Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-23 / 224. szám

1986. szeptember 23., kedd mdiMl-fíTd Elza néni (középen) a klubtagok körében Fotó: Gál Edit Egy tiszteletdíjas klubvezető portréja Békéscsabán évek óta jól működik a megyei művelő­dési központ nyugdíjasklub­ja. A tagok az idén január­ban körülbelül 120-an voltak, de a létszám itt gyakran vál­tozik. Népi úgy a vezető sze­mélye, hiszen Sebő Lászlóné 17 éve irányítja a klubot. Néhány éve lelkes segítőre talált férje személyében. Azóta kettesben szervezik a programokat és tartják he­tente a foglalkozásokat. Három óra után néhány perccel érkeztünk, a klub- helyiség már tele volt. A legtöbb asztalnál kártyapar­ti folyt, Elza néni (Sebőné) pedig éppen élménybeszámo­lót tartott a körülötte ülők­nek, mivel nyári üdüléséből visszatérve most találkozott először a tagokkal. Kéré­semre mégis egy csendes sa­rokba húzódva kezdjük a beszélgetést. — Heti négy alkalommal, háromtól ötig tartanak fog­lalkozásokat. Nem jelent ez nagy elfoglaltságot? — Magam is nyugdíjas va­gyok, így rengeteg szabad­időm van. Nem is érezném jól magam, ha otthon kelle­ne tétlenül ülnöm minden cél nélkül. A klubban min­dig akad teendő, s én sze­retem a mozgalmasságot. Nagy családból származom, gyerekkorom óta sok ember vett körül, 36 évig tanítot­tam, megszoktam a nyüzs­gést. Nyugdíjba vonulásom­kor azonnal belefogtam a klubszervezésbe, és elmond­hatom, hogy azóta is aktívan élek. — A programok szervezé­se bizonyára igen nagy ener­giákat emészt fel, Elza néni mégis fiatalos lelkesedéssel dolgozik. Hogyan tetszik bír­ni? — Sok segítséget kapok a vezetőségi tagoktól, akik majd minden munkából ki­veszik a részüket, ezzel meg­könnyítve az én dolgomat. Igv aztán nemcsak dolgozni, de szórakozni is járok klu­bunkba. Persze kettőtől es­te hatig, hétig már fárasztó a kártyázás, de nekem végig „ki kell tartani”. Sokan kö­zülünk egyedül élnek és örülnek, ha egy kicsit to­vább maradhatnak. Létformámmá vált ez a tevékenység, megszoktam és mióta a férjem is segít, sok­kal könnyebben irányítjuk a klubéletet. A betegségemet leszámítva valóban jól bírom a munkát, és azt hiszem, ehhez az is hozzásegít, hogy tudom: nem hiába élek. Időközben megérkezik a „segítség”, Sebő László is, és nyomban átveszi a szót feleségétől. — Az a lényeg, hogy min­den napra legyen tennivaló, tétlenül nem is tudnánk él­ni. Mindketten egyénisé­günkből fakadóan tevéke­nyek vagyunk és mióta együtt élünk, mindig igye­keztünk hasznosnak lenni. — Hallhatnánk néhány szót a klub életéről? A választ közösen, egymást segítve adja Sebőné és férje. — Heti négy foglalkozást tartunk, ilyenkor főként kár­tyázással, beszélgetéssel tölt­jük az időt. Évente negy­venszer TIT-előadókat .foga­dunk, akik a legkülönfélébb témákról beszélnek. Gyak­ran kirándulunk, s ilyenkor igyekszünk egy-egy üzemet is megnézni. Nőnapot, tea­délutánokat rendezünk és rendszeresen látogatjuk be­teg klubtársainkat. — Milyen nehézségekkel kell megküzdeni a klubve­zetőnek? — A programok szervezé­se olykor elég nehézkes, de kellő határozottsággal és sok utánjárással megoldhatóak a problémák. Minden igyeke­zetemmel azon vagyok, hogy klubon belül megőrizzük a békességet és elkerüljük a súrlódásokat; ezért kell min­denkivel jó kapcsolatot kia­lakítanom. — Ahogy látom, Elza né­ni nem azért a szerény ősz- szegért vállalja a mindenna­pi munkát, amit tiszteletdíj­ként kap. — Ha a pénz utáni vágy hajtana, akkor elővehetném németnyelv-tudásomat és ma­gánórákat adhatnék. Az jobban fizetne, de biztos va­gyok benne, hogy azt az örömet nem pótolná, amit az itteni munka jelent. Gajdács Emese Nincs itthon a gazda... A város vezetői már nem bírták cérnával, és kifakadtak. Van egy jól menő vállalatunk, ahol a dolgozók keresett exportcikkeket állítanak elő, de a vállalatnak — ami se nem gyár, se nem leányvállalat, csak telephely —, nincs egy megfelelő döntési jog­gal felruházott, egyszemélyi vezetője. Minden — a város gazdasági, társa­dalmi, tömegszervezeti életét érintő — kérdést a budapesti központtal kell megvitatni, többnyire levélben. Ez a módszer nemcsak körülményes és időt rabló, de alkalmatlan is a rendszeres párbeszéd kialakulására. Miközben erről folyt a beszélgetés, valaki csendesen megjegyezte: — Ez legalább világos, egyértelmű helyzet. Mert nálunk viszont van vezető, de még sincs. Annyi bizottságnak, tes­tületnek. meg mit tudom én minek a tagja, hogy szinte sosincs bent a vál­lalatnál. És nekünk aztán még leve­lezni sincs hova. Meg kell várni azt a ritka pillanatot, amikor néhány órá­ra előkerül. — No igen — bólogattak a többiek. — Régi nóta ez, de senki sem mer beszélni róla. Az új munkaidő-rende­let pedig aligha fog ezen változtatni. Az először megszólaló fiatalember ' egy hirtelen ötlettől felvillanyozódva, a beszélgetésben részt vevő vezetőket megkérte, sorolják fel, hány bizottság, munkabizottság, testület tagjai. A já­tékos vallomás először nevetésbe ful­ladt. Kiderült, hogy még az általános iskola igazgatójának is legalább öt komoly, s három — kevesebb elfog­laltsággal járó — funkciója van. Az egyik tekintélyes vállalat igaz­gatója maga is meglepődött, mikor összeszámolta, hogy négy, a szak­májával, munkájával összefüggő bi­zottság tagja, és négy társadalmi jel­legű megbízatása van. Rengeteget uta­zik, hiszen ezek a bizottságok az or­szág különböző városaiban működ­nek. A szakmai jellegű és a megyei tájékozottságot segítő bizottsági mun­kához ragaszkodik. Ám a számára nem szükségesek esetében csak név­leges a tagsága. S hogy mégis ragasz­kodnak hozzá? — Betegségnek tartom — mondja —. ha egy vezető minden társadalmi, szakmai funkciót magának tart meg. Azért van mellette szakembergárda, hogy megossza a vállalaton kívüli munkát is, ami persze segíti a mun­katársak tájékozottságát, és ezáltal a vezetői feladatokhoz való felnöveke­dést is. Nekem már nem lesz nagy gond az utód kérdése. Az intézményvezető keserűen mo­solyog. — Nekem nem sok választá­som volt eleinte. Az elődömtől örö­költem a címeket is. Aztán a tizenkét társadalmi megbízatásból sikerült né­hányat átpasszolni fiatalabb kollégá­imra. Mert döntenem kellett: vagy el­maradok a szakmában — pedig így is tulajdonképpen munkaidő után dol­gozom, esténként —, vagy lemondok néhány megbízatásról, vállalva e nép­szerűtlen döntés következményeit is, és végre leteszek az asztalra egy ko­molyabb tudományos munkát. Viszont — folytatta inkább magá­nak a leltárt —, akad néhány olyan szakirányú bizottsági tagságom, tit­kári funkcióm, ami egyrészt a mun­kámmal kapcsolatos, másrészt fontos emberi kapcsolatok ápolásának a színtere. Ezekben a bizottságokban olyan információkat hallok a megye gazdasági életéről, amelyek megszer­zéséért nagyon sokat kellene utazni. De szeretem a politikai oktatást is csinálni, hiszen ott is szocialista ipar- vállalatok vezetőitől hallom meg mindazt, ami a könyvekben nincs, hi­szen nem is lehet benne. Aztán van olyan bizottság is, ahol az engem érdeklő napirenden vagyok jelen, aztán ott a szünet, és lelépek. Ezzel más is így van. Általános ta­pasztalatom, hogy az emberek akkor aktivizálják magukat, ha őket érdeklő és érintő témákat vitatnak meg. Ezért lenne fontos, hogy olykor ne egy in­tézmény vagy vállalat vezetői posztjá­hoz kössék a munkabizottságokban, különböző testületekben való részvé­telt, tagságot, hanem keressék meg azt a szakembert, aki arra a legérde­mesebb és legalkalmasabb. Ez a ká­derneveléshez is nagy segítséget nyújt, és egy kicsit bennünket, vezetőket is hozzásegít a hosszabb élethez. A könnyednek indult beszélgetés láthatóan komolyra fordult. Az álldo­gálók is leültek, a vendéglátó pedig kávét hozatott. Az első korty után a középkorú, addig hallgató férfi is megszólalt. — Hogyan kezdődött a kálváriám? Azt hiszem akkor, mikor kineveztek vezetőnek. Tehát a funkcióval. Míg beosztott voltam, dolgozhattam ked­vemre, a tudományos életben egészen jó eredményeket produkáltam. Azt hi­szem, így figyeltek fel rám. Ma már ott tartok, hogy valahova messzire kellene menni, ahol megint egy ideig „észrevétlen” maradhatnék. Én már megpróbáltam ezt a mechanizmust feltérképezni. De mindig belegaba­lyodtam, mert nem találtam benne logikát. Az egész a tanácstagsággal kezdődött, és most hét-nyolc bizott­ságnak is tagja vagyok. A munkám, a kutatásaim, a szakmai bizottságok­ban végzett tevékenységem sínyli meg a sokféle elfoglaltságot. S mivel még mindig szeretem a hivatásom — ami a családi kasszára nézve nem túl elő­nyös —, abban a pillanatban boldog és megelégedett lennék, ha a szak­mámban végre nyugodtan hozzáfóg- hátnék egy nagyobb feladathoz. A sokféle elfoglaltságot egy hatásosan működő fékrendszernek tartom, s várom, mikor dobom be a törülközőt. Hiszen több nyelv birtoklása mellett kötelességem lenne többet, hasznosab­bat alkotni. De nincs rá erőm... Ez a véletlen szülte beszélgetés egészen másfajta kifakadásokat jutta­tott az eszembe. A beosztottakét, akik tehetetlenül toporogtak a főnök iro­dája előtt, s dolguk végezetlenül kul­logtak el, mert tegnapelőtt, tegnap és ma is „házon kívül” volt a direktor. Aztán az az újfajta divat is eszembe ötlött, hogy most szinte kötelező szid­ni a vezetőket, mert különben még megalkuvónak találják az embert. Ám azt igen nehéz megérteni, hogy a ve­zetők gondjairól miért hallgatunk olyan szemérmesen. Mert hallgatunk, s elsősorban ők, az érintettek. Holott hallgatólagosan mindenki el­ismeri, hogy rosszul, nagyon rosszul gazdálkodunk a rátermett, tehetséges vezetőkkel is. Olyan felesleges bal­lasztokkal aggatjuk teli őket, amelyek fékezik képességeik kibontakozását elsődleges kötelességük végzésében, s gyorsabban égeti másutt hasznosabb energiájukat. Ám a józanul gondolko­dók belátják: sokkal jobban megy a munka, ha azt jól megszervezik, fi­gyelemmel kísérik, netán ellenőrzik is folyamatosan, ha a vezető ismeri a beosztottak gondjait, mert van ideje közöttük élni, tehát ha módjában áll jó gazda módjára figyelni, irányítani a hozzá tartozók életét, munkáját. A jó vezető tudja, hogy mindez mi­lyen fontos, és azt is, hogy mindez még hiányzik. Pedig a megoldás olyan kézenfekvőnek tűnik. Hagyni kell őket dolgozni. De ez nemcsak rajtuk múlik... b. Sajti Emese KÉPERNYŐ Q szegedi csatornán Igaz, egy hete már, hogy a szegedi körzeti stúdió adá­sát néztem, egyetlen hét alatt azonban nem évül el sem az, amit láttam, sem a véleményem a látottakról. Nem is az egész keddi programról van szó, csupán kettőről. Az egyik riportban Kecskeméten oknyomoztak, hogy „milyen irányban” fejlődik a város, látják-e (legalább a körvonala­it) az ezredforduló Kecskemétének? A mikrofon elé hiva­talos volt a város tanácselnöke, dr. Mező Mihály is, aki három feladatkört elemezett, mint Kecskemét fejlődésének irányait, lényeges vonulatát. Az első a korszerű technika bevezetése ott, ahol kell, a második a szellemi élet (kivált­képp az oktatás) fellendítése, a harmadik a lakosság ellá­tása az ezredforduló igényei és minősége szerint. Megje­gyezte, hogy a döntések előkészítésében 25—30 ezer ember véleményét is figyelembe veszik, a demokratizmus ilyetén megvalósulása Kecskeméten természetes. Nem vagyok kecskeméti, nem ott lakom, tehát nem tu­dom, pontosan így van-e? Kételkedni azonban sem okom, sem jogom abban, amit a tanácselnök elmondott, ország­világ előtt nyilatkozni felelős dolog. Mint mindenki, a hal­lottakat én is azonnal átvetítettem a saját környezetemre, a saját városomra, a mi városainkra, községeinkre. Van-e (és milyen minőségű) elképzelésünk az ezredforduló város­arcát illetően? Tudományosan megalapozott-e az? Itt van-e már az ideje a töprengéseknek, okos véleménycserének em­berek tízezreivel? Voltak esetek, hogy a meginvitáltak nem mentek el a randevúra, utólag viszont morgolódtak: az ő véleményüket miért nem kérdezték meg? Persze, a demok­ratizmus gyakorlása, szellemének kiteljesedése kétoldalú folyamat. Ha már a lehetőség adott, akkor élni is kell vele. Időt szánni rá, jelen lenni ott, ahol kell, ahol szükséges. Ha az ember utólag zsörtölődik, lehet igaza, de az effajta igazság már legtöbbször hatástalan. Legalábbis arra nézve, ami már megtörtént. Más. Ugyancsak a szegedi körzeti stúdió adásában volt lehetőségünk végighallgatni egy (képsorokkal illusztrált) beszélgetést az iskolai diáksportkörökről, és általában a testnevelés több évtizedes gondjairól. Amennyire izgalmas a téma, annyira volt fárasztó ez a részletkérdésekben el­vesző, perceken át és többször is unalmas beszélgetés. Kár volt a drága adásidőért, pedig sokkal frappánsabban elő lehetett volna vezetni, hiszen a gyerekek-ifjak testedzettsé­gi állapota (enyhén szólva is) elképesztő, megdöbbentő. Amikor (például itt is) a napi egy óra torna (mozgás vagy annak mondott akármi) a kérdések- kérdése, akkor valami baj van. Mi elé nézünk?. . . Hétvége A kétnapos műsor struktúrája tökéletes. Horvát János kitűnő műsorvezető, nincs távolság közte és köztem, a né­ző között. Endrei Judit kellemes háziasszony, tájékozott, diszkrét. Nyilván, a soha nem látható felelős szerkesztő, a pátriánkból Budapestre származott Medveczky László érde­me is vitathatatlan. Hogy néha, miként most is, adódtak fárasztóbb, hosszadalmasabb beszélgetéseik? Ezt nem lehet előre ellentervezni! Hogy a riporterek a helyszíneken, ez­úttal Nógrádban, Szolnok és Zala megyében, valamint a Budapesti Nemzetközi Vásáron, tiem egyformán tévés egyé­niségek? Hogy nem nagyon tetszett Tárnái Gizella fensőbb- séges stílusa és megint megnyerő volt Szegvári Katalin, talpraesett Déri János? Ez van, ezt kell szeretni. Különösen, hogy Békésből is hoztak híreket. Nem éppen jókat (most nem azt keresték, de sebaj), hanem olyat, ami szinte megérthetetlen. A gyulai kastélyról volt szó, amely­nek restaurálására, esetleg fürdő-szállóvá alakítására „oszt­rák javaslat” érkezett, de (írd, mondd és csodálkozz!) „nincs, aki fogadja a pénzt", amit hoznának. Máshol kere­sik a külföldi tőkét, mi nem tudjuk „fogadni”. Micsoda ólomsúlyokkal küszködünk! Micsoda „lebonyolítási” bürok­rácia gátolja a világ legésszerűbb javaslatait?! Emlékszem, gyerekkoromban hallottam felnőttektől Orosházán, hogy a közeli Gyopárosfürdő felvirágoztatására a harmincas évek­ben valami holland vagy belga cég nagy pénzeket aján­lott. „Minek a” — mondták az akkori városatyák és elve­tették az ajánlkozást. (Nem is tart ott Gyopárosfürdő még ma sem, ahol tarthatna.) Mi minden lehetne ez a gyulai kastély is? Mennyi pénzt hozhatna, hiszen fürdőszállóként mégis rendeltetésszerűbb lenne a használata, mint így, csecsemőotthonnak. A kis lakók is jobban éreznék magukat egy igazi otthonban, és egyáltalán nem kívánkoznának a bálteremben fürdőzni, ahol egykor Erkel Ferenc hangver­senyezett ... Mi minden van itt körülöttünk és mennyi rossz beidegző­dés, megszokás, szemlélet! De jól van-e ez így? Sass Ervin A battonyai születésű Molnár-C. Pál festőművész (1894—1981) grafikáiból és oiajképeiből rendeztek kiállítást a Tihanyi Mú­zeumban. A tárlatot október 31-ig láthatják a művészetek barátai. Képünkön Molnár-C. Pál Pompei vízió című képe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents