Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-01 / 180. szám
1986. augusztus 1., péntek NÉPÚJSÁG Mihail Gorbacsov befejezte távol-keleti látogatását Moszkvai sajtóértekezlet Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára csütörtökön befejezte a szovjet Távol-Keleten tett látogatását és visszaérkezett Moszkvába. A főtitkár múlt pénteken indult útnak, s egyhetes kőrútján megfordult Vlagyivosztokban, Nahodkában, az Amur menti Komszomolszk- ban, s végül Habarovszkban. Vlagyivosztokban részt vett a szovjet hadiflotta napja alkalmából rendezett ünnepségeken, majd mikor átadta a városnak a második Lenin- rendet, igen fontos bel- és külpolitikai mondandókban bővelkedő beszédet mondott. Látogatása folytatása volt azoknak a belföldi látogatásoknak, amelyeket tavaly március, főtitkárrá választása óta folytat. A meglátogatott körzetek lakosaival folytatott kötetlen beszélgetései egyikén elmondta, hogy legközelebb majd Jakutföldre, Magadánba és Csucsk- földre is ellátogat. * * * Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára Moszkvába való visszatérése előtt a habarovszki határterület pártaktívája előtt beszédet mondott. Kijelentette, hogy távolkelti kőrútjának fő politikai következtetése a következőben szűrhető le: az elmúlt napokban láthattuk, hallhattuk, hogy a szovjet emberek aktívan támogatják az SZKP az SZKP XXVII. kongresz- KB 1985-ös áprilisi ülése és szusa után hozott intézkedéNő a feszültség A TASZSZ szovjet hír- ügynökség az afgán fővárosba érkező jelentésekre hivat-' kozva csütörtökön arról számolt be, hogy folytatódnak a fegyveres összetűzések a beludzs nemzetiség és a kormánycsapatok között az iráni Sistan és Beludzsisztán tartományokban. Mirjaveh térségében a beludzs nemzetiségi törzs tagjai és az „Iszlám Forradalmi Gárdisták” nevű szervezet csapatai késeket. Olyan politikát tudtunk javasolni, amelyet a nép sajátjának tekint — mondotta Mihail Gorbacsov. A szovjet vezető kijelentette, hogy a párt a fő figyelmet a gzadasági és társadalmi problémák újszerű megoldásának szenteli. Csak az első lépéseket tettük meg, a java hátra van —Jegyezte meg. Az SZKP KB főtitkára részletekbe menően foglalkozott a szovjet társadalomban végbemenő átalakulás problémáival. Rámutatott, hogy az átalakítás nem korlátozódik a gazdaságra, felöleli a politikai, szociális területet és egyéb szférákat is. Az átalakítást nagy jelentőségűnek mondotta, kijelentve, hogy akár egyenlőségjelet is lehet tenni az átalakítás és a forradalom szó közé. A Szovjetunióban végbemenő változásokkal kapcsolatos nyugati reagálásokat érintve Mihail Gorbacsov megjegyzete, hogy a tőkés világban egyesek a Szovjetuniónak a szocializmustól való eltávolodását várják. Ezek hiú remények — szögezte le. Az SZKP-ban, az egész országban szilárdan megértették, hogy az élet által feltett kérésekre nem a szocializmus világának határain túl, hanem rendszerünk keretein belül kell keresni a választ. A szovjet hírügynökség ma ismerteti részletesen Mihail Gorbacsov habarovszki beszédét. zött voltak összecsapások. A harcokban a „gárdisták” kilenc fegyverest veszítettek. Zahedán térségében a be- ludzsok katonai teherautót támadtak meg. A rajta tartózkodó csendőrök közül kettő életét vesztette, többen megsebesültek. Az iráni hatóságok — válaszul a beludzs akciókra — Zahedánban nyilvános kivégzést rendeltek el. Tizenöt embert felakasztottak. A szocialista országok július 18-án előterjesztett javaslata óta előrelépés tapasztalható a stockholmi értekezleten, javult a légkör, lehetőség nyílott az értekezlet sikeres befejezésére — jelentette ki Moszkvában Oleg Grinyevszkij, a szovjet küldöttség vezetője az euróSzerdán Addisz Abebában véget ért az Afrikai Egységszervezet (AESZ) 22. csúcs- értekezlete. A kontinentális szervezet hétfőn megnyílt csúcsértekezlete két, az Amerikai Egyesült Államokat elítélő határozattal egészítette ki a múlt heti külügyminiszteri tanácskozás által előterjesztett, s már ismertetett dokumentumokat. Az egyik határozat azért bírálja Washingtont, mert az UNITA ellen- forradalmi szervezet nyílt, katonai támogatásával beavatkozik a független Angola belügyeibe. A másik határozat a Líbia elleni ameriA brit kormány csütörtökön, szokásos heti ülésén meghallgata Geoffrey Howe külügyminiszter beszámolóját eredménytelen dél-afrikai küldetéséről. A miniszterek a kudarc ellenére is úgy döntöttek, hogy változatlanul támogatják Margaret Thatcher kormányfő szankcióellenes álláspontját. A nevük elhallgatását kérő magasrangú kormánytisztviselők szerint a kabinet tagjai majdnem egyhangúlag sorakoztak föl a miniszterelnök mögé. Az Négy nappal a parlamenti választások után a thaiföldi kormánykoalíciót alkotó négy párt megegyezett abban, hogy újra Prem Tinszulanond tábornok legyen az ország miniszterelnöke. Premet a választásokon győztes demokrata pánt jelölte. A jelölést még el kell fogadnia a pai biztonsággal és bizalom- erősítő intézkedésekkel foglalkozó értekezleten. A szovjet diplomata a helsinki záróokmány aláírásának 11. évfordulója alkalmából tartott sajtókonferencián adott értékelést az európai folyamat szerves részét képező konferenciáról. kai bombázásokat ítéli el. Az afrikai állam- és kormányfők elhatározták, hogy a dél-afrikai fejleményeket figyelemmel követő bizottságot hoznak létre. A testület élén az összafrikai szervezet új elnöke, Denis Sassou- Nguesso, a Kongói Népi Köztársaság államfője áll, míg tagjai Nigéria, a frontországok csoportját alkotó Angola, Mozambik, Zambia, Zimbabwe, Tanzánia és Botswana, valamint Szenegál, Algéria, Etiópia és a Zöldfoki-szigetek államfői, illetve a dél-afrikai felsza- badítási mozgalmak vezetői lesznek. egyetlen kivétel éppen Howe külügyminiszter volt, aki állítólag azzal a meggyőződéssel tért vissza a Dél-afrikai Köztársaságból, hogy bizonyos szankciók immár elkerülhetetlenek. A kormány többi tagja azonban — az említett tisztviselők beszámolója szerint — csak any- nyit tartott szükségesnek, hogy helytelenítse azt az udvariatlan bánásmódot, amelyben a brit külügyminiszternek része volt Pieter Botha dél-afrikai elnöknél. nemzetgyűlésnek, majd Bhurai- bol Aduljadedzs királynak. Az uralkodót Prem szilárd támogatójának tartják bangkoki megfigyelők. A 65 éves Prem, aki korábban a hadsereg főparancsnoka volt, 1980 óta tölti be a kormányfői tisztséget. Véget ért az HESZ-csúcs Maradt a szankcióellenes álláspont Kormányalakítás Thaiföldön Nem önáltatás Vajon csak önáltatás, vagy valóban igaz a mondás, hogy Helsinki él? Csak jelszó-e, amelyet hamis remények táplálnak, vagy politikailag helytálló megállapítás? Ez utóbbi felel meg a valóságnak. De hogy mi se essünk íz indoklás nélküli jelszavak hangoztatásának a hibájába, okoljuk meg a fenti állítást: miért érvényes máig is az a részletes — politikai, gazdasági, kulturális, emberi kapcsolatokat szábályozó — vastag okmány, amelyet harminchárom európai és a két észak-amerikai állam legmagasabb rangú vezetői írtak alá jó egy évtizeddel ezelőtt. S miért lenne kívánatos a további hasznosítása. Nézzünk körül ma a nemzetközi terepen a tanácskozások sikeressége szempontjából. Vagy zsákutcába jutott, vagy kínos-keservesen húzódó, megállapodást nem, vagy alig hozó üléseket látunk. Az 1975-ös helsinki záróokmány aláírása azonban azt bizonyítja, hogy ez nem eleve elrendelt valami, nem a nemzetközi ellentétek elkerülhetetlen velejárója. Meg lehet egyezni, még pedig nemcsak valamely részletben, hanem a világkapcsolatok átfogó, békésen együttműködő rendszerét illetően is. Helsinki tehát bizonyíték, érv, hogy ami egyszer megtörtént, az másodszor is bekövetkezhet, s magában az okmányba foglaltak ismét uralkodóvá lehetnek a kelet—nyugati viszonyban. A harmincöt magas rangú vezető azért ülhetett össze akkoriban olyan jelentős ünnepélyes alkalomra, mert előzőleg nyilvánvalóvá lett, hogy a két tábor között erőegyensúly van, a kétségtelenül meglevő problémák, ellentétek fegyveres megoldása lehetetlen, az erőszak csak katasztrófához vezethet. Ennek a logikai sornak a végén tehát csak ez állhatott: ha így van, akkor a másik változatot, a békés együttműködés útját kell választani. S ha ma vannak is olyan politikai erők, amelyek meg szeretnék változtatni ezt az erő- egyensúlyt, és ebből politikai-befolyási, gazdasági, ideológiai hasznot húzni — tévedésük nyilvánvaló, a piros nyíl megint az egyetlen józan változat: „Helsinki” felé mutat. Ne felejtsük el azt se, hogy „Helsinki” nemcsak egyetlen nagy aláírási aktus volt, amelynek emlékét most őrizgetjük, hanem folyamat. A harmincöt aláíró kormány kisebb rangú küldöttei azóta sokszor összeültek már a záróokmány egy- egy fejezetéről, egy-egy témakörének teljesüléséről, s a további teendőkről tárgyalandó. Igaz, sok haladásról nem számolhatnak be. De ezek a mindig újra és újra összeülő szakértekezletek maguk is jelzik: a dokumentumba foglalt politikai, gazdasági, kulturális, emberi együttműködési problémák napirenden vannak, továbbfejlesztésüknek, megvalósításuknak újra és újra nekirugaszkodunk. Volt olyan nemzetközi mélypontidőszak — például a nyolcvanas évek elején —, amikor az egyetlen fórum, ahol Kelet és Nyugat képviselői egyáltalán asztalhoz ültek, egy-egy ilyen „Helsinki utáni” konferencia volt. Gondokkal terhelten szemléljük a nemzetközi állapotokat, de azért tudjuk és jó érzéssel számításba vesszük, hogy Európa még a nyolcvanas évek elejének lehűlési időszakában sem esett vissza a hidegháborús állapotba. Azok a kapcsolatok, amelyek a földrész államai között a hetvenes években — s Helsinki jegyében — kialakultak (gondoljunk a kereskedelmi csere fellendülésére, a turistaáradatra, a politikusok sűrű utazásaira), lényegében nem gyengültek. Egyetlen területen azonban — igaz a rendkívül fontos katonai problémakörben — nem sikerült lépni, sőt a helyzet rosszabbodott. A záróokmány ugyan nem foglalkozik a fegyverkezés kérdéseivel, de ha a fegyverkezési hajsza a mai tempóban folytatódik, tönkremennek Helsinki gyümölcsei és távlatai is. Ezért lett ma a békés együttműködés fejlesztésének, megőrzésének kulcsa az atomfegyverek és a hagyományos eszközök felszámolása — mindenekelőtt pedig a szovjet—amerikai viszony megjavítása. S ha ma a fegyverkezés korlátozása áll is a követelmények első helyén, a példa, amelyet Helsinki a nemzetközi megállapodások lehetőségére nyújtott, nem halványul el. Tatár Imre Vámpirológia Vámpírok pediglen léteznek I Sőt valamiféle érdekvédelmi szervezetük is van. Minimálisan félezer valódi vámpín él közöttünk, legalábbis ennyiről tud Stephen Kaplan amerikai parapszichológus, a New York-i Vámpírkutató Központ vezetője. Az intézet, amely a tudományos munka mellett egyfajta érdekvédelmi szervezetül is szolgál Dracula gróf ma élő utódai számára, 120 tagot számlál. A New York-i székhelyű szervezetnek csupán 120 bejegyzett tagja van, de Kaplan legalább 500 vámpírról tud a világ minden táján. A kutató, egy felmérésben megállapította, hogy az oly sok film témáját szolgáltató legendás erdélyi főnemes követőinek nagy többsége (85 százaléka) a „harapásos módszert” választja furcsa táplálékának megszerzésére. A többiek megvágják áldozataikat, vagy egyéb módon jutnak a vérhez. A vámpírok istápolója beismeri, hogy tudományának művelése — mint annyi másé — kockázattal jár. Munkája közben gyakran találkozik bűnözőkkel, beteg lelkű, furcsa életmódú, vagy szadomazochista emberekkel. Az orvosi titoktartást betartva említést tett egyik pácienséről, akit elmegyógyintézetben ápolnak, s akiről tudja, hogy betegtársait csapolja meg. Azt állítja ugyanakkor, hogy a vámpírok „nem mind rossz emberek”, a köztünk élő vérszívók közül sokan tisztességes állást töltenek be, könyvelők, mérnökök vagy ingatlanügynökök, s „csak nagyon kevesen ölik meg” táplálékforrásaikat. A nyilvántartott vámpírok közül 55 él Észak-Amerikában, 5 New Yorkban. Kaplan elmondta, hogy szervezetének létrejötte lelket öntött az érthetően visszahúzódóan élő betegekre, s többeket arra késztetett, hogy élőm ereszkedjenek magányosságukból. Az intézet a vámpírok életmódjának tanulmányozása mellett Időnként arra is vállalkozik, hogy ismerkedési esteket rendezzen számukra. „A partnerek biztonságát azonban nem szavatoljuk” — közölte Kaplan. _____—_ _ I I I 0 _____________________________________________________________! E rrat Sukri kapitány, az új révkalauzok egyike, röviddel ezután jelentést tesz arról az esetről, amely ezen az eseménydús napon történt vele: „A kritikus pillanat akkor következett be, amikor második hajómat vezettem. Éjszaka volt. A Tous- sounnak nevezett pontnál hirtelen kialaudt a fényszóró. Első reakcióként azonnal csökkentettem a sebességet. Kivert a hideg veríték, amikor észrevettem: kis híján belerohantam az előttem haladó hajóba.” Az 1956. szeptember 14-i óriási teljesítmény presztízssiker volt. De a révkalauzok nem teljesíthetnek szünet nélkül szolgálatot. Nem haladhat át mindennap ennyi hajó a Szuezi-csatornán. A Szovjetunióból tapasztalt tengerészek csoportja érkezik. A Német Demokratikus Köztársaságból 5 révkalauz repül Kairóba. Más országokból is utaznak oda hajóskapitányok. Október 12-én, alig egy hónappal a révkalauz-összeesküvés után, Mohamed Junesz közölheti, hogy már nincs szükség újabb révkalauzokra, már 233 ember áll rendelkezésre, 28-cal több, mint szeptember 14-e előtt. Szenzációéhes nyugati újságírók, akik a különböző országok hajóin Port Szaid és Szuez között ingáznak, egy újabb sportot fedeztek fel: az autogramgyűjtést. Mivel az odase- reglett segítőknek még tapasztalatot kell szerezniük, mindig több révkalauz tartózkodik egy-egy hajón. Így szerezhet meg a „Süddeutsche Zeitung” riportere egy átutazással mindjárt három aláírást: Basile Ge- ligiorgisz Görögországból való fő- révkalauzét, „tanoncaié” az ogyesz- szai Docsenkóét és egy Ibarra nevű spanyolét. Az a terv, amelyet a kisajátított Szuezi-csatorna volt urai főztek ki, hogy megzavarják, sőt lehetőleg teljesen megbénítsák a hajóforgalmat, végleg csődöt mondott. És a 22 állam konferenciájának a részvényesek számára nagyon is gyatra eredménye arra készteti az Egyesült Államokat, hogy a Dulles-féle inter- nacionalizálási javaslatnak egy újabb változatával hozakodjék elő. „Csatornahasználati Szervezet” legyen az új cég neve, amelyről feltételezik, hogy az egyiptomi állami csatomaigazgatóság helyébe léphet. 1953-ban az ilyen mahináció Iránban még bevált. Az ásványolajat in- ternacionalizálták, az amerikai olaj- mágnások pedig hirtelen az olajcsapra tették a kezüket. De most ez nem megy. Nasszer államelnök szilárd marad. S nem tör ki ellene felkelés, amire a Dulles fivérek számítottak. így az 1956. szeptember 9- én kezdődő londoni Szuez-konferen- cia a nyugati hatalmak utolsó, de már csak bágyadt kísérlete, hogy terveiket nemzetközi támogatással valósítsák meg. Jóllehet október 1- én megalakítják „A Szuez-csatoma használóinak egyesületét”, de maguk a „használó” urak sem jutnak egységes álláspontra. A Temzénél és a Szajnánál ezért jelt adnak annak a gyilkos vállalkozásnak a megindítására, amelyet már hosszú idő óta előkészítettek arra az esetre, ha a Dulles-terv nem sikerülne. Már július 31-én hírzárlatot rendeltek el a brit földközi-tengeri flottára. Ezt követően megerősítik az angol csapatokat Málta szigetén. Sőt, augusztus elején II. Erzsébet királynő, megszakítva a hagyományos ascoti lóverseny alkalmával rendezett fogadását, Eden miniszterelnöknek felhatalmazást ad, melynek értelmében a kormány bármely pillanatban fegyverbe hívhatja az összes brit tartalékosokat. Mialatt Angliában sebtében bérelt személyszállító hajókra behajózzák az első katonákat, mialatt a francia földközi-tengeri flotta ismeretlen céllal elhagyja Toulont, mindkét ország fővárosában szakadatlanul ismétlik: teljesen kizárt dolog, hogy brit—francia támadás (!) induljon Egyiptom ellen. Ez a kijelentés nem hazugság. Az angol és a francia csapatok valóban nem fogják megtámadni a Nílus menti országot. Hanem, miután egy harmadik állam megtámadta az Egyiptomi Köztársaságot, majd beavatkoznak (!) a háborúba. A londoni Downing Street és a párizsi Quai d’Orsay urai ezúttal szigorúan a nemzetközi szerződésekhez akarják tartani magukat. Augusztus közepén egy kis termetű, jelentéktelen külsejű férfi érkezik meg a menetrendszerű Air France repülőgéppel a Párizs melletti orlyi repülőtérre. A francia képviselőház hívta meg, hogy előadást tartson. A neve Menahem Begin, ő a Herut párt vezére, amely a knesszet- ben, az izraeli parlamentben a szélsőjobboldalon foglal helyet. Ez a párt szoros kapcsolatban áll számos katonai vezetővel Nagy-Izrael megteremtésére törekszik, és évek óta úszít támadó háborúra a szomszédos arab országok ellen. Tel Avivban feszült figyelemmel kísérik Anglia és Franciaország katonai megmozdulásait. Az angol hadikikötőkből kifutnak a brit hadiflotta repülőgép-anyahajói: a „Theseus”, a „Bulwark” és az „Ocean”. Légi úton Ciprus szigetére szállítják az 1. és a 3. gyaloghadosztályt. A francia vezérkar még azt is elrendeli hogy az algériai hadszintérről vonjanak ki két hadosztályt. Ezeket 24 hajóra rakják, s szintén Ciprus szigetére szállítják. Az egyiptomi példa új ösztönzést adott a felszabadító harcnak Algériában. Ezért a francia tábornokok eltökélték! hogy Egyiptom ellen olyan háborút viselnek, amely tehermentesíti őket Algériában. Az algériai háború döntő csatáját a Nílusnál kell megnyerni. Jóllehet, ez a terv homokra épül, az ilyen elgondolások nagyon is kapóra jönnek az izraeli sovinisztáknak, mert a két nagyhatalom elkötelezettsége a Szuezi-csatománál csak segítheti agresszív törekvéseiket. Az izraeli vezérkar már 1955- ben kidolgozta „Az izraeli hadsereg 1956/57. évi stratégiai tervét”. Ebben a dokumentumban egy figyelemre méltó mondat található: „A jelenlegi helyzetben, amely 1957-ig aligha változhat meg, lehetséges, hogy Anglia és Franciaország Cipruson és Máltán összpontosított haderejét beveti Izrael támogatására.” Ennek a reménynek a valóra váltása volt Menahem Begin utazásának célja. Izraelben — hasonlóképpen, mint a nyugati „demokráciákban” — megvan a kormány és az ellenzék összjátéka. A jobboldali ellenzéki Begin egyenesen ideális személyiség ehhez. Tapogatózó megbeszéléseket folytathat anélkül, hogy gyanút keltene. így, amikor az izraeli politikus néhány nap múlva elhagyja a Szaj- na-parti várost, a Tel Aviv—Párizs tengelyt már kikovácsolták. A francia hadügyminiszter siet értesíteni erről londoni kollégáját. (Folytatjuk)