Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-13 / 216. szám
1986. szeptember 13., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Tanyasi kislány, aki mindennap iskolába mehetett Naiv festő a Damjanich utcából „Ilyen szép, virágzó fákat kevesen festenek a naivak közül” — hivta fel a figyelmemet egy két év előtti orosházi kiállításon Koszta Rozália festőművész Gombkötő Istvánné Pál Gizellára. Tucatnyi olajképét hozta el akkor az amatőrök bemutatkozására Gombkötőné az orosházi Damjanich utcából. Körtefája is ott díszelgett az egyiken virágpompában, a szomszédék cseresznyefája a másikon,' napsugárban sütkérező napraforgók a harmadikon, aztán egy emléktanya a negyediken, a csár- patelki dűlőből: azóta lebontották ... — Ott születtem, ott gye- rekeskedtem. Második vagy harmadik dűlő volt az a Csizmadia Imre bácsiék tanyájától (a nemrég elhunyt orosházi önéletíró), Kisbo- gárzó, Nagybogárzó, Görbeszik, Fecskéspart. A fecskésparti iskolába jártam Gilde Kálmán tanító úr elé. 1933-ban voltam első osztályos .. . Fél óra múltán, hogy becsengettem Gombkötő Ist- vánék Damjanich utcai portáján, a hetvenes évek elején felépült új ház egyik szobájában képeket nézegetünk. Régieket, újakat, kiállítási darabokat, meg olyanokat is, amelyeket nemrég festett Gizella asszony. Aztán, hogy az életére, » gyerekkorára fordul köztünk a beszéd sora, jön elő a már csak emléktanya, meg a fecskésparti iskola Gilde tanító úrral. — Nagyon szerettem iskolába járni, a húgommal mentünk, már kora reggel odaértünk. Mindig mi voltunk az elsők. A tanító úr igazi tanító volt. Sokszor járt nálunk, a tanyában is, édesapámmal beszélgetett. Amikor negyedikben tiszta kitűnő lett a bizonyítványom, azt mondta: taníttatni kellene a Gizit. Az apám (aki nagyon szeretett olvasni szegény) csak a fejét rázta: miből? Meg talán nem is tudta, mTTenne akkor, ha továbbtanulnék. Továbbtanultam, igaz, az ismétlő iskolában. Tiszta kitűnővel. A rajzolás, festés? Az is az iskolában kezdődött, kezdődhetett volna-e máshol? Máig emlékszem: a tanító úr azt mondta a negyedikeseknek: most képzeljétek el, hogy egy fiú fut az udvaron, eleseik, vérzik a térde, be keli kötözni. Rajzoljátok le, ahogy kötözik a lábát ... ! Én mint harmadikos. a negyedikesek előtt ültem. Lerajzoltam én is. A tanító úr meglátta, elvette előlem és felmutatta: látjátok, így kellett volna! Volt olyan is, hogy kiküldött a táblához, rajzoljak arra krétával. A többiek meg feleltek. Derűsek ezek az emlékek. Egy tanyasi kislányról, akinek nagy öröme az volt, hogy mindennap iskolába mehetett. (Mennyit változott a világ! Tegnap éppen azt hallottam a rádióból, hogy nem szeretnek a maiak iskolába járni. Hogy sokan csak úgy egyszerűen, unják az iskolát... Pál Gizellának meg harmincháromtól harminckilencig • a fecskésparti téglaiskola volt a vágyak netovábbja. Pál Gizella tanulni szeretett volna, de a kor, amelyben élt, nem engedte. Ritkán és nagyon kevesen kerültek be a bo- gárzói dűlők tanyáiból a magasabb iskolába.) Derűsek mégis az emlékek, különösen, hogy előkerül az egyik festménycsomó„Megfestek egy képet, aztán félreteszem.. Fotó: Gál Edit ból a csárpatelki dűlőn épített tanya képe. fákkal körülötte, meg szőlőtőkékkel, virágoskerttel, cserepesen. A „szülőtanya”, mondhatnánk, hiszen Gizella asz- szony, mint említette, ott született. — Amikor készen lett itt, bent a ház Orosházán, a tanyát eladtuk a Kardoskúti Rákóczi Téesznek, ők pedig lebontották ... Nincs is már abban a dűlőben csak két tanya lábon. A gyerekkorából, amikor Gilde tanító úr (minden második mondatban visszatér, hozzágondolom: miféle nagy dicséret ez!) egy-egy jó feleletért, szép rajzért húsz fillért vagy egy narancsot adott a tanítványainak, onnan valahonnan érkezett az, hogy tíz vagy tizenöt éve Gizella asszony vízfestéket vett, és festegetni kezdett. — Másolgattam, meg virágokat festettem. Volt időm sok, igaz, félig volt készen ez a ház, de a család egyik fele még a tanyán lakott, én idebent, mert a közeli ciroktelepen szereztem magamnak munkát. Egyik este kigondoltam : festenem kéne megint. Hát így kezdődött. Folytatódott azzal. hogy Nagy Gyula, az orosházi múzeum igazgatója megnézte a képeket, és biztatott, csináljam tovább. Tanácsokkal is ellátott, mit, hogyan. Festettem, ha csak tehettem. A vízfestéket felváltottam az olajjal. Lőwyné. a képkeretező biztatott: próbáljam meg azzal. Hát ez lett belőle. Képein a naiv festők utánozhatatlan bája, emlékőrző ereje. Pontosan körül sem írható egyszerűség, természetszeretet. Koszta Rozália volt az első festőművész, aki megkereste, tanácsolt. Elbeszélgettek arról, hogy miért jó az, ami jó, és miért nem, ami nem. Gombkötőné egyre többször szedte elő festékeit, ecsetjeit a ház udvari kisszobájában és festett. Nagy Gyula meghívta a két év előtti orosházi kiállításra, ahol (meséli) először érezte azt, hogy festeni azért is szép, mert másoknak is örömöt okoz. — Nem vagyok én olyan biztos azért a dolgomban. Megfestek egy képet, aztán félreteszem. Meg nem mutatnám senkinek, a világért sem. Persze, a zsűrizőknek sem... Ez év elején a művelődési központ galériáján állították ki harminc festményét Nagy Gyuláné Verasz- tó Erzsébet képeinek társaságában. A nyáron keveset festett, majd az ősz, mondja, az hoz több időt. — Igaz, majd elfelejtettem! A gimnázium igazgatója, Fülöp Béla járt itt nálam a múltkor. Az iskola zsibongójában akarnak kiállítást rendezni nekem. Hogy vállalom-e? Vállalom, vállalom. Csak tetszenek-e majd ezek a képek a diákoknak? Gombkötő Istvánné Pál Gizella nem felkapott naiv festő. Hogy a képei vetekszenek a legjobbakéval, még nem jelenti azt, hogy úgy is ismernék, mint a legjobbakat. A Damjanich utca nemcsak a városközponttól van messze, messze van az attól a világtól is, ahol a festőket (naivakat is) számon tartják. Lehet-e jobban I megismertetni a periférián élőket? Egészen biztos, hogy lehet. Hiszen ez a riport sem tesz mást: bemutat egy orosházi asszonyt, ^akinek lelkében csorbítatlanul fénylenek a csárpatelki dűlő emlékei, aki szereti a virágzó fákat, és rokonoknak, ismerősöknek képet fest, ha ajándékot szán. Még nem több, csak eny- nyi. Jó illatú, derűs, szép utcákon járhatunk általa, napraforgótáblák csapásain, megláthatjuk egy távoli fasor integető jegenyéit, egy lebontott tanya álomképét. A világot, amiben él, amiben élt. És úgy. ahogyan azt csak ő látja, csak ő érzi. Ott, a Damjanich utca tizenkettőben. sass Ervin * '■* jf*J ^ iQ| w íjt. *r3 , j 7 ! 4| 2%i \ jfl ES&í&jl í^rÄTÄ %&| r^^Gj Gombkötő Istvánné: Virágzó körtefák Gombkötő Istvánné: Napraforgók Fodor András: Amikor szembefordulsz... Amikor szembefordulsz a mozgó végtelennel, egy pillanatra látod, hogy árad meg a lét: pupilládban a mennybolt töretlen kupolája örök lencsébe fogva méri a változók vad örömét. Lábak ingáin duzzadó haragos tarka vásznak, vitorlák nyelve leng a néma vízen át, a csípőkből szökellő testek forró virága az időnek feszíti két bársony-paizsát. Amikor szembefordulsz a sodródó jelekkel, egy percre megbocsátod hogy nem rólad beszélnek, hagyod a névtelent, a megszámolhatatlant, hadd töltse be esendő törvényeit a térnek. Ha tudnál a nyelvükön, most kimondhatnád a földet, bőrödön átbizsergő kísérteiét a szónak; jön a világ a fűben, mint hű kutyafej úszik zöld ár fölött egy eleven csónak. Fülöp Béla: Nyár Eltűnt időt hiába kergetek. Vergődik a kert, pörsenéses szőlőlevél kókad, kába, s lehajtja fejét a szerelem virág. Hernyók rágnak, topped az alma, s a körteszagú udvart elönti a füst. Eg a szemét, tépett fólisátrak — (Ég a világ, könnyezve füstöl.) A füstifecske rekedten kiált, alábukik, bele a füstbe szárnya rebbenését sem látom többé, eltakarja a kavargó szénláncolat. Hová lett az idilli nyár? Vagy csak eltűnt idők emléke rémlik? Pedig a rózsa is virít, s piroslik a mályva, de a tátika szomjasan ásít... S a nyaram betölti a rémülő VILÁG!
