Békés Megyei Népújság, 1986. július (41. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-08 / 159. szám
1986. július 8., kedd Attila szerepében Oszter Sándor, Aetius római fővezér Fülöp Zsigmond Fotó: Béla Ottó Háy Gyula: Attila éjszakái Tragédiabemutató a gyulai várszinházban KÉPERNYŐ Végre egy hét mundiál nélkül! — sóhajtottunk fel a múlt hét elején, s gondolom, a tévé műsorszerkesztői is, hiszen most szabadabban gazdálkodhattak az idővel, nem „tolakodott” be a fő műsoridőbe egyetlen meccs sem. De nemcsak a labdarúgó-világbajnokságnak van már vége, hanem a tanévnek is. A gyerekek, persze elsősorban a kisebbek, úgy hiszem, nem csalódhattak most, a délelőtti műsorok megfelelő szórakozást nyújtottak számukra, annak ellenére is, hogy sok volt az ismétlés. Noha vége a tanévnek, az is bebizonyosodott, hogy a nyári szünetben sem érdektelen egy olyan tévéjáték vetítése, mely egy tantestület életéről, belső feszültségeiről, a különböző érdekek ütközéséről szól. Ilyen volt a 33 névtelen levél című tévéjáték, melyet Méhes György írt. Rögtön az elején megtudtuk, hogy a történet a hatvanas években, s Romániában játszódik. Ez azonban nem jelent semmit — ha valaki ismeri valamennyire is a hazai viszonyokat, akkor nyugodtan elfogadja ezt a történetet —, hiszen ez akár nálunk is lehetett volna. S nem csak a múlt idő érvényes, s nem csak tantestületekben fordul elő hasonló eset. Éppen ezért állíthatjuk: általános érvényű igazságokat mondott ki ez a darab. Az már más lapra tartozik, hogy ezeket az igazságokat hogyan sikerült kimondani. Az alapeszme jó: szembe lehet-e szállni a felsőbb vezetés akaratával? (Ahogy ez a tévéjátékban jelentkezik: meg lehet-e buktatni X elvtárs lányát?) A fiatal tanárnő a buktatás mellett van. Az igazgató a fiatal tanárnő mellett áll ki — érzelmi szálak is fűzik hozzá. Ezt a kettőt már nem tudja együtt elviselni a két intrikus kolléganő, s mindent megtesznek ellenük. Sikerrel. Mindezt még el tudjuk fogadni. Azt is, hogy X Zsuzsika átmegy fizikából. Azt viszont már nem: a meghurcolt igazgató — immár beosztott tanárként —, s kedvese, Zsóka, a fizikatanárnő az iskolában marad a győztes intrikus vénlány, Terézia vezetése alatt. Már csupán ez a fajta megoldás hiányérzetet okoz, elnagyoltnak tűnik. Mintha a szerző ereje elfogyott volna, s „befejezte” valahogy a történetet. S a rendező, Radá György sem tudta mindig eldönteni, milyen játékot is „csináljon”: hol drámaian, hol parodisztikusan oldotta meg a helyzeteket. Minden kifogáson túl: a csütörtöki, tévé előtt töltött hetven perc nem volt „kidobott” idő, a látottakat mindenképpen továbbgondolni érdemes. S hogy ez a végső kép erről a tévéjátékról, ahhoz nagy segítséget nyújtottak a színészek, különösen Bács Ferenc (igazgató), Tanay Bella (Terézia) és Biluska Annamária (a másik intrikus tanárnő). Baden-Baden-Balaton Szombaton általában — végezvén estig a hétvégi munkák nagy részével — a tv-híradó után mindenki a képernyő előtt ül hazánkban. S várjuk, hogy. — a fotelekben ülve — jól szórakozzunk. Ai utóbbi hetekben többnyire csalódtunk, ezért talán fokozott érdeklődés előzte meg a múlt szombati főműsort az egyes csatornán, a: Baden-Ba- dcn-1. (Zenés találkozás a Balatonnál és a Fekete-erdőben.) A Rádió- és Televízióújság előzeteséből: „Vajon mit tud egy magyar Baden-Badenről? Alig kevesebbet, mint egy nyugatnémet polgár a Balatonról.” Majd azt ígérik, a műsor megtekintése után már mindkét fél másképp látja a két vidéket. Hadd szögezzem le rögtön, véleményem szerint a szándék csupán szándék maradt — nem valósult meg. Pedig a lehetőség műsoridőben — s gondolom pénzben is — adott volt. Mégis, mit láthattunk? Mondhatom azt: megelevenített, színes képeslapokat. Mindkét részről, zenével kiegészítve, fűszerezve. . Engedtessék meg nekem, hogy most elsősorban a műsor magyar vonatkozású részeivel foglalkozzam. Régi bánatunk: Magyarországot, hazánkat, még ma is legtöbbször úgy propagáljuk, mint jó néhány évtizeddel ezelőtt, a rögzült sztereotípiák segítségével. Vagyis: mi vagyunk Európa „egzotikus” országa, ahol csárdást járnak az emberek, ahol puszták, gulyák, ménesek, csikósok, s jó borok, csárdák vannak. Most §em láthattunk mást. Igaz, az egész „fegyvertárat” szombaton nem vonultatták fel, de nem alakulhatott ki más kép a műsor külföldi nézőiben, minthogy igen, a magyar az egy táncoló, mulatozó, borissza, jó kedélyű nép. Mindehhez csupán hozzá-, illetve mellérendeltnek tűntek a kétségtelenül szép, s még így is csak díszletnek tűnő tájképek, balatoni látványosságok. A Baden-Baden — Balaton a Magyar Televízió és a nyugatnémet Südwestfunk televízió közös produkciója volt. S azt hiszem, hogy a nyugatnémet polgár nem tudott meg sokkal többet a Balatonról, rólunk, magyarokról, mint amennyit eddig tudott. Persze, nem vigasztalhat bennünket az sem, hogy a mi ismereteink sem bővültek különösebben Baden-Badenről... (pénzes) Új művelődési ház épül Vésztőn Ezerötszáz év időkútjában fentről nézve nem látni jól még a felszínt sem, nemhogy a mélyt, és onnan lentről, az irdatlan távolságból is halovány pontocska lehet csak a fény, ami lefelé igyekszik, hogy bevilágítson elmúlt időket. Attila ott, mi pedig itt fent (vagy lent, hiszen minden relatív) és köz- bül az egyezerötszáz esztendő. Ezt repüljük át, amikor Vég-gyula várának színpadán felpásztáznak a reflektorok Háy Gyula Attila éjszakái című tragédiájának előadásán. A szerző (olvashatjuk a műsorfüzetben) azt tartotta, hogy műve különbözik a szokványos történelmi drámáktól, és abban az „örök változás”, az „emberi kapcsolatok megállásnélküli eltolódása” és a „morális fogalmak függősége" a mozgató erő. Ilyen darabban az írói fantázia ott és annyiszor léphet be a valamikori, valódi történésekbe, ahányszor csak akar, ahányszor csak úgy hiszi, szükséges az, amit a fantázia szül, mert általa (általuk) világosabban leláthatunk az időkút mélyére, tisztábban tűnhet elő az emberek arca, gondolataik is megérthetőbben kelnek útra felénk. Nem tudom, mennyi fényt sugaraz le (vagy fel) ez a dráma ezerötszáz év időkút- jába; azt sem tudom pontosan, nem vezetnek-e tév-y útra Attila megítélésében a történelmileg valóságostól eltérő drámai helyzetek, az írói fantázia szüleményei.; azt sem lehet egykönnyen, megállapítani, hogy a fantázia szüleményeivel dúsított cselekménysor az Isten Ostorának miféle arcát világítja meg, teszi láthatóvá számunkra. Mert, hogy a hun király, Attila nagy és gátlástalan volt, tény. Minden idegszálával a korlátlan hatalom kimunkálására és megszervezésére összpontosított, és ebben (csoda-e?!), hogy a katonai hatalom volt megrendíthetetlennek tűnő bázisa. Habár (mint akkor és itt a drámában is) kidérül: még a korlátlan katonai hatalom is kevés ahhoz, hogy adott történelmi körülményben megőrizze, továbbfejlessze az egy ember, az Isten Ostora hatalmát. Amikor pedig (eléggé gyászos módon) ixszedik nászéjszakáján éri a végzet, a teljes Hatalom összeomlik, a Hun Birodalom eleve bukásra ítélt utóvédharcok során részeire bomlik. Kérdezi a történelmet szemlélő ember, meg úgy vélem, Háy Gyula is, ebben a Magyarországon először, itt, a gyulai várszínházban bemutatott drámában: mi végre akkor a korlátlan des- potizmus? Lehet-e létalapja Attila „álmainak”, hogy egybeforrasztani kívánja a népeket? Nincs-e ebben visszhangja a másfél évezredes időtávolság számtalanszor megismétlődő „mást mondok, és mást gbndolok” attitűdjének? Egyáltalán: biztos-e, hogy Attila összeforrasztani akart? Hiszen vazallus népek serege volt a serege szinte? Hiszen pusztított és nem épített, még kora értelmében sem? Hogy óriási egyéniség volt, az bizonyos. De. hogy nem riadt vissza Bleda testvére meggyilkolásától sem, az is tény. (Mondják, a kor bevett szokása volt.) Hogy még fiai sem mertek a szemébe nézni, az „egybeforrasztott” népek uralkodói pedig szemüket lesütve lesték parancsait. Mondják, hogy a catalaunu- mi ütközet már félreérthetetlenül megmutatta: Attila végzete elkerülhetetlen. Hogy Aetius, a római fővezér barátságát is világleigázó terveinek vetette koncul, hogy Aetius és a rómaiak megérezték: Attila terveit a hunok iránti bizalom hiánya zúzza szét legelőször. Furcsa talán, hogy egy színpadi drámát látva ilyen messzire jut az ember. Lehet, hogy az is furcsa, miért kell belemenni a (feltehető) zsákutcába, hiszen más a történelem és más a történelmi dráma. A műalkotás (jelen esetben Háy Gyula tragédiája) szuverén mű, másfajta valóság, rajta számon kérni a történelmi valóságot éppen úgy értelmetlen, mint... nos, mint nem számon kérni. Nem arról van persze szó, hogy találkozhatott-e Attila a cata- launumi ütközet előestéjén Aetiussal, hiszen ez a drámabeli találkozás éppen arra jó, hogy világossá tegye: a világhódító Isten Ostora (csupa nagybetűvel) mennyire önmaga szobra inkább, mennyire képtelen szabadulni abból a mozgáshelyzetből, amely a ((megszokott?) testvérgyilkosságtól népek rabszíjra fűzésén át addig vezet, hogy végül önön istenvoltát, küldetésességét is elhiszi? Hogy vérévé válik a kiválasztottság, a csalhatat- lanság, a megrendíthetetlen hatalom (vélt) bizonyossága? Hogy látja: Catalaunum nem hoz győzelmet, csak százezrek véres pusztulását, és mégsem tehet a csata ellen semmit. Mert Attila méltatlan helyzetbe nem kerülhet. Az író nagy érdeme, hogy ezt az éjszakát csodálatosan megírta. Hibája viszont (és ez sem bálványdöngetés), hogy a tragédia e legjobb, legfeszültebb jelenetét a mű elején helyezi el. Kérdés persze, írhatta volna-e máshová? Hiszen Catalaunum az éjszakák legfontosabb ja a történetben, Attila sorsában. Ahonnan még másfelé is indulhatott volna, és (netán) másképpel tereli-formálja a népvándorlás korának további eseményeit. Hogy nem tehette, leginkább ez bizonyítja embervoltát, és töri darabokra az istenné emelt despota képmását. Ez a jelenet olyan magaslatokra jut, hogy azonnal felteszi a kérdést: lehet-e fokozni mindezt, bírhat-e a szerző olyan tartalékokkal, melyek ezt a magasba lendülő ívet megtartják, és a végkifejlet csúcsaira vezetik? Szomorú, de tény, hogy sem a szerző, sem az előadás nem rendelkezett ilyen tartalékokkal, a további éjszakák itt-ott fellángoló feszültsége meg sem közelíti az Attila—Aetius találkozót; vagy bölcselkedésekbe, felfokozott rohangálásokba torkollnak, vagy a Mikolda-affért magyarázzák, sejtetve a banális (de igaz) véget: az Isten Ostora egy gót herceglány combjai közt múlik el e világról, hogy a balul sikerült nászéjszaka után iszonyú zuhanással omoljon össze minden, ami addig összezúzhatatlannak látszott. Lehetett-e igazi csúcs ebben az előadásban ez a vég? Nem lehetett, és, hogy nem, annak semmi köze a játszók színészi értékeihez. Háy Gyula többször is kifejtette, hogy nem híve a „történelmi tablóknak”, nyilván, a történelmet „képeskönyv szerűen” feldolgozó drámáktól is irtózott; miközben az Attila éjszakái jelenetről jelenetre ide torkollik. Azt sem szerette, ha a történelmi drámák egyértelműen „aktualizálnak”, erre viszont az Attila-tragédia valóban jó példa: véleménye az áttételeken át is mindég nehézség nélkül kiolvasható. Az előadás rendezője, Sik Ferenc, a tőle megszokottnál tartózkodóbban, vagy talán (inkább visszafogottabban hozta színre a drámát, néha a látványosság rovására. Persze, az is lehet, hogy ideje érkezett leszoktatni a nézőt a szabadtér (állítólag kötelező) látványelemeiről, melynek túlzásai az utóbbi években Gyulán is fellelhetők voltak. Azt hiszem, az a legjobb meghatározás, hogy Sik rendezése puritán eszközeivel arra törekszik, hogy megrajzolja egy másfélezer éve élt, világuralmat álmodó, nagyformátumú ember belső arcát, hogy törvényszerű bukása annál világosabb, érthetőbb legyen. Oszter Sándor vállalta, hogy Háy Gyula tragédiájában eljátsza Attila szerepét. Ha azt mondjuk, hogy merész vállalkozást tett, az igazságot mondjuk. Vannak jelenetei, ahol hátborzongatóan Attila (titkos találkozó Aetiussal), de van olyan is, ahol csak a külsőségek viszik tovább, a szúrós tekintet, az ide illő férfias orgánum, jelmez. Nem érezni igazán, hogy miért akarja megszerezni a gót herceglányt, hogy szeszély-e ez, vagy valami több? Együtt a jó és a gyengébb: Oszter alakítása elfogadható és vastapsra ingerlő. Különös, de így van: az előadás legtisztább, legtömörebb, legemberibb, és színészileg a legtökéletesebben felépített alakját Fülöp Zsigmond nyújtja Aetius egyetlen jelenetre terjedő szerepében. Talán még az is érzi, aki nem tudja, hogy a történelmi Aetius egy ideig a hunok között élt, hogy kezdetben barátság kötötte Attilához, hogy Ca- talaunumnál legalább olyan nagyformátumú .ellenfél és vezér, mint Attila. Sistergő, pazar jelenet a két színész találkozása. Drámabeli jelentősége okán Ráckevei Anna következik Mikolda szerepében. Sok mindent tud már a fiatal színésznő: érthetően, kristálytisztán beszél, könnyed, légies, vagy súlyos, és tehetséges. Mikolda azonban több annál, mint amit előnkbo hoz, ez a szerep több megélést, több hihető rezdülést kíván, hogy igazán érthetővé tegye Attila változásait, hogy képes lehessen (nőiségével is!) az ujja köré csavarni a Hun Birodalom urát. Attila fiai (szertelenségükben mintha a Csongor és Tünde ördögfiókáit látnánk) csak rezo- nőrök, szerepnek is jellegtelenek. Hogy a három szereplő (Téry Sándor, Bán János, Csák György) mégis karakterekké emelte ezeket, rendezői és színészi siker. Alacsonyabban vonuló, de a nagy jelenet lehetőségét hordozza Attila és Róma püspökének, Leónak (Ferenczi Csongor szikár, belső égésű alakítása) találkozása Róma falai előtt. Itt mondja el Attila teátrális (persze, színházban vagyunk) mondatát, mint uralkodásának, tetteinek ideológiáját: „megnyitni a napfény felé vezető kaput”. Miféle napfény? Miféle úton? Ki-ki maga ítélje meg. Sokan voltak még ott a színpadon, feljegyezhető alakításokkal. A barbár fenségesség és asszony! sugárzás ötvözetét hordozó Réka királyné (Miklóssy Judit), az elképzelhetőbbnél kissé hisz- térikusabb és démonibb Gud- runa királyné (Sáfár Anikó), az okos és számító Edekó (Till Attila), a símulékony Oresztesz (Horkai János), és az elegáns, drámai erejű Landerik, gót herceg, (Ru- bold Ödön). A várat megrengető démoni zenei effektusok ráhangoló hatása kétségtelen, Simon Zoltán a zenei vezető. A jelmezek (Vágó Nelly) az előadás puritánabb stílusát követték, és a tökéletesen használható, mozgatható díszlet, Csányi Árpád tervei szerint. Végül marad a latin közmondás: „Sic transit gloria mundi." Bizony, így múlt el az Attiláé is. Sass Ervin A vésztői tanácsházával szemben tavaly ősszel hozzákezdtek az új művelődési ház alapjainak lerakásához. A nagyközség lakói már 1978-ban gondoltak az építkezésre, hiszen ekkor vásárolták az első téglajegyeket, minek eredményeként 4 millió forint feletti összeget si-' került összegyűjteni. Az anyagi támogatáson kívül a vésztőiek társadalmi munkával is bekapcsolódnak a munkálatokba. Az épülő művelődési ház előreláthatólag mintegy 40 millió forintba kerül, de a tervezők és az építők egyaránt arra törekednek, hogy az olcsóbb, gazdaságosabb megoldásokat válasszák. Az épület terveit a Középülettervező Vállalat egyik fiatal kollektívája készítette. A ház modem, egyedi formái jól illeszkednek majd a környezethez. Az 1400 négyzetméter alapterületen megtalálható lesz a színházi előadások lebonyolítására alkalmas nagyterem épp úgy, mint a kiscsoportos foglalkozásoknak helyet biztosító klubszobák. A kupolás építmény felső szintjén az irodákat helyezik el. A munkálatok jól haladnak, jelenleg a falazást végzik. A megnyitást 198 nyarára tervezik; addig a nelyi közművelődési szakemberek már azt tervezik, hogy milyen színvonalas programokkal töltik majd meg ezt a minden igényt kielégítő művelődési házat. (gém)
