári rendszer 3117 tagját öleli fel. Az adatgyűjtést 1985. december 31-én zárták le a szerkesztők. A címjegyzék két részre tagolódik, az első maga az adattár, mely könyvtártípusok szerint, hálózatonként csoportosítva hozza a könyvtárakat, élén a nemzeti könyvtárral. Az Országos Széchenyi Könyvtárat felsőoktatási rendszerünk könyvtárai (egyetemek, főiskolák és azok kari és tanszéki könyvtárai), majd az országos feladatkörű szak- könyvtárak, a társadalomtudományok helyi szakkönyvtárai (benne a múzeumi és levéltári hálózat is) követik. Külön fejezet taglalja az egyházi gyűjteményeket, amit a műszaki és terméNem éppen „blickfangos” cím — kinek van ma türelme ennyi szöveget végigolvasni, ahogy szemével átfut az önkiszolgáló, közértszerű polcok kihajtott címlapjain és gerincein? Jan Huizinga, a félszázad előtti idők népszerű; sőt, divatos középkorkutatója a feltűnő és jól megjegyezhető Homo ludens címet adta filozófiai jellegű elmefuttatásának, amely az emberben rejlő játékos alap-* természetről szól: de itt az irodalomjegyzékben sem szerepel már neve. így múlik el e világ dicsősége. Nem mintha a szerzőpáros, a technikatörténész és a régész ne ismerné Huizingát — csak épp az ő tényekre, forrásokra irányított szemléletmódjukba nemigen fért bele a szellemtörténeti bölcselkedés. Hogy ez miért fontos nekünk? Amikor félezer év választ el munkát e századoktól? Azért, mert a középkor embere jó néhányunk- ban benne él. Még csak nem is kell a vallásháborúkra vagy a nagy boxmérkőzések, szettudományi gyűjtőkörű helyi szakkönyvtárak adatai követnek. Egy nagy blokkban a tanácsi és szakszervezeti könyvtárak adatait találjuk, amit az iskolai könyvtárak címjegyzéke követ. Az utóbbiaknál csak a középfokú oktatási intézmények könyvtárait találjuk, közülük is azokat, ahol muzeális értékű gyűjtemény van, vagy az állomány meghaladja a tízezer kötetet, vagy főfoglalkozású könyvtáros látja el a feladatokat. Az adattári rész a következő egységekre tagolódik: a könyvtár hivatalos elnevezése, címadatai, telefonszáma, a központi szolgáltatásokban használt kódja, a könyvtár- közi kölcsönzésben való részvétel (szolgáltat-e, s ha igen, eredetit, vagy másolatot), a könyvtár alapítási éve, állományának nagysága, a könyvtár tudományos minősítése, a könyvtár vezetőjének a neve. kung fu-vetélkedők „lovagi tornáira” utalni. Elég any- nyi, hogy a tévéhíradó, a lá- tásra-haílásra épülő tömegkommunikációs műsor bizony a vándor énekmondó, a vásári képmutogató fejlettebb technikával és nagyobb hatásfokkal dolgozó utóda. A különbség azonban csak mennyiségi — a minőségi különbség a gondolattársítások és logikai következtetések elemét is beiktató olvasás. Ez viszont, akárhogy is korai temetni Gutenberg találmányát, bizonyos mértékig háttérbe szorul. A könyvvásárlás statisztikái csalókák; nem tudni meg belőlük, hány eladott kötet lesz polcdísz. A Tasnádi László tervezte Társasjátékok... a polcok hasznos dísze lesz: alapos és informatív összefoglalása ez néhány évszázad mulatságainak. E századokban az európai — legyünk pontosabbak: nyugat- és középeurópai — társadalom főként fiatal emberekből állt: a fiatal emberek meglehetősen sok szabad idővel renA második fő rész a mutatórendszer, melynek segítségével sokféle módon kereshetők vissza a könyvtárak és sokféle információt szolgáltat maga a szerkesztés elve. A betűrendes mutató rendkívül egyszerűvé teszi a visszakeresést, minden esetben a tételszámra utalva vissza. -A topográfiai mutató egyben a könyvtárak kódjegyzéke is, a szakcsoport szerinti mutató a könyvtára gyűjtőköre szerint 'teszi visz- szakereshetővé az intézményeket, a tárgymutató ugyanezt teszi tárgyszavak segítségével. A kiadvány sok segítséget nyújt a könyvtárakról szóló tájékozódáshoz, a könyvtári rendszer ismeretéhez, használata a mindennapok munkájában nélkülözhetetlen minden szak- és közművelődési könyvtárban, valamint az érdeklődő olvasók számádelkeztek, tekintettel az egyházi ünnepekre; a szorgalom puritán kultusza még a jövő zenéje volt. Az egyház óvakodott attól, hogy túl sok kellemes dolgot tekintsen bűnös léhaságnak — a legbuzgóbb szerzeteseket és inkvizítorokat kivéve inkább csak általában ítélte el a szerencsejátékot. És hányféle, azóta jóformán csak nevéről ismert vagy éppen ma is népszerű játék dívott! Endrei Walter és a nemrég elhunyt Zolnay László nem is tudta őket tökéletesen csoportosítani — a g-ermekjátékok, szerencse- játékok, taktikai szerencsejátékok, taktikai játékok, fejtörő rejtvények, szabadtéri játékok, labdajátékok, dobó- és célzójátékok, ügyességi játékok, sportok meglehetősen átfedik egymást: mi történik, ha gyermekek szabadtéren, ügyességüket fejlesztve, labdával célba dobálnak? De a felosztás kevésbé lényeges, mint a tárgymutatószerűen gazdag, részletes tartalom- jegyzék, melyből mindent megtudhatunk; s azt is, miként érvényesültek az európai szokások nálunk? Corvina, 1986.) Székely András Azt írja a Váradi Zoltán fotográfus békéscsabai, múzeumi kiállítására készült katalógus előszavában Gera Mihály, hogy „aprólékos műgonddal kidolgozott fényképein alig történik valami,, mégis hallatlanul izgalmasak”. Ebben a mondatban (azt hiszem) maradéktalanul megfogalmazódott a fotográfus (ninden mai értéke, az, ahogyan a témához közelít, az. ahogyan birtokba veszi azt és az is, ahogyan képein visszaadja a szemlélő számára. Tudatosan írtam így: szemlélő, mert Váradi képeit nem lehet futólag megnézni, nem lehet végiggyalogolni a falak, paravánok előtt, nem lehet kihagyni egyetlen lapját sem,* és hogy ez így van, első fokon jelzi fotográfusi művészetének kvalitásait. A műgond már pályakezdő éveiben is jellemezte, emlékszem egy mezőberényi kiállítására, ahol már (mondhatni) a szakma teljes ismeretéről beszéltek képei, és arról, hogy nem szeret öncélúan elkalandozni a technika lehetőségeinek labirintusában, más szóval: nem a lencserendszerek trükkjeivel, a szédületesen fejlődő fekete doboz nyújtotta variációk egymásra építésével, előhí- vási, nagyítási technikák mankójával kíván beavatni gondolataiba, véleményére a lefotografált világról. Az ilyen magatartás azért is szimpatikus, mert önmaga erejére (fantáziájára, majd művészetére) épít, a meg nem tanulhatókra, melyek sokkal közelebb állnak az emberhez, hatásuk is lényegesebb. A műgond ezen a kiállításon is jelen van, akár úgy, hogy. a laboratóriumi munka kitűnő, akár úgy, hogy képeit gondosan megkomponálja, nem felületes, hanem tudatos a pillanatok megkeresésében és rögzítésében. Nem tudom, Váradi hány negatívot készít ahhoz, hogy egy jó képe Jegyen, biztos, hogy nem több tucatnyit, habár ez egyfelől módszer kérdése is lehet. A koncentrált fotográfus azonban tudja, mit akar, ez Váradi képeit is jellemzi. Jellemzi azt a vonulatot, amelyben az ember és hétköznapjai állnak elénk, és azokat az elvontabb képeket is, amikor a tárgyi világ egy-egy részletében keres kifejezhetőt, valamire jellemzőt, amikor a fény és árnyék gondolatokat is hordozó jelenléte a fotográfia kiindulópontja. Váradi együtt érez tárgyával, soha nem szemléli azokat felülről, nem bölcselkedik üresen, de van megrázó gondolata a Hűségről a Mamáról, az özvegyről, a rockkoncerten csápoló, lelki sokkban kóválygó fiatalokról és arról is, hogy miért emberi a Reggel, egy Hangulat, melyen a szembefutó autó reflektora valami különös felhanggal utal a múló időre, az életre, és arra is, hogy a hangulat (közérzet) elgondolkodtató ügy. Az a bizonyos másik vonulat, a tárgyi világ bizonyos részletei, az ember nélküli lapok láthatóan újabbak, és nagyon is izgatják a fotográfust. Nem is címezi ezeket a képeket, csak dátumok jelzik, mikor készültek. Egy vakablak, egy fényjáték a falon, egy belső ajtó, téglapadozatú szoba, egy fatörzs, egy omló téglafal, egy zászló, pár darab festékes- vödör, néhány szalmabála — ennyi. Együtt, egy sorban azonban ritmussal telítettek, és jelentősek, habár néha az ís felötlik a szemlélőben, hogy (egyikük-másikuk) nem több formai (nem technikai!) játéknál. Ha így is van, akkor is figyelemre méltóak, talán mert valamiféle minő- .ségi változás kiindulópontjai, ha pedig azok, akkor nyilván a fotográfus számára elsősorban: nagyon * is fontosak. Váradi Zoltán látványosan jutott el odáig, ahol ma van, higgyünk abban, hogy újabb évek múltán még messzebb jut, művészi értékekben még tovább erősödik. Minden lehetősége adott ehhez. Sass Ervin ra. Hajdani mulatságok Igények és gazdaságosság Interjú az Országos Filharmónia új igazgatójával A magyar zenei életben az elmúlt évtizedekben kialakult gyakorlat szerint komolyzenei hangversenyek rendezésével — vidéken s a fővárosban egyaránt — elsősorban az Országos Filharmónia foglalkozott. Az intézmény élére — Lakatos Éva csaknem három évtizednyi elismert működése után — 1986. július 1-től Rátki Andrást' nevezték ki igazgatónak. Az új direktorral ezúttal főként íf vidéki koncertéletről, illetve az ehhez is kapcsolódó gondokról, lehetőségekről beszélgettünk. — Az utóbbi időben az Országos Filharmónia rendezvényei mellett vidéken is egyre több olyan hangversenyt hallhatunk, amelyet nem a Filharmónia, hanem más intézmény, például a helyi zenekar vagy zeneiskola rendez. Ennek révén merült fel az az észrevétel, amely szerint a filharmóniai hangversenyek a programkínálatban vagy a művészek szerepeltetésében nem mindig alkalmazkodnak a helyi igényekhez, mivel a fővárosban, ahol minderről döntenek, nem eléggé ismerik azokat, Igazgató úrnak korábban is alkalma volt figyelemmel kísérni a Filharmónia tevékenységét. Érzékelt-e ilyesféle feszültséget a vidéki hangversenyéletben? — Mivel egy ideig magam is vidéken éltem, tapasztalhattam, milyen felszabadító élmény az Országos Filharmónia számára, hogy más intézmények is szerveznek hangversenyeket. Ez ugyanis a felelősség egy részét leveszi a vállunkról. Egyébként is felmerül bennem a kérdés, hogy vajon meddig tart a mi felelősségünk egy-egy megye vagy város zenei ellátása tekintetében. A nevünkben ugyan benne van az „országos” jelző, ez mégsem jelentheti sem az igények pontos ismeretét, sem azok maradéktalan kielégítését. Ami például az utóbbi kérdést illeti: nem egyszer kerülünk olyan helyzetbe, hogy a nagyzenekari vagy oratikus művet váró közönségnek azért nem tudunk ilyet nyújtani, mert a rendelkezésre álló terem erre nem alkalmas. Az igények mechanikus kielégítése ilyenkor a legjobb esetben is azt eredményezné, hogy többen lennének a színpadon, mint a nézőtéren. Nem vitatom, hogy a helyi intézmények jobban ismerik a helyi igényeket és sokat tesznek azok kielégítésére. Az elszármazott művészek, az ott dolgozó művészpedagógusok is találkozhatnak ezáltal közönségükkel. Az sem ritka, hogy egy-egy alkalommal előnyösebb feltételekkel tudnak a szeretett művésszel vagy pedagógussal szerződést kötni, mint egy hivatásos rendező szervezet. Ezért előnyös, ha az Országos Filharmóniának van versenytársa, ami persze előnyös a közönség számára iä. Talán nem vagyok azonban elfogult, ha azt mondom, hogy műsorszerkesztőink, rendezőink sok-sok éves gyakorlata és tapasztalata megbízható alap, amelynek birtokában reális képünk van a hangversenylátogató közönség ízléséről és az. aktuális „divatról”. Ismerjük a kínálatot és azt is, hogy meddig ér a takarónk. Reális, nívós műsorajánlattal keressük fel minden év tavaszán a helyi kulturális igazgatási szerveket és művészeti szervezeteket, hogy velük közösen véglegesítsük a következő szezon programját. Meggyőződésem, hogy szorító gazdasági nehézségeink ellenére sem tudnak — ma még — az alkalmi rendező szervek olyan sokszínű, gazdag és szakmailag megbízható programot kínálni, mint amivel mi állunk a közönség elé. — Az Országos Filharmónia műsorpolitikájában láthatóan előnyt élveznek bizonyos műfajok; talán a kialakult hagyományok, vagy éppen a gazdaságosság diktálta feltételek miatt. Például a klasszikus gitármuzsikának, főként a fiatalok körében, egyre növekszik a közönsége, koncertprogramokban viszont ritkán látunk ilyen kínálatot. Nem volna-e helyes, ha a Filharmónia megkísérelné a „nyitást” az eddig háttérbe szorult műfajok felé? —v A Filharmónia — sajnos, vagy szerencsére — bizonyos értelemben zárt keretek között élő, dolgozó és meghatározott költségvetésen belül gazdálkodó intézmény. A keretek spontán alakultak ki, de lényegében a hangversenylátogató közönség ízléséhez igazodnak. Mi felfedezhetünk ; olykor egy-egy műfajt vagy előadót, és szívesen is tesszük ezt, ha új színt hoznak a koncertéletbe. Meg kell azonban mondanom, hogy e tekintetben — gazdaságossági okokból — a közönségízlés a döntő. Ha érzékeljük, hogy a klasszikus gitármuzsika iránt megnőtt a kereslet, bizonyosan az eddiginél sűrűbben fog megjelenni kínálatunkban. Másik példát is mondhatnék: a cimbalmot itthon, és szerte a világban a mi Rácz Aladárunk fedezte fel a komolyzene számára, mint a zenei kifejezés egyik fontos eszközét, a hangszer mégis megmaradt a nem túl gyakran igényelt szólóinstrumentumok egyikének. Áttörést, minőségi változást várni, produkálni itt egyelőre nem lehet. Ügy vélem, az Országos Filharmónia a jelenlegi gazdasági helyzetben elsősorban azzaL szolgálja leghívebben a zenei kultúrpolitikát, közművelődést, ha az igények és a gazdaságosság együttes figyelembevételével létrehozott hangversenyek kifogástalanul magas színvonalát igyekszik biztosítani, s ezekhez a legkiválóbb hazai muzsikusgárda mellé jónevű külföldi vendégművészeket is meghív. Szomory György A Békéscsabai szimfonikus zenekar is rendszeresen fellép az Országos Filharmónia hangversenyein (Archív felvétel)
