Békés Megyei Népújság, 1986. július (41. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-29 / 177. szám

1986. július 29., kedd Elvetni és megőrizni Kiállítás a gyulai Dürer Teremben Az elmúlt néhány évtized­ben megszokhattuk már, hogy csak a képzőművésze­ten belül mennyifajta és -fé­le, sokszor ellentmondásos irányzat tud békés egymás mellett élésben létezni, ki­fejlődni, s talán hatni is. Széles az út, sokan elférnek rajta! — hangzik a legyin­téssel kísért szlogen. Erre az útra már lépni is sokféleképpen lehet. Rajta „tartózkodni”, vagyis halad­ni még inkább. Elsősorban a minőség tekintetében. Mert lehet magányosként és ma­gánosként, barátok kezét fogva (néha elengedve), el­lenségekkel összekötve. S ta­lán napjainkban már az sem közömbös, hogy milyen az irány: mennyi cikcakkot tesznek meg, s hogy az elő­relépésekért a visszalépés kockázatát is vállalni kell. Ebben a haladásban per­sze nem a legegyszerűbb a legkönnyebb. Jól tudják ezt azok is, akik évről évre Gyula városának vendégsze­retetét élvezik a nyári mű­vésztelepeken. Az alapítók­hoz újak jöttek, újak jönnek; a kézfogás is más, az útra- lépés hogyanjai sem a régi­ek. de főképpen ,a haladás, az előre lépegetés különbö­zik. De valahogy mégis meg­felel annak áz elképzelésnek, amelyet jó tíz évvel ezelőtt felvázoltak maguk elé. Bárki meggyőződhet róla, aki belépőt vált a gyulai Dürer Terem elmúlt héten megnyílt kiállítására. A mű­vésztelep tagjai az idén „ha­gyományos” tárlatukkal vár­ják a közönséget. Közel há­romnegyedszáz kisebb és na­gyobb . méretű festmény, né­hány grafika (zömében váz­latok), valamint kisplaszti­kák együttese jelzik a gyu­lai művésztelep menetelésé­nek újabb stációját. Amikor a hét alapító — Albrecht Júlia, Tömpe Emőke, Szakáll Agnes, Balogh Gyu­la, Marosvári György, Sala­mon György és Székelyhídi Attila — erre, az általuk vá­lasztott útra léptek, sokan és sokfelől kisebb-nagyobb rö­göket löktek eléjük. Ha nem is az újat, de a mást válasz­tották és ez mindenképpen ellenkezést vált ki. Ma már természetes az egész; talán ezért is van az, hogy újak csatlakoztak a szimpatikus kis csapathoz. S az sem mel­lékes; (ismét) utolérte őket az idő... A minap tinédzserekkel beszélgetve, kérdeztem őket, manapság a könnyűzenében mi az igazán topos? Együtte­sek neveit mondták, s mert én értetlenül nézhettem, azonnal előkerült egy magnó is. Ami felcsendült, arra csak annyit lehet jelzőként (stí­lusként?) mondani: újszenti- mentalizmus. Mert (ismét) divat nyakkendőt kötni, (is­mét) illik „skatulyából kilé- pősen” felöltözni, (ismét) elő­fordul, hogy a választékos - beszéd a menő, (ismét) szokás virággal a kézben a kedves­re várni, udvarolni, (ismét) jelentőséget nyertek a nagy érzelmek... Vagyis egy ki­csit ráuntunk a mindent egy rohammal elintéző hajtás­ra, a torzszüleményeket létre hozó kapkodásra. Kell a szépség, a harmónia, az arány, az egyensúly. S a hir­telen megkívánás persze (át­menetileg?) azt is eredmé­nyezi, hogy a szélsőségeket kapkodjuk fel. Azokat, ame­lyek csak jegyeiben, de nem lényegében felelnek meg ezeknek a kívánalmaknak. A gyulai művésztelep a képzőművészetben egy kicsit elébe ment az igazi igény­nek. Sok-sok mellett ez is igazolja, hangsúlyozza népszerűségét, igenlését. Letisztultság, a mesterség­ben! tudás, realista látás­mód jellemzi a kiállított munkákat. Témáért közel­múltunkba nyúlnak vissza. A múlandóságnak állítanak méltó emléket. Elvetve meg­őrizni mindazt, ami arra ér­demes. S hogy mi az? Örök és nemes szép emberi vá­gyak, érzelmek. Újraterem­teni a harmóniát? Egyértel­műen! De úgy, hogy lefoszt­juk róla a rárakott sallango­kat, megtisztítjuk a zakla­tottságtól, az álhumanizmus miazmájától. Megkísérlik csak a szépet, csak a lénye­get felmutatni. S ehhez csu­pán eszköz az a forma, ame­lyet nevezhetünk akár „neo- naturalizmus”-nak, akár „szociografikus képzőművé- szet”-nek, akár „dokumenta- lista látványfestészet”-nek. Retrograditás, vagy éppen túlzó optimizmus az a tő, amelyből ez fakad? Aligha, hiszen más a társadalmi környezet, más kötődés. El­hivatottsággal igenük az éle­Székelyhidi Attila: Délelőtt tét, az emberi alkotást, a fejlődés szükségességét. A gyulai művésztelep nagyszabású kiállítását au­Reprodukciók: Kovács Erzsébet gusztus 31-ig tekinthetik meg az érdeklődők a gyulai Dürer Teremben. (nemesi) KÉPERNYŐ Törpék előnyben Együttérzéssel gondolok a televízió műsorainak szerkesz­tőire, akik bizonyára valamennyien művelt, jóravaló em­berek, ám egy meg nem oldható feladat és egy téveszme áldozatai. Képtelenség ugyanis műsort szerkeszteni másfél csatornán, „mindenki kedvére”. Amíg a nézők egyik része cukros vízre, limonádéra vágyik, mások szívesebben látná­nak tartalmas, a színvonalra is adó műsorokat, ördög se tud rajtunk eligazodni. S hogy a szerkesztők „kinek a pártján” állnak, jól jelzik a legfőbb műsoridőben képer­nyőre kerülő programok. Az elmúlt péntek este, amíg a Szünidei állás című émelyítő tortát etették velem, arra gondoltam, hogy hajdanán a csabai főutcát apró törpék, vízimalom körül szorgoskodó manócskák „díszítették”. Ké­sőbb jött egy giccsellenes kampány, s a vidor gipszfigu­rák elmasíroztak, ki tudja hová. Piaci árusok a megmond­hatói, hogy pamutgombolyaggal játszadozó cicuskák régóta nem kelendőek. A lakásokban a giccs utolsó menedéke a tv képernyője maradt. A televízió szerkesztői pedig szol­gálják rendületlenül az általuk elképzelt igényeket. Veszik a bóvlit, szinkronizáltatják, s ami a legfőbb méreg, mű­sorra is tűzik, éppen akkor, amikor feltehetően jó sokan ülünk a képernyő előtt. így történt ez a legutóbbi pénte­kén is, amikor este tízig fárasztották, bágyasztották a né­zőt olyan krimivel, amiről az első pillanatban látszott, hogy milyen véget ér. A holtak hallgatása Mondom, felháborítónak érzem, ha annyira „eldugnak” egy figyelmet érdemlő tv-műsort, mint ahogy történt A holtak hallgatása című alkotással, amelyet péntek este tíz után kezdtek sugározni. Ilyenkor persze a legjobb szándék is visszájára fordulhat, s talán ezért fogadtam ellenérzéssel a kedves, csinos bemondónő fölhívását, aki arra biztatta lankadó figyelmű honfitársait, hogy nézzék végig az elkö­vetkezendő műsort, hiszen történelmünknek olyan szaka­száról szól, amely sok ember előtt nem elég világos. Nem bizony! De akkor miért kellett egy ökörség mögé besorolni ezt a fontosnak tartott művet? No, ne dohogjak, hiszen aki kiböjtölte a késői vetítést, emlékezetes élményt kapott. Örkény István és Nemeskürty István közös munkáját Haj- dufy Miklós komponálta a televízióra. Mint minden jó mű, A holtak hallgatása is sokrétű, több drámai vonulatból áll. Legsúlyosabb tragédia az a valóság, amelyről a televíziós alkotás szól. Harctéri jelentések a 2. magyar hadseregről, felvonulásuk a Don-kanyarba, ottani kiszolgáltatottságuk, és a nyilvánvaló pusztulás. Negyedmilló ember kálváriája. Gyász 150 ezer családban, de requiemet nem volt illendő tartani sem akkor, sem az elkövetkező évtizedekben. Ám a nemzetnek önmaga előtt el kell tudni számolni a történel­mével, a balsorsú évekkel is.'Keserű számvetés ezért A holtak hallgatása, megrendítő emlékezés és egy könnycsepp is, az elpusztultakért. Gandhi Mennyi mondvacsinált ellentétet, fölösleges feszültséget teremtettek az elmúlt évtizedek a művészetek háza táján. Kezdődött a féltés a mozi megjelenésekor, mondván, hogy tönkreteszi a színházat. Nem tette tönkre: Legalábbis a jó színháznak nem ártott. Később a televíziótól féltették a rá­diót, a filmet, a színházat, de még a könyveket is. Megpró­bált tehát védekezni mindenki a maga módján. A mozisok kitalálták a szélesvásznú filmet, remélve, hogy az a képer­nyőn élvezhetetlen. Tévedtek. Mert a művészi érték, hár a saját közegében hat leginkább, de a sugárzása elér más tartományokba is. Nem sokat árthat a jó filmnek^ ha kép­ernyőre kerülve nem pontosan idomul a doboz alakjához. Ha tartalommal telik meg a látvány, eszünkbe se jut ke­resgélni a képi hiányokat. Mint ahogy történt szombat es­te a Gandhi című film vetítésekor. Az igazság és a szere­tet konok harcosa lenyűgözte a nézőt, különösen, mert olyan színészi bravúr, mint Ben Kingsley alakítása nyomán kelt életre. Elhittem neki, ami bár a valóságban is megtörtént, mégis hihetetlen, hogy a szelíd igazság győzhet a fegyveres erőszak felett. Vannak a történelem­nek ilyen kivételes pillanatai, ám éppen a film előtt su­gárzott tv-híradóban a mai Indiából érkezett képek véres összecsapásokról adtak hírt. Úgy tűnik, a tegnapi aposto­lokból mozihősök bár lehetnek, de minden nemzedék új Gandhikat, keresztre szánt megváltókat követel. (Andódy) Magazinok kora n Tv „boszorkánykonyhájában” Kérem a tisztelt olvasót, tégy ép próbát: hány televí­ziós magazinműsor jut eszé­be fejből? A Hét, Stúdió ’86, Delta, Ablak, Reflektor, Objektív, Kockázat, Panoráma, Unoká­ink is látni fogják, Unoká­ink se fogják látni, Parabola, Pulzus, Zenebutik, Zene, ze­ne..., Pénteki randevú, Te- leráma, Idesüss, Kék fény, Hírháttér, háromféle körzeti adás. Ezenkívül természete­sen az iparnak, a mezőgaz­daságnak is van magazinmű­sora, de hirtelen nem jut eszembe a címe, pedig azt is tudom, hogy új magazin in­dult az emberi kapcsolatok zavarainak elemzésére is. Valószínűleg nem soroltam fel valamennyit, pedig én be­le is lapozhattam a súgópél­dányba, a heti műsorújság­ba. i Nem sok ez egy kicsit? — kérdezhetik, kérdezhetjük némi joggal. Szeretnék azon­ban tisztességes választ ad­ni, és elkerülni a közvéle­mény egy részének fölényes gőgjét; tudniillik sokan min­dent rossznak, hogy ne mond­jam, az ördögtől valónak tar­tanak, ami a képernyőn megjelenik. Ennél jobban csak akkor háborodnak fel, ha nincs adás, mint a tava­lyi energiaszegény téli va­sárnap délelőttjein. Szóval sok, nagyon sok ez a magazin, de hát hosszú üdé­ig azt kértük, követeltük, hogy a sok konzervműsor, előre — esetleg évekkel ko­rábban — felvett programok helyett az élet, a hétköznapi valóság is gyakrabban le­gyen látható a képernyőn. Nos, a napi híradón kívül a legtöbb újdonságot az előző napok, hetek eseményeiről éppen ezek a magazinok hoz­zák a képernyőre. Nincs az életnek olyan rész- vagy szakterülete, amely ne kap­na önálló magazint. (Mint a filmművészet rajongó híve, csak azt sajnálom, hogy a felnőtt adásokból éppen a film hiányzik, amit az isko­latelevízió történeti jellegű, esztétizáló adásai nem pó­tolhatnak.) Aztán nem egy olyan ma­gazin van, ami már egyene­sen napi szolgáltatásokkal áll a nézők rendelkezésére. Gon­doljunk csak az Ablakra, a Felkínálómra, vagy a Kalen­dáriumra. (Lám, ez utóbbi kettő még ki is maradt a fel­sorolásból.) Azonnal be is te­lefonálhatunk, és ha szeren­csénk van, a stúdióban ülő szakemberek segítséget, tá­jékoztatást is adnak. Jó néhány műsor pedig már-már összeforrt néhány riporter, műsorvezető sze­mélyiségével, nem is úgy fo­gadjuk, mint egy magazint, hanem mint egy tévé-szemé­lyiség programját. Hajdú Já­nos meghajlással záródó Hét-je; Baló György mindig tárgyilagos, de szakértő és iz­galmas kérdéseivel — akár a Panorámában, akár a Stú­dióban; és persze Vitrai, aki más műsoraiban is nemcsak rámát, keretet ad, mint mos­tanában a Telerámának, ha­nem a' tartalom garanciáját is. A műsort meghatározó, íz­lésével, műveltségével, jelen­létével annak profilt, karak­tert adó személyiség nélkül bizony a legjobban kitalált magazin is csak információk vegyes csokra, amire vagy ér­demes odafigyelni, vagy nem. Ám még a jó informá­ciók sem élednek meg min­dig, ha hiányzik az egyéni­ség, akitől az egész program „fazont” kap. Adva van hát előre 30 perc, 50 perc, amit majd ki .kell tölteni. Éppen belefér egy magazin. Hogy azon be­lül mi legyen, azt majd adás előtt két-három héttel, egy hónappal el lehet dönteni, így lehet tervezni is, és az élet se szorul ki a képernyő­ről. Az egyetlen járható út­nak tetszik ez az előreterve­zés, és az élet jelenlétének biztosítását "óhajtó kívánal­mak között. Csakhogy... Csakhogy a magazinnak megvannak a szigorú tör­vényszerűségei ; ha félórás, akkor legalább öt, ha egy egész órás, akkor legalább hét—kilenc különféle epi­zódnak kell szerepelnie ben­ne. S akkor jön a magazin­szerkesztők Prokrusztesz ágya. Hiába követelne egy téma fél, vagy egy órát, le kell amputálni 10, legfeljebb 15 percre. Ha meg egy téma csak két-három percet ér, de nem a híradóba, hanem egy magazinba kerül, rögtön 5—7 percre búzatik szét. Ezért nagyon sok magazinműsor vagy untatja a nézőt, mert agyonfecsegnek egy témát, vagy kielégítetlenül hagyja, mert nem volt idő a tisztes­séges kifejtéséhez. Van-e megoldás? Hitem szerint igen. Először is vala­mivel kevesebb magazint, különösen néhány átfedéses műsor megszüntetése hasz­nálna a tévé egész program­jának. Már csak azért is, hogy legalább minden máso­dikra jusson egy-egy valódi műsorvezető személyiség. Az­tán jóval több műsortípust kellene közösen kihasználni a televízióban. Ami ma csak 3 percet kap a Híradóban, az kaphasson 10-et egy ma­gazinban, és ha oda sem fér bele, akkor szülessen belőle önálló produkció, majd csak el lehet helyezni a magazi­noktól egy kicsit megtisztí­tott műsorterepen. Mindeh­hez persze a nagy házon be­lül jó néhány képletes falat le kellene bontani, vagy leg­alább ajtót vágni rajtuk, hogy átjárhatók legyenek az egyes témák számára. Ha igaz, s erről a jószerint kívülálló kritikus csak kevés információval rendelkezik, akkor a tévé mostanában er­refelé szeretne kinyílni, bár a most végrehajtott belső centralizáció éppen annyi­ban ad lehetőséget erre, mint az ellenkezőjére is. Mit mond­hatunk hát mi, akik megle­hetősen sokat ülünk a kép­ernyő előtt? Majd meglátjuk. Bernáth László Bodor Zoltán: Iskola

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents