Békés Megyei Népújság, 1986. július (41. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-24 / 173. szám
o 1986. július 24., csütörtök KHíIUMíM Kezdődik a roham Még a vakáció felénél tartunk, de már figyelmeztetnek bennünket, hogy közeleg a tanszervásárlás ideje. Azóta rettenetes álmaim vannak. Hogy nem lesz akkora táska, amibe az általános iskolás gyermekem minden — persze csak egy napra rendeltetett — „cucca” gyűrődés nélkül beleférne, hogy hiányzik majd az olcsó tolltartó, s hogy az egységcsomagok megvásárlása után, majd szeptemberben jön az újabb kívánságlista. Már latolgatom, hogy négy- évenként esedékes családi nyaralásunkat lemondom. Mert mi lesz, ha az augusztusi nagy vásárlásról lemaradunk, se kedvezmény, se áru, se nyugodt évkezdés nem lesz. No, és anyagilag sem akármilyen egy tanévkezdés. Évről évre tapasztalom, hogy Igen komoly, erőn felüli beruházást igényel családonként. Mert úgy két táska, két iskolaköpeny, matrózblúz, festékek, füzetek, könyvek, ceruzák, kinti és b^nti cipők, körzőkészlet, meg a jó ég tudja, mi minden kell még egy átlagos létszámú családba. Almomban óriási ötletekkel nyugtatgatom magam. Eszembe jutott például, hogy a szülők, akárcsak a gyerekek, az év végi kirándulásokra, előtakarékoskodhatnának, mondjuk egy, az OTP által rendszeresített könyvecskébe. A legjobban takarékoskodó szülők nyerhetnének augusztusban egy „beiskolázási csekket”, amiből gyermekük számára minden szükségest megvehetnének. Sajnos, mikor felébredtem, rájöttem, az ötlet megvalósíthatatlan. A beígért összeget ugyanis az OTP minden éviién meg kell alaposan emelje. Ez pedig aligha lehetne számára jó üzlet. Marad tehát minden a régiben. Rohamra fel! —ssy Húsz év munkásságából 30 temperafestményt mutat be Lipták Pál festőművész a Sarkadi Cukorgyár művelődési házában rendezett kiállításán. Eseményszámba megy ez a bemutató mindazok számára, akik figyelemmel kísérik a megyei képző- művészeti életet, mert Lipták Pál már hosszú ideje nem vállalt egyéni kiállítást. Mostanában a felkérők szándéka az erősebb, mert jövőre a Munkácsy Mihály Múzeum rendez a művésznek gyűjteményes kiállítást. Ez a sarkadi bemutató növeli a várakozást, a különböző időszakokból való és különféle stilusirányokat is bemutató anyagával, mert a mennyiségben, formátumban és technikában szűk válogatás csak sejteti az életművet, noha olyan figyelemre méltó művek vannak közöttük, mint a középkori könyvfestészetre szándékosan emlékeztető „Sárkányölő”, vagy az enyhén ironikus „Család" (képünkön) és „Olvasó”. Ezek a művek mind figurálisak. Júniusban Békés- Tarhoson a Zene és képzőművészet című (egyébként meggondolatlanul és rossz helyen szervezett) kiállításon azonban 2 nonfiguratív festményt láthattunk a művésztől. amelyek a kiállítás legjobb művei között voltak, s egy-két harmincas éveiben járó festővel együtt a 60 éves Lipták Pál képviselte itt az aktuális művészetet. A Sarkadon látható temperákat felfoghatjuk előzményként, vagy a természet inspirációjaként is. A korábbi évek Barcsay-féle konstruktív kompozícióit követik az ironikus, dolgok mögé is néző művek, s talán a kettő között születhettek a képi elemekre koncentráló, dekoratívabb festmények. Ezek azonban csupán impressziók, mint ahogy a maga módján az a kiállítás is: szabad válogatás egy életműből. Ibos Éva Fotó: Váradi Zoltán Az élet koszorúja „Újrealisták” új nyara Itt az aratás ideje. Ma is esemény, beszél róla az ország — de hajdan, amikor ügyes gépek nem könnyítették még az ember,dolgát, sokkalta nagyobb erőpróba volt ez. És ünnep, szertartásokkal. Már annak is megvolt a rendje-rangja, ki, milyen korban, mit végezhet, e közös munka melyik szerepe osztható rá vagy dukál neki. S ez — a munkabírás, meg a munkavégzés takaros volta — értéket jelentett, amelyet mindenki elismert a közösségben. Ez az a fajta érték, amelyről gyakran esik sürgető szó manapság! A munkák hagyományos rendjéhez megannyi népszokás társult. És az ünnepi rend — az Élet betakarítása—ünnepléssel végződött, bál, mulatság zárta be. De még mielőtt erre került volna a sor, az aratás utolsó vagy utolsó előtti napján, mintegy koronájául az éves munka eredményének, elkészült az aratókoszorú. Rendszerint a marokszedő fonta — a kaszás válogatta a kalászokat hozzá. Formája sokféle lehetett: valóságos koszorúalak vagy pedig kalászkorona, de nem volt ritkaság a csigaszerűen csavarodó vagy a búraszerűen szétterülő alakzat sem. S kerülhettek bele virágok, szalagok is. Bevégezvén az aratást a gazda házában, a tisztaszobában — a ház utca felőli, megkímélt helyiségében — függesztették föl a mestergerendára az aratókoszorút. Nagybirtokon a kúriát díszítették vele. De került ékességül templomba is. Tá- koson — emlékeznek — a református templomban az úrasztala fölött volt méltó helye. Sokfelé meg is locsolták a koszorút, s a koszorúvivőket a mezőről bemenet afféle esővarázsló, jövőre is jó termést kívánó hagyományként. Vetéskor pedig gyakran a koszorú búzaszemeit kipergette a gazda, s a vetőmaghoz elegyítette — nyilván ősi termékenységvarázslatok szokásmaradványaként. Szép szokás volt az aratókoszorú készítése — kár, hogy ma már inkább csak múzeumban láthatunk ilyen kalászfonatokat. A képen bemutatott aratókoszorút és fonatrészt is kiállítás«'ii. Vásárosnaményban örökítettük meg. Szép, s a munkátokét becsülő hagyományt őrizne-élesztene az, aki arató-. végeztével elkészítené ma is. Nem akármilyen éke lenne a közös gazdaságnak sem. ^ (Németh Ernő felvétele) * Ki hitte volna? Valamivel több mint negyed százada, amikor ezek a furcsa művészek összegyűltek egy párizsi művészlakásban, még a legújabb avantgárdot képviselték, a polgárpukkasztás és világhökkentés fenegyerekeit — ezen a nyáron viszont tiszteletteljes visszatekintő kiállításon emlékeznek meg hamar szétbomlott, de mindmáig ható művészeti mozgalmukról. Az „új realisták” ugyan mindennek nevezhetők, csak realistának nem, de mindenesetre látványos szakítást jeleztek a második világháború után a Nyugat művészeti életét meghatározó absztrakcióval. Ók aztán nem voltak elvontak, náluk az anyag ugyancsak vaskosan volt jelen, erről ma is meggyőződhet a modern művészetek párizsi — Szajna- parti — múzeumának látogatója. Annak a bizonyos lakásnak Yves Klein volt a bérlője, s a 12 irányzatalapítót Pierre Restany, az energikus kritikus trombitálta egybe 1960 októberében. Mivel Klein találta fel azt a technikát, amelyben a festékkel bekent emberi test az „ecset”, az „újrealisták” egy közös kiáltvány mellett mindjárt „közös vásznat” alkottak ezzel a módszerrel. Bejelentették, hogy „tudatára ébredtek közös egyediségüknek”, amelyben az „Üj Realizmus” a valóság új észlelésével ér fel. Valójában inkább folytatói egy dadais- ta-szürrealista hagyománynak, amelynek már olyan képviselői voltak, mint például Marcel Duchamp, aki egyszerű ipari tárgyakat mutatott be, környezetükből kiragadva, egyedi műalkotásként. A Szajna-parti múzeum látogatói olyan művészekkel találkoznak, akik mára szinte klasszikussá váltak a nyugati világban, talán azért, mert „új realizmusuk” csírájában már magában foglalta a későbbi irányzatokat, a koncept-művészeteket, a happeninget és a pop-artot is. A „újrealisták” legtöbbje az ipari társadalom termékeit és hulladékait emeli „műtárgy” rangjára, és közben határozottan elveti, hogy az esztétikum legyen a megítélés kritériuma. Ezeknek az alkotásoknak jórésze csúnyaságával tűnik ki. Elég felhívni a figyelmet valamilyen jelenségre, ábrázolni egy folyamatot, vagy visszájára fordítani valamely jelenséget, hogy ezzel belépjenek a kiállítótermek kapuján. 1960- ban ez még forradalomnak számított, ma már megszokottnak — sőt értékesnek. Gérard Deschamps például tarka kelmét, porolót és seprűt gyűr képpé, Raimond Hains letépett plakátok együttesét állítja ki műalkotásként (e célból maga szaggatja le őket a hirdetőtáblákról, majd gondosan úgy ragasztja őket keretbe, mintha más által letépett papírok maradványai lennének). Dániel Spoerri a párizsi „bolhapiac” ócskaságait, az elhordott női cipőket, csorba tányérokat és játékbabákat komponálja műalkotássá. Arman „Chopin Waterlooja” című műve nem más, -mint egy ízeire szedett zongora; más kompozíciójában háztartási szemetet zsúfol átlátszó tartályokba. Az „újrealisták” közül talán Tinguely és César tett szert azóta a legnagyobb hírre — az előbbi bolondos masináival, amelyek látványosan és értelmetlenül mozognak: az utóbbi a legkülönbözőbb elképesztő tárgyakkal: például az önálló alkotásként kiállított összepréselt gépkocsironcsokkal, illetve saját hüvelykujjának embernagyságúra nagyított „szobrával”, A művészet az ő munkásságukkal sajátos előfutára lett a környezetvédők mozgalmának, a 68-as diáklázadás mindent-tagadóinak — furcsa reakció volt ez is a modern jóléti társadalom megannyi visszásságára. Amikor a csúfat és az értelmetlent minősítették műtárggyá, tiltakozásukat foglalták sajátos keretbe. Csakhogy ők sem bújhattak ki saját bőrükből: ma már legtöbbjük divatos művész — része a világnak, ámelynek hagyományos értékei ellen lázadtak. Baracs Dénes HANGSZÓRÓ Eco-mix Mindig érdeklődéssel hallgatom az Eco-mix című, hétfőnként a Kossuth-adón jelentkező gazdasági magazint. Szerkesztői ugyanis veszik maguknak a fáradságot, s — ahogy mondani szokták — „utána mennek a dolgoknak”, így azután mindig frissek, folyamatosan tudnak aktuális információkkal szolgálni. Kedvelik ugyan a különlegességeket, de sohasem öncélúak. így volt ez a legutóbbi műsorban is, melynek Domány András volt a szerkesztője. Noha úgy tűnik, a gmk-láz mintha lanyhulóban volna, vannak még vállalkozó szellemű, ötletes emberek. Most az egyik riportban egy olyan gmk-t mutattak be, melynek tagjai libalábbőrt készítenek ki, s véleményük szerint ez azonos minőségű a kígyóbőrrel. De nemcsak ők állítják ezt, hanem szakemberek is. Itt tartanak jelenleg, elismerik tevékenységüket, csakhogy éppen egyelőre senki sem akarja őket támogatni, noha nem sok tőke kellene hozzá . .. S míg az egyik oldalon néhány százezer forint hiányzik, addig másutt milliókat, milliárdokat veszítünk. Kifejlesztettünk már többféle és nagyon gazdaságos energiafelhasználású berendezést hazánkban — hallhattuk egy másik beszélgetésben. Ám ezek nagy részét exportáljuk, ugyanakkor hasonló, de jóval kevésbé gazdaságos gépeket hozunk be az országba ... Ha csak ezt a két mini-riportot veszem, már érdemes volt a rádió mellé ülnöm. Persze, remélem: gazdasági szakemberek is szokták hallgatni ezt a műsort. Szerencsések Ki ne szeretne gazdag lenni, sok pénzhez jutni? Ki ne tervezte volna még el gondolatban, mit csinálna egy totóvagy lottófőnyereménnyel? Azt hiszem, nagyon sokan vagyunk, eljátszadoztunk már, mit is csinálnánk egy-két millió forinttal. S amikor értesülünk egy-egy nagyobb nyereményről, irigykedünk azokra, akikhez bekopogtatott a szerencse. De vajon tényleg szerencsések-e ők, irigylésre méltók-e? Dám László eredt a kérdés megválaszolása után mikrofonjával. Egy család életét követte nyomon hónapokon keresztül. A családfő nyert több mint 2 millió 200 ezer forintot a lottón. Nem mondhatjuk, hogy rossz helyre került a pénz, hiszen a szerencsés nyertesnek négy gyereke, nyolc unokáját van, sohasem dúskáltak a javakban. Nagy is volt az öröm a pénz átvételénél, az első hangképek erről tanúskodtak. Az egész család tervezgetett, úgy érezték, megoldódik mindenkinek minden gondja. Azután telt múlt az idő ... S nemcsak a hónapok múltak, hanem a boldogság hangjai is foszladoztak — a nyertes és felesége egyre keserűbben nyilatkozott. Az asszony a munkahelyét is otthagyta, idegileg nem tudta elviselni az irigyeket. De ezen még túltették volna magukat. De a család egysége is felbomlott, a gyerekek egyre többet követeltek, s egymásra is egyre jobban gyűlölködtek, mert úgy érezték, a másik többet kapott... Mi maradt meg több mint tíz hónap múltán a családját, munkáját szeret, tiszteletre méltó házaspárnak? A pénzből — egy autón kívül — semmi. A gyerekekhez fűződő viszonyuk megromlott, talán végérvényesen. Környezetük, volt jó ismerőseik, munkatársaik ferde szemmel nézik őket, a „milliomosokat”. Ahogy az utoljára elhangzott, megkeseredett szavaikat hallgattam, szinte magam előtt láttam őket: néhány hónap alatt éveket öregedtek... Dám Lászlónak sok munkájába kerülhetett, mire megszületett ez az alig negyvenöt perces dokumentumjáték. És azt hiszem, ő maga sem gondolta a legelején, hogy menynyi minden fér bele háromnegyed órába. A Szerencsések című — többszörös ismétlésre méltó — dokumentumjátékot hétfőn este a Kossuth adón mutatta be a rádió. (pénzes) Szász Endre Hollóházán a Hungaroring dísztermébe vállalt nagyméretű porcelánképén dolgozik. Ügy tűnik, e munka révén a Forma 1 komoly kulturális eseményt is tartogat számunkra Fotó: Béla Ottó Lipták Pál kiállításához
