Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-24 / 225. szám
NÉPÚJSÁG 1986. szeptember 24„ szerda Elhunyt Ladányi Mihály A Magyar írók Szövetsége, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának irodalmi szakosztálya megrendüléssel tudatja, hogy Ladányi Mihály József Attila- és SZOT-díjas költő életének 53. évében, súlyos betegség következtében váratlanul elhunyt. Temetéséről később intézkednek. Ladányi Mihály 1934-ben Dévaványán született. Tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karán végezte. Később munkatársa volt a Szépirodalmi Könyvkiadónak, dolgozott a Magyai- Nemzetnél, volt kultúrmun- kás, pedagógus, üzemi lap- szerkesztő, 196'2-ben pedig a kazincbarcikai művelődési ház igazgatójaként tevékenykedett. Ladányi Mihályt a lírát szeretők népes tábora az 1956 után jelentkező költőnemzedék egyik legtehetségesebb tagjaként tartotta számon. Első verseskötete, Az út kezdete, 1959-ben jelent meg, ezt követte az Öklök és tenyerek című versgyűjteménye, amelyért 1963-ban József Attila-díjat kapott. 1964 óta költői munkásságának élt. Szenvedélyes hangú, a hétköznapok történéseit tükröző verseiben a közösségért felelősséget vállaló és érző művészember szólalt meg. Tizenöt verseskötete jelent meg, az utolsó, a Van időd című 1985-ben látott napvilágot. Munkásságát 1978-ban másodszor ismerték el József Attila-díjjal, 1982- ben SZOT-díjat kapott. n dolgozók több mint fele vért adott Tegnap este, a Békés Megyei Jókai Színházban zsúfolt nézőtér előtt adott műsort a lengyel néphadsereg művészegyüttese. A magyarországi vendégszereplésen bemutatott „Szabadságunkért” című történelmi produkció az együttes alapvető eszmei, művészi törekvéseit tükrözte. Bár az előadott dalok lengyelül szólaltak meg, a közönség értette, hiszen x mozgás, a tánc nemzetközi nyelvén szóltak hozzájuk Fotó: Fazekas László Körkép az őszi munkákról Ritka az összetartás, ösz- szetartozás közvetlenül átélhető pillanata. Általában a baj, az életveszély váltja ki, s mindenki egyként segíteni akar, mint a Dobozi Költségvetési Üzem dolgozói, amikor megtudták, hogy 38 éves szakszervezeti titkáruk, Békési Lajos kőműves szívműtétjéhez vérre van szükség. Szinte mindenki, aki épp nem volt maga is beteg, jelentkezett, senkit sem kellett agitálni, s közülük került ki az a 26, akinek a vércsoportja és egészségi állapota megfelelt az orvosi vizsgálat szerint. —Már hónapokkal azelőtt baj volt az egészségével — mondja Orodán Ferenc brigádvezető —, de az orvosok nem tudták, mitől. Aztán a szegedi klinikán derült ki, hogy szívműtétre van szüksége, mert az ér egy darabon vészesen kitágult. — Az egész olyan hihetetlen volt — .folytatja Daruié István művezető —, mert sokáig nem is látszott rajta, hogy beteg. Akkor ijedtünk meg, amikor komolyra fordult a helyzet, s a véradásra egy emberként jelentkezett a brigádja, s velük együtt én is, életemben másodszor. A két Komlósi pedig — Sándor és János — először, de egy percig sem gondolkoztak. — Tízőnk közül csak ketten maradtak ki, de ők táppénzen voltak éppen — szól közbe Bodzás László, aki, ha nem is rendszeresen, de szokott vért adni. Vannak az üzemnek állandó véradói is, mint Domokos Lajos brigádtag, aki még csak 26 éves, de már ez volt a huszadik véradása. Miért? — Még egész kicsi voltam — feleli —, amikor édesanyám strúmaműtéten esett át és sokszor hallottam, hogy véradás nélkül nem bírta volna ki. Mikor már fölértem ésszel, hogy ez mit jelentett, elhatároztam, mihelyt csak lehet, én véradó leszek, így viszonzom az ismeretlen emberek segítségét. S úgy is érzem, hogy adósságot törlesztek minden egyes alkalommal. Bondár Károly, Horváth Tibor és még nem kevesen az üzemben azért kapcsolódtak a véradómozgalomba, mert pont a mostani beteg. Békési Lajos, aki maga is rendszeres véradó, értette meg velük a jelentőségét, s szervezte be őket. Az üzemvezetőt is. — Saját vöröskeresztes szervezetünk nincs — mondja Czesznákné Szabó Margit könyvelő —, ehhez kicsi az ötvenegynéhány fős üzem, de a községi Vöröskeresztet támogatjuk. Véradóink az ő aktíváik, s a költségekhez minden évben 2 ezer forinttal járulunk hozzá. * * * A kilencórás szívműtéthez az üzemieken kívül vért adott még Dobozon két rendőr, három tanácsi dolgozó és a községi párttitkár. A beteg, bár még sokáig nem jöhet haza, de már lábadozik. A brigádja- most készül meglátogatni. Együtt, mindnyájan ... Vass Márta (Folytatás az 1. oldalról) úttal elkerülték a fontos olajosnövény termőterületeit. * * * Megyénkben nincsenek késésben sem az őszi vetésekkel, sem a betakarítással a mezőgazdasági nagyüzemek. Mint a megyei tanács mező- gazdasági osztályán tegnap elmondták, Békésben is jellemző az energiatakarékos talajművelés, magágy-előkészítés, a szántás és a szántás nélküli talajelőkészítés aránya megközelítően optimális. A talajfelszín a megyében is nagyon kiszáradt, így több menetben kell megművelni a földet, a szántás nélküli talajművelést előtérbe helyezve de természetesen meghatározó az elővetemény. A legfontosabb szempont azonban ilyen nehéz körülmények között is az, hogy a lehető legjobban előkészített talajba kerüljön a jövő évi kenyérnekvaló. Az ősziek vetése az árpával optimális időben, szeptember végén kezdődik az északi területeken. A már elvetett növények viszont megyénkben is vontatottan, egyenlőtlenül kelnek. Csapadékra égető szükség van, a szárazságot különösen az Orosháza környéki földek sínylik meg. S ha már a szárazságnál tartunk, érdemes megjegyezni: ahol jó volt a magágy, ott a szárazság ellenére jobb termést adött a föld. A betakarítás is jól halad. Az összesen 1400 hektár kendert levágták megyénkben, betakarították a több mint 4000 hektár lóbabot is, a napraforgó vágása várhatón a hét végén befejeződik. A 16 000 hektár fővetésű silókukorica silózásából is kevés van már hátra. Ezen a héten már mindenütt törik a kukoricát, a hét végéig a terület egynegyedéről lekerül a termés. Félidőhöz közeledik a rizs betakarítása, és megkezdődött a cukorrépaszedés. Ez utóbhi nem kis feladat az idén, mert a keményre szikkadt talaj nyüvi a gépeket. T. I. írók látogatása a néphadseregben Magyar írók egy csoportja a Honvédelmi Minisztérium meghívására kedden a Magyar Néphadsereg életével ismerkedett. A vendégeket az egész napos látogatásra elkísérte Horváth István altábornagy, az MN politikai főcsoportfőnöke, honvédelmi miniszterhelyettes. Az írók elsőként az MN Légvédelmi és Repülőparancsnokság egyik harcálláspontját keresték fel, ahol Stock János altábornagy adott tájékoztatót a hivatásos és a sorkatonák feladatairól. A vendégek megismerkedtek a szolgálat ellátásának körülményeivel, valamint a hazánk légterét vigyázó honi légvédelmi csapatok vezetésének korszerű technikai eszközeivel. Ezután egy alakulathoz látogattak el, ahol különböző típusú helikoptereket tekintettek meg, illetve harci és szállító helikopterek légi bemutatóját nézték végig. A program befejezéseként az írók a honvédelmi tárca több vezetőjével találkoztak. A szívélyes, baráti légkörű beszélgetésen —, amelyen többek között szó esett a honvédelem kérdéseinek megjelenítéséről a mai magyar irodalomban — részt vett Kárpáti Ferenc vezér- ezredes, honvédelmi miniszter, Mórocz Lajos altábornagy, honvédelmi minisztériumi államtitkár és Pacsek Józsej altábornagy, vezérkari főnök, miniszterhelyettes. Tanácsülés Szarvason a közművelődésről Olyan mindenkit érintő témát tűzött napirendjére Szarvas Város Tanácsa tegnap délután megrendezett tanácsülésén, mint a város művelődési életének helyzete. Ezt megelőzően dr. Pataki István tanácselnök tájékoztatta az ülés résztvevőit a végrehajtó bizottság és a tisztségviselők két tanácsülés közötti tevékenységéről. Az első napirendet Koszti Pál, a művelődési és sportosztály vezetője ismertette. Beszámolóját a kulturális élet szervezésének kérdésével kezdte. A művelődési központ, úttörő- és ifjúsági ház szervezetei és működési szabályzata most készül — korábban más intézményi keretben dolgoztak —, tevékenységi körét szintén most alakítja. Folyik a városi könyvtár épületének felújítása, korszerűsítése. A megye egyik legkorszerűbb, s legnagyobb gyermek- és ifjúsági könyvtárát hozzák itt létre a közeljövőben. A város zenei életében meghatározó szerepet tölt be az állami zeneiskola. Talán még szebb eredményeket mutathatna fel, ha megoldódna többéves gondja, a zenetanárhiány. Nem kevesebb, mint 35 ezer ember fordul meg évente a Tessedik Múzeumban és a Szárazmalomban. Nagy idegenforgalmi jelentősége van a Ruzicskay-gyűjte- ménynek is, melyet évente közel 8 ezren néznek meg. Ám a szabadidő, a szórakozás legnépszerűbb intézménye a mozi. Gondként merült fel. hogy sok a nézőtéren a fegyelmezetlenkedő, akik zavarják viselkedésükkel a szórakozni vágyókat. Koszti Pál beszámolójában elismeréssel szólt a városi kamarazenekarról, a zeneiskola vonósnégyeséről, növendékzenekaráról, az önkéntes tűzoltózenekarról, s a felvirágzó énekkari kultúráról. Ugyancsak méltatásra érdemesek az öntevékeny művészeti csoportok, a Tessedik táncegyüttes, a társastáncklub, s a pávakör és citera- zenekar. Sajnos a tanfolyamok, körök, klubok száma rohamosan csökken. A beszámolóban szó esett még a ismeretterjesztő munkáról, a helyi kiadványokról, a vendéglátás helyzetéről, valamint arról, hogy a szabadidő-eltöltés hasznos formája a sport, melyet egyre több fiatal választ időtöltésül. Az összegzés, a szóbeli kiegészítés, valamint a résztvevők hozzászólásai bizonyították, a város kulturális élete színes, gazdag, ám tennivaló is akad még bőven. Így — többek között — a jövőben jobban ki kell használni a felsőfokú oktatási intézmények létét, hatékonyabbá kell tenni a propagandatevékenységet, és így tovább. A tanácsülés bejelentésekkel ért véget. N. A. Hz öregasszony sír... A dunántúli kisváros lakótelepének egyik tágas erkélyén napernyővel felszerelt nyugágyban pihen az öregasszony. Galambősz haja pici kontyba fonva, agyondolgozott, bütykös ujjaival képes hetilapot forgat. Egyik oldalt közelebbről, majd távolabbról nézegeti, miközben egész testében megremeg. ölébe ejti az újságot, mélyet sóhajt, mereven a távolba néz, mint akinek gondolatai messze járnak. Szép kék szeme elhomályosodik, ezerráncú arcán némán peregnek a könnyek. Az öregasszony sír... Észrevétlenül lopakodom a háta mögé. Meglepődve látom, hogy a fotó — amely annyira felzaklatta —, egy Árpád-korabeli református templomot ábrázol, fazsindelyes haranglábbal. Á lap arról tudósít, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség több millió forintos költséggel felújította a tiszántúli kisközség templomát. Óvatosan teszem az öregasszony vállára a kezem, vánnyadt teste mégis összerezzen. Gyermekesen elpirul, mosolyogni próbál, de szomorúan mutat az újságra: — Itt születtem, ebben a templomban kereszteltek, itt esküdtem, itt keresztelték az én kilenc gyermekemet is. Sok szép és keserű emlék fűz ehhez az épülethez. Ide jöttem örömömben, bánatomban, itt kerestem vigasztalást, ha úgy éreztem, hogy végképp' nem bírom tovább. Nagyon szép lehet most a templom. Nagyon szeretném még egyszer látni, de erről le kell mondanom, csakúgy, mint a temetőről, ahol sok rokon és jó baíát pihen. Bele kell nyugodnom, hogy engem is a dunántúli kisfalu temetőjében hántolnák majd, megboldogult uram mellé. Amikor arról faggatom, hogy miért nem láthatja még egyszer szülőfaluját, sokáig hallgat. Megpróbálja befelé nyelni könnyeit, de nem sikerül. Hirtelen két kezébe temeti arcát, és fájdalmas zokogásba tör ki. — Több száz kilométernyire fekszik innen az a drága kis falu. Bármelyik gyerek elvinne autóval, de az egészségem nagyon megromlott. A 87-ik életévemet taposom, nem bírok vállalkozni a nagy útra. Nem sejtettem, milyen mély sebeket szaggatok fel, amikor megkérdezem: „Hogy került a Dunántúlra?” — Nehéz erről beszélni. Tulajdonképpen hálás lehetek a sorsnak. Ha nem jön a fel- szabadulás, cselédsors várt volna minden gyermekemre. Csakhogy nekünk nagyon meg kellett küzdenünk a saját szabadságunkért. A mi falunkban sok volt a nagycsaládos, szegény ember. Földosztáskor nem jutott mindenkinek, köztük nekünk sem. Azelőtt grófi birtokon és a nagygazdák földjén dolgoztunk, mondhatom, véres verejtékkel kerestük a kenyerünket. Most megállt a „tudomány”. Hogyan tovább? Hát, így kerültünk egy dunántúli kisközségbe, elszerződtünk egy jómódú gazdához, s elkezdtük új életünket. — Hogyan fogadták a nagycsaládot az egykéről híres tájon? — Jöttmentnek, betolakodónak csúfoltak minket. De hamar megtört a jég. Télen költöztünk, s kapáláskor azon vitatkoztak a gazdák, kinek siketül napszámra megkaparintani a családunkat. Együtt a család, külön senki nem vállalt munkát. Az apjuk volt a .brigadéros. A nagy szegénységben a gyerekek az anyatejjel szívták magukba a szorgalmat. A mi falunkban oly nagy volt a kétkezi munkások létszáma, hogy ingyen napszámot dolgoztunk minden tavasszal a cséplőgép-tulajdonos földjén, hogy egy-két gyereket felvegyen cséplőmunkásnak. Az „egykék földjén” viszont akkoriban nagyon megbecsülték a jó dolgos munkásokat. A Tiszántúlon napkeltétől napnyugtáig dolgoztunk a földeken. Itt komótosan megreggeliztünk a gazda konyhájában, és lovaskocsival vittek ki a határba, uzsonna- és ebédszünetet bőségesen kaptunk, s napnyugtakor már ismét a gazda konyháján étkeztünk. Ha ezt az oldalát nézem a dolognak, szerencsénk volt. — Egyébként? — Nem lehet elmondani azt az iszonyú fájdalmat, amit egy áttelepülés okoz. Én is, az uram is tősgyökeres lakosok voltunk. Az egyházi adatokból tudjuk, hogy a templom alapításában annak idején családunk ősei is adtak anyagi támogatást. Költözéskor én 46 éves voltam, az uram 57. A készülődés heteiben esténként nálunk tanyázott a fél falu öregje, fiatalja. Velünk együtt sírtak. Kérték az uramat' „Ne menj el, Árpád, nem lehet az öreg fát átültetni, mert nem ered meg ...”. Amikor felszálltam a vonatra, úgy éreztem, elszakadt minden gyökér, ami szülőföldemhez húz, üres, tartalmatlan az életem. Pedig csak az.ország másik részébe indultam. Sok év telt el, mire megnyugodtam, de mindig visszavágytam abba a nádfedeles kicsi fehér házba, ahol mindig sok volt a vendég, a vidám jókedv, a kacagás és a nyíló virág. Az uram is mindig visszavágyott. Halála előtt agyér-elmeszesedésben szenvedett. Bármennyire őriztük, gyakran elszökött, papucsban, pizsamában. Jó barát vagy a rendőrség hozta haza a harmadik, vagy negyedik határból. Ha megkérdezték, hol lakik, mindig a szülőfalunk címét diktálta be szegény. Irta haza a sok levelet régi cimboráinak, akik már nem is éltek. Amikor már súlyos volt az állapota, a legtávolabb élő lánya írt a régi cimborák nevében és akkor megnyugodott. — Maga viszont, hogy egyedül maradt, most nagyon szép környezetben él. — Tulajdonképpen nagyon boldognak kellene lennem, de nem vagyok. A kis községben már megszoktam, megszerettem a szomszédokat, új barátaink voltak, a gyerekek házasságai révén népes lett a család. Tartottam aprójószágot, hizlaltam disznót, tehenünk volt, kutyák, macskák sündörögtek körülöttem. Itt a városban gyönyörű minden, de nekem valahogy idegen. Reggel magam maradok, csak este jön haza a család. Lesik minden gondolatom. A szobámban saját tv, rádió, ha ágyban akarok műsort hallgatni vagy nézni, ne kelljen átmennem a nappaliba. A távolabb lakó gyerekeim is gyakran meglátogatnak, elhalmoznak minden földi jóval. De úgy érzem, életemben másodszor szakadtak el ideköltözéskor azok a bizonyos gyökerek és az én koromban ezt már nehezebb elviselni. — Ezt csak az értheti meg, aki maga is átesett a megszokott környezetből való ki- ráncigáláson. Kézbe ve^zi az újságot, újból elolvassa a drága hírt, s határtalan utat enged egyre omló könnyeinek ... Ary Róza
