Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-06 / 132. szám
1986. június 6., péntek o Ez a szállítmány a Kondorost Egyesült Tsz-ből érkezett a Békéscsabai Konzervgyárba Fotó: Fazekas László Megkezdődött a borsószezon Helyenként már az elmúlt hét végén megkezdődött megyénk mezőgazdasági nagyüzemeiben a zöldborsó betakarítása, majd e héten már szinte mindenütt dolgoznak a borsókombájnok. A szezon kezdetén három zöldborsótermesztő gazdaságot, valamint a Békéscsabai Konzervgyárat és a hűtőházat kérdeztük meg június 5-én. tegnap az első napok tapasztalatairól, illetve a szállításról, feldolgozásról. Kamuti Béke Tsz, Balogh István elnökhelyettes: — Évek óta megközelítően azonos területen, 320 hektáron vetünk zöldborsót, s a termést a Békéscsabai Konzervgyárnak szállítjuk. Az első szakasz betakarítását megkezdtük ugyan, de most ez az eső hátráltatja a gépeket. S ha már a gépeknél tartunk; sajnos elöregedett a gépparkunk, egy most is a javítóműhelyben van még, hármat sikerült teljesen kijavítani, ezek dolgoznak. Amit eddig átadtunk termést, az első osztályú volt. Kondorosi Egyesült Tsz, Beregszászi Károly főagronó- mus: — 400 hektáron termelünk zöldborsót, amit a Békéscsabai Hűtőháznak és konzervgyárnak szállítunk. Van két régebbi magyar vontatott borsóbetakarító kombájnunk, ezekkel kezdtük kedden begyűjteni a termést. A szezon előtt kaptunk egy angol önjáró és egy újabb típusú magyar Hódgép borsókombájnt, így a főszezonban megközelítően annyit tudunk betakarítani, amennyit a szállítási ütemterv szerint naponta átvesznek tőlünk. Egyébként öntöztünk és öntözünk jelenleg is, főként a későbbi érésűeket. A főszezonban naponta maximum 6 vagon borsót vesz át tőlünk összesen a hűtőház és a konzervgyár, s jó lenne, ha ezt a tervezett mennyiséget tudnák is fogadni. Szeretnénk ugyanis július 5-ig befejezni a borsóbetakarítást, mert akkor már sürget az aratás. A korai borsó után terveink szerint 80 hektár zöldbabot vetünk ott, ahol lehet öntözni. Orosházi Dózsa Tsz, Ben- kő Ferenc növénytermesztési főágazat-vezető: — Hétfőn kezdtük a borsó betakarítását, eddig 51 hektárról került le a termés, amit megosztva-a Békéscsabai Konzervgyárnak és a hűtőháznak szállítunk. Háromszázhuszonnyolc hektár a borsóterületünk, de hogy milyen lesz a termés, mekkora a haszon, arról még korai lenne beszélni, ugyanis az első szakasz után még nem lehet megítélni. Mindenesetre a jelenlegi időjárás a termésnek kedvez, a borsó a napi 2-3 milliméter csapadékot jól tudja hasznosítani. Békéscsabai Konzervgyár, dr. Csizmás Sándor, termeltetési osztályvezető: — Az idei évre 2119 hektár zöldborsóra kötöttünk szerződést, s ennyi a meglevő tényleges terület is, miután nem pusztult ki sehol a vetés. Tizenegy mezőgazdasági nagyüzemmel szerződtünk. s a termésbecslés alapján 10 ezer 640 tonna árut várunk. A szállítás június 3-án kisebb mennyiséggel kezdődött, eddig, csütörtök reggelig 245 tonna érkezett be, amelynek 93 százaléka első osztályú és 7 százaléka másodosztályú. Ez jó arány, de olyan kevés a meny- nyiség, hogy ennek alapján még nem lehet általánosítani. Naponta 40—42 vagon zöldborsót tudunk fogadni. A feldolgozókapacításunk a tavalyihoz képest valamelyest bővült. Békéscsabai Hűtőház, Bör- csök Mihály termeltetési osztályvezető: — Nálunk hétfőn kezdődött a borsószezon. 500 vagon a készárutervünk, tehát ennyire szerződtünk összesen 10 termelő gazdasággal, amelyek egy kivétellel Békés megyeiek. Az idén 100 vagonnal kevesebb zöldborsót fogadunk, mint amennyit tavaly átvettünk. Szeretnénk mielőbb befejezni a borsószezont, mert utána következik a zöldbab. T. I. Körbálázó géppel gyűjtik a gyepszénát a Dobozi Petőfi Termelőszövetkezetben. A téesz a szarvasmarha-állományának teljes szálastakarmány-szükségletét megtermeli Fotó: Fazekas László Kamionsofőr voltam III. Az országutak vándorai között Reggel 6 óra tájban szinte egyszerre ugrottunk ki az ágyból, s nyomban irány a fedélzet. Mindjárt megvirrad. Himbálódzva haladunk előre. Meglepetésünkre minden üres és csendes. A parancsnoki hídon a két éjszakai ügyeletes tart szolgálatot. Egyikük készséggel kalauzol körbe bennünket. Távcsövet nyom a kezünkbe, mellyel már jól láthatók a svéd partok. Krétarajzként emelkednek a horizont fölé. Azt is megtudjuk: a lengyel és a svéd kikötő között a távolság 96 tengeri mérföld. Hét órára elkészül a reggeli, majd fél 9-kor besik- lunk a hullámtörőkkel védett kikötőbe. A kihajózásnak is szigorú a sorrendje. Végre parton vagyunk. Amikor kiléptem a kocsiból, az volt az érzésem, hogy hullámzik velem minden. Eny- nyire megszoktam volna a hajózást? A svéd kikötőben, Ystadt- ban a vámhivatalnál kétórás várakozás után kerül ránk a sor. A szálfatérmetű, szakállas, farmernadrágos fiatalember percek alatt kiállítja, lestemplizi, aláírja okmányainkat. Megborzadom nyárias öltözetét látva. Mi csaknem télibe öltözve vacogunk. Megkapjuk a besorolási jegyet. A vámosok kényelmesen néznek át mindent, nem kapkodnak. A kikötői rendőr, aki határőri szolgálatot teljesít, int: mehetünk. A mellette állő idős, szakállas vámos semmire sem kíváncsi. Csupán azt kérdezi tört német nyelven, hogy mikor-, ra tervezzük a hazaindulást. Náluk ugyanis most ünnep van, négynapos a pünkösd. Az egyik rendőrtől engedélyt kérek a kikötő fotózására. Miután nem engedte meg azt, s mi lefotóztuk, amit akartunk, Ystadtból folytatjuk utunkat a csaknem 380 kilométerre levő Göteborgba. Hideg van. A hőmérő délben plusz 10 Cel- sius-fokot mutat, otthon kánikulát hagytunk magunk mögött. Fázunk, bekapcsoljuk a fűtést. Itt északon késik a természet, a tavasz. A fák levelei éppen csak előbújtak. A közeledő Volvo villog, egyre csak villog. — Ja, a tompított fényszóró. Elfelejtettem bekapcsolni — nyúl a kapcsolóhoz barátom. Svédországban a helyi közlekedési szabályok szerint a gépjárműveknek nappal is tompított világítással kell közlekedniük. Beszélgetünk, miközben Ede egyre csak falja-falja a kilométereket. Városokon, falvakon át visz utunk. Más nép, más életforma, más kultúra és más értékítélet... Mindez az építészeti stílusokon nagyon is látható, nyomon követhető. * * * Szürkületben érünk Göteborgba. A világváros fényei messziről látszanak, szinte csalogatják az embert, az autópályán alul- és felüljárók keresztezik egymást. Az útjelzőtáblák jól láthatók és egyértelműek. Szálloda után nézünk. A lerakóhely közelében találunk is. Másnap aztán nyakunkba vesszük a várost. A napot igyekszünk hasznosan eltölteni. Hatalmas sugárutakon, zegzugos utcácskákon bolyongunk, mint spongya a vizet, úgy szívjuk magunkba a látnivalót. Kedden aztán végre megindul az élet. Az átadóhelyre időközben még néhány magyar kamion érkezett. A fuvarszervező is a helyén volt, amikor a rádió a pontos időt, a 7 órát jelezte. A belső ajtóban egyszer csak megjelenik egy nyakkendős, öltönyös úriember. Kényelmesen körbesétál, bal kezét pocakján megpihented, néhány ügyintézővel kezet fog. — A főnök — súgta a velünk foglalkozó ügyintéző. Látszott is rajta. Ruházatán, termetén és mozgásán egyaránt. Hiába érkeztünk elsőnek, mégsem velünk kezdik a leA parancsnoki hídról távcsővel már látszanak a svéd partok rakodást. A rakodás az áru fontossága szerint történik. S amíg várakozunk, a vaslerakat néhány dolgozója közelebb jön hozzánk. — Trink? — mutatja a kezével az idős targoncavezető. Később fiatal svéd nyitja az ajtót. — Vodka? Pálinka? — nincs rázzuk a fejünket. Lehet, hogy kevesen tudják: Svédországban küzdenek az alkoholizmus ellen, égetett szeszt bevinni tilos, alkoholt tartalmazó italt csak a kijelölt boltokban árusítanak. A svédek e téren szemérmesek, ide ezért nemigen mennek vásárolni, inkább feketén beszerzik az alkoholt, s otthon fogyasztják. Szóval zugivók. Ja, és még valami: csak érdekességként írom le. A telefonkönyvet böngészve, több tucat magyar névre bukkantam. A leggyakoribbakból — mint például Kiss, Horváth, Szabó, Varga — nevenként csaknem húszat számoltam meg. Végre 11-kor ránk kerül a sor. Örömünk nem tart soká, 12 órakor közlik: ebédidő van, ami szent dolog. A lerakodást későn délutánra fejezzük be. A hatalmas ládákat nagy teljesítményű, emelővillás targoncákkal cű- gölik. Korszerű gépek. Valamennyibe beépítették a CB- rádiót. A rakodást irányító rádión keresztül tartja velük a kapcsolatot. A munkaidő végére a rakodással végeznek. Indulhatunk haza. Azaz csak indulhatnánk. Telefon Békéscsabára a Körös Volánhoz: „Él még a berlini rakodás?” „Igen” — hallik a válasz otthonról és pontosításként a cím. — Na, akkor üssük — hallom. Kamionos kifejezéssel ez azt jelenti: na, akkor hajtsunk. — De mielőtt indulunk, pár falatot kapjunk be — indítványozom. A rendszertelen étkezés, a száraz koszt, a konzerv után valami finom kellene. — Már megint eszünk?! Most vacsoráztunk — jegyzi meg tréfásan társam. Szemlátomással neki is ízlik a hazai szalonna. Főzőcskére, ételmelegítésre most nincs idő, indulnunk kell Berlinbe. Két falat között Pali barátom még megjegyzi. — Szerencsénk volt, hogy nem kellett gallyaznunk, vagyis a ponyvát leszedni és visszarakni. Iszonyatos munka... Ismerős úton robogunk visszafelé. A délutáni csúcs- forgalomban egyre több a kamion, az olyanoké is, melyeknek méretei eltérnek a nemzetközi szabványtól. A nemzetközi fuvarozásban 15 méternél hosszabb és 4 méternél magasabb kamionok nem vehetnek részt. A négy skandináv országban, Dániában, Norvégiában, Svédországban és Izlandon — helyi egyezmény alapján — ennél jóval hosszabb és magasabb járművek is fuvaroznak. Olyanok, melyeknek csak a pótkocsija 5 lépéssel hosszabb, mint a megengedett, s ehhez jön még a teherkocsi a maga 10—12 méterével. Ami — legalábbis számomra — meglepő: nagy számban vezetnek kamiont a szebbik nem képviselői közül. Milyenek a svédek a közlekedésben? Udvariasak és szabályt tisztelők. Este érkezünk Malmöbe. Üres kamionunkat a Jagers- ron, vagyis a lóversenypálya mellett hagyjuk. A szállodába indulunk, útközben távolba szakadt hazánk fiai szegődnek mellénk. Magyar konzervet akarnak vásárolni. Ha eladjuk, akkor mi mit eszünk? Úgyhogy nincs üzlet. * * * Reggel korán indulunk, számítva arra, hogy a délelőtti hajóval átjutunk Lengyelországba. Tévedtünk. Később abban reménykedtünk — miközben az eső egyre szakadt —, a déli járat majd felvesz. Ez sem jött be, mert sok volt az előjelentett és rakott kamion. Szóval kétszer kisoroltak bennünket. Harmadszorra, a délutáni járatra talán végre sikerül feljutnunk. Ügy tűnik, a kikötői személyzetnek megesett a szíve rajtunk, mert az egyetlen üres kamion a miénk volt. Az eső pedig vigasztalanul szakadt. Programunk nem volt éppen változatos: a kikötő épülete és a kocsi között ingáztunk. Hol itt, hol ott kávéztunk, beszélgettünk. Már több mint egy hete eljöttünk otthonról, de azóta semmi hír hazulról. Egyre többet emlegetjük a családot, mind gyakrabban kerülnek elő a fényképek. Négy óra tájban megáll mellettünk egy szakállas kikötői rendőr. — Paszport — kéri az útleveleket. Belenéz, stempliz. Int, hogy fizessük ki az útadót, s mehetünk a hajóra. Újra a Heweliusszal utazunk, ismét a 13-as kabin a miénk, A tenger közben egyre hábo- rog, ring a hatalmas acéltest a vízen. Pontosan 5 órakor felhúzzák a horgonyt, kioldják a köteleket és indulunk. Most is, mint amikor jöttünk, vacsorával kezdünk. A kabinban lerámolunk, s pihenhetünk. A fürdőszoba nyitott ajtaja sejtelmesen, nyiszorogva leng. — Mintha jobban hullámozna a víz... — állapítom meg. Borotválkozni csak úgy tudok, hogy fél kézzel kapaszkodom. A hullámok fel-fel csapódnak a korlátig, kis idő múlva tejfehér ködbe érünk. A fedélzetről alig lehet látni a vizet. (Folytatjuk) Szekeres András Ystadt kikötőjében, háttérben a Hewelius
