Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-18 / 142. szám

1986. június 18., szerda

Megalkotni Magyarország jelképét

Tízéves a csabai grafikai míivésztelep

A mai ember és a mai művészet párbeszédének társadalmunk számára nélkülözhetetlen lehetősége az alkalmazott grafika. Napjainkban a művészettörténet és a múzeumok értékrendje néhol eltolódott a szimbolikus értékek irányába. Másképpen fogalmazva: a múzeumok — de a magángyűjtők és a művészeti tudatformálást hivatásként végzők is — elsősorban azokat a műtárgyakat veszik alapul Ítéleteik megfogalmazásánál, amelyek az úgynevezett grand art (festészet, szobrászat) produktumaival mutatnak közeli rokonságot. Vagyis a használati, praktikus funkciót vállaló művek így kimaradnak egy kor művészetéből — eltorzítva a művészettörténeti értékrendeket. Pedig „ ... az utcára kerülő plakátnak — a műfaj*jellegénél fogva —

nagyobb szerepe van az emberek vizuális gondolkodásának és esztétikai ízlésének formálásában, mint a posztimpresszionista táblaképfestészetnek ...” — nyilatkozta Papp Gábor grafikus- művész 1978-ban a békéscsabai Alkalmazott Grafikai Biennálé indításakor. Ettől az évtől kezdve az akkor már működő békéscsabai művésztelep is az alkalmazott grafika művelőit hívta együtt munkálkodásra. Az alakulástól eddig eltelt időről kérdezem Csepelényiné Fekete Máriát, a megyeszékhely tanácsa művelődési osztályának helyettes vezetőjét.

— A Kner Nyomda technikai bázisára alapozva, a Munkácsy Mihály Múzeum szakembereinek közreműködésével, valamint a megyei és városi tanács anyagi támogatásával, szervezésével

kezdődött a művésztelep 1976-ban. Az első három évet a kereső bizonytalanság, bizonyos fokú céltalanság jellemezte, de az alkotótelepi munka ekkor is eredményezett karakteres, jól minősíthető műveket. A gondok és a kibontakozás körül zajló viták, beszélgetések alatt — ezekben neves szakemberek: Balogh István, Bereczky Lóránt, Németh Lajos, Rideg Gábor is részt vettek — két gondolat jelentkezett egyre sürgetőbben. Egyrészt a művésztelepnek legyen határozott célja, világos profilja, másrészt a helyi realitásokra, adottságokra épüljön. Az Alkalmazott Grafikai Biennálé beindulása aztán eldöntötte a kérdéseket. Ebben az időszakban sikeres, tehát megvalósult könyvillusztrációk, igényes sokszorosított grafikák születtek.

Azóta már a harmadik profilváltás is lezajlott a művésztelep életében, s örömmel állapíthatjuk meg, hogy városunk e műfaj otthonává vált. Azt is eredménynek tartjuk, hogy több fiatal alkotó művésszé érett az alkotótelepek légkörében. Gubis Mihály és Lonovics László grafikusművészeink azzal a ritka ténnyel is gazdagodtak, hogy az eddigi összes alkotótelepen részt vettek.

— A művésztelepnek az alkalmazott grafikával történt párosítása utáni időszakában Zahorán Mária grafikusművész már művészeti szervező munkát is magára vállalt, mint a Kner Nyomda tervezője. Milyennek ítéli az akkori és a jelenlegi művészi feladatokat?

— Természetesnek tűnt 1978-ban, hogy a város, ahol az alkalmazott grafika elképzeléseit a nyomdák megvalósítják, ahol e műfaj bi- ennáléja létezik, ott a közösségben folyó munkának, a technikai eszközöket próbáló gyakorlatnak célszerűen kapcsolódnia kellett az alkalmazott grafikához. A tömegkommunikáció, a gazdaságpolitikusok akkor is a csomagolás fontosságáról, a világpiacon megjelenő magyar áru e téren jelentkező hiányosságairól szóltak. A művésztelep a program fogalmazásában eljutott a tényleges konkrétságig. Világosan megfogalmazott feladatokra verbuválódott a 10 —15 részt vevő művész. Az édesipari díszdobozok, a politikai plakátok, a kulturális plakátok és az illusztrációs feladatok már kellően motiválták az itt tevékenykedő művészek munkakedvét. Az alkotótelepet létrehozó szervek megrendelőket toboroztak, pályázatokat írtak ki egy-egy mű elkészítésére. Számos megrendelővel sikerült kapcsolatot teremtenünk, ez főleg nekünk, a Békéscsabán élő grafikusoknak segített egzisztenciálisan is. Egyik munka hozta a másikat, ám a művésztelepen ugyanúgy feladatokat oldottunk meg, mint a hétköznapokban, így felvetődött egy komolyabb szellemi erőpróba kísérletének lehetősége. amit a jelenlegi időszakban gyakorolunk.

Az 1983-tól megrendezett alkotótelepek egyik jelentős személyisége, Molnár Gyula grafikusművész már erről beszélt.

— Az alapvető kérdés az volt, hogyan lehetne a szakma legjavát mozgósítani és

bekapcsolni az alkotótelep munkájába, hogy az igazán pezsgő, gyakorlati és szellemi eredményeket produkáló műhely legyen. Nyilvánvaló volt, hogy egy kötetlenebb, vonzó téma szimpóziumszerű formában ösztökélő erejű lesz. A feladatot Magyarország image-énelc létrehozásában határoztuk meg. A mostani, a harmadik együttes próbálkozásunk után megállapítható, valóban értelmiségihez, művészhez méltó és nagy lélegzetű a vállalkozás. A megyei múzeumban néhány napig még látható az V. biennálé, ahol már több jellegzetes, komplex vizuális hatás érdekében született alkotás vehető szemügyre e témakörből. Ezek a csabai művésztelepen készültek, majd az itteni műhelymunka eredményeként váltak később konkrét munkává. Az eltelt idő bebizonyította, ha nem is fog egy semmi mással össze nem téveszthető jelkép most kialakulni, de rengeteg a pozitív eredmény. Kitapinthatóvá vált, hogy hazánk földrajzi képét az Alföld síkja jellemzi tipikusan.

nem elhanyagolható folklórjának motívumegyüttese, és figyelembe kell venni a világban rólunk eddig kialakult hagyományos képet is. E tények valamiféle irányt szabnak — a megoldás pedig egv új minőségben fog jelentkezni, hasonlóan talán ahhoz, amiként Bartók és Kodály felhasználta a magyar nép kultúrkincsét magas szintű művészete kifejezésére.

Beszélgetőpartnereim sietve mondták el ugyan gondolataikat — a záró kiállításra készültek —, de mindegyikük szólt a művésztelep emberi, közösségi műhelylégköréről. Azt hiszem, a művészek elméleti és hétköznapi problémáinak, valamint a békéscsabai művésztelep jelenlegi elképzeléseinek megvalósításához ez nélkülözhetetlen kiindulási alap. Aki az alkotótelep ez évi munkájának tárlaton is bemutatásra kerülő műveit meg kívánja tekinteni, azt szeretettel várják a megnyitóra pénteken 11 órára a Kner Nyomda kultúrtermében.

Cs. Tóth János

Kerényi János és Gyárfás Gábor montírozás közben a Kner Nyomdában Fotó: Gál Edit

Rézkori sáncmii Szarvas-Halásztelek határában

Szarvas határában, nem messze a város szélétől, a hajdani Körös-meder, az Érpart nyugati oldalán, a Táncsics Termelőszövetkezet majorjától délre különös és régi emléket őriz a föld. Egy kör alakú, ősi sáncművet, amelynek hajdani mély árkát már csaknem teljesen betemette az évezredes erózió, és az árkot kívülről kísérő sáncfal is szinte észrevehetetlenül lapossá vált.

1975-ben kisebb ásatást végzett a sáncmű belsejében dr. Makkay János, az MTA Régészeti Intézetétől, de a rövid idő, és a nagy szárazság miatt akkor még nem lehetett pontosan megfigyelni a részleteket. Az elmúlt napokban a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete megbízásából dr. Makkay János ismét végzett kéthetes ásatást az ősi emlék további vizsgálata céljából.

E munka során kiderült, hogy közvetlenül az Érpart közelében egy körülbelül 40—42 méter átmérőjű kerek térséget több mint- ' 10 méter széles sáncárokkal gyűrűszerűén úgy vették körül, hogy a kitermelt földet részben az árkon kívül, sáncban halmozták fel, részben az árokkal körülvett térségben. A gyűrűárok középső része mély volt, elérte a

2,7 métert is. Az árkon belül három koncentrikus sorban először egy cölöpsor, majd kisebb cölöpöket tartó paliszádsor, és legbelül további két cölöpsor helyezkedett el. A mély árokkal és a négy cölöpsorral körülvett belső térség átmérője nem volt több 26—28 méternél. Ezen a belső térségen semmiféle építmény nem volt, kivéve a csaknem három méter mély gödröt a középpont közelében.

A cölöpök gödreiben talált agyagedény-töredékből meg lehetett állapítani, hogy a sáncművet a rézkor idejében, mégpedig i. e. 2300 körül építették. Rendeltetése nem menedékvár, vagy lakóhely volt, hanem minden valószínűség szerint a rézkori népesség társadalmi és vallási központjául szolgált. Jelentőségét fokozza az, hogy hazánkban eddig csak a Dunántúlon kerülf elő ilyesféle sáncmű, továbbá számos hasonlót ismerünk a nyugatabb! területekről, Ausztriából, Csehszlovákiából és az NSZK-ból is.

Remény van arra, hogy a feltárási munkálatokat — amelyhez a Táncsics Termelőszövetkezet megértése igen nagy segítséget adott — az elkövetkezendő időben folytatják.

r

Cserei Pál

Kivénhedt gebék

Kánya Imre, az Aranykalász Téesz elnöke napok óta alig mozdult ki az irodájából, mivel folyton az járt a fejében, hogy most már megzabolázza Mezei Sándort, a gépműhely brigádvezetőjét, mert ahogy hallja, csúfot űz a mezőgazdaság gépesítéséből. Pedig ezerki- lencszáznegyvenöt óta óriásit fejlődött. Azt beszéli, hogy a munkagépek csak azért nem esnek szét, mert ők már azt is tudják, melyik csavart . kell meghúzniuk, amikor valamelyik kehel, és nem bír tovább menni. Másnak ugyan nem, de nekik elárulja a rozoga gép hör- gése is, hogy mi lazult meg rajta. De hát olyanok már a munkagépek, mint az öreg emberek, akik hol a derekuk miatt hajolni nem tudnak, hol a karjuk nem bírja a terhet, hogy arrébb húzzanak valamit. Brigádvezető, mégis pocskondiázza a téesz gépparkját ! ■ -•

" Töprengés közben aztán kirakosgatott az íróasztala fiókjából füzeteket, jegyzettömböket, hátha találkozik Mezei Sándor valamilyen elszólásával, hiszen a téesz bármilyen értekezletén vett részt, feljegyezgette, hogy ki mit mondott.

Bár napokba telt, amíg

végignyálazta a füzeteket, jegyzettömböket, de aztán egyszer felcsillant mélyen ülő, apró szeme, s a keresgélésben már-már kimerült, savanyú arca kinyílt, mivel a brigádvezetők egyik értekezletén készített feljegyzései közt Mezei Sándortól származó szavakat talált, aki azt mondta akkor, hogy ne traktálja őket senki se kincstári szavakkal, mert semmivel sem érnek többet, mint egy szál haj a kopasz ember fején. Szalassza csak ő inkább a beszerzőt, akár az ország másik végébe is, hogy kerítsen alkatrészt. Mert mind többre van szükségük, hogy kevesebbet ke- heljenek a gépek. Hiszen úgy gyógyítják őket, mint az orvos a kehes embert. Csak ők hegesztenek, alkatrészt cserélnek, meghúzzák a meglazult csavarokat, az orvos pedig tablettát ad a betegnek, hogy ne fojtogassa a kehelés'. ök a rozoga gépek életét nyújtják, az orvos pedig a beteg emberét.

Aztán arra gondolt Kánya Imre, hogy úgy tudja jól megleckéztetni Mezei Sándort, ha becsmérlő viselkedését valaki tanúsítja is. Mert hát aligha téved, hogy Mezei Sándor azt hiszi, ő a világ közepe, őnélküle megbénulna a géppark. De majd kikérdezi Rostás Bálint lakatost, aki egy s mást elmond róla, hiszen nemrég az egész műhely előtt nevetségessé tette. Mezei Sándor ugyanis, ahogy hallja, matuzsálemeknek nevezte a gépeket, Rostás Bálint pedig közbeszólt, hogy ugyan miből cserélné ki új gépekre a rozogákat ?

A brigádvezető ekkor, tompa ujjaival belegereblyézett sűrű, fekete hajába, és azt mondta, hogy ő gyógyítani is csak együtt képes őket a többiekkel. De ha Rostás Bálint tudja, hogy miből vehet a téesz új gépeket, akkor szóljon Kánya Imrének. Nagyobb örömet aligha szerezhetne neki.

Erre a gépműhelyben kitört a nevetés, s Rostás Bálint dühösen vágta oda Mezei Sándornak, hogy az Anyaistennek is felforrna az agya, ha a füle hallatára unos-untalan a rozoga, kehes gépek körül forogna a szó!

Kánya Imre most már úgy érezte, ha kikérdezi Rostás Bálint lakatost, akkor Mezei Sándor nem tagadhatja, hogy pocskondiázza a téesz gépeit, és megfenyítheti. S nyomban magához hívatta a lakatost, és úgy forgatta a szót, hogy a kívánt választ hallja.

• — Minaenki tudja — mondta a lakatosnak, miután leült vele a dohányzó- asztalhoz —, hogy sokat küszködtök, nehogy éppen a nagy dologidőben mondjanak csődöt a gépek. És Mezei Sándor mégis csúfot űz a gépparkból.

— Hát mond néha olyat — emelte fel szőke, hullámos hajú fejét a lakatos, miközben olajos, nagy tenyerét az asztalra terítette —, hogy az ember azt hinné, nem is té- esztag szájából jön a szó.

— És miket beszél!? — kérdezte hirtelen Kánya Imre. s úgy nézett rá a lakatosra, mint a hipnotizőr a médiumra.

A lakatosban pedig erre felvillant, hogy Kánya Imre be akarja fonni, és felfor- tyant, hogy neki ugyan semmi baja Mezei Sándorra], ha olykor össze is zördült vele! Hiszen ő is annak rendje és módja szerint dolgozik, ahogy kiadja a tennivalót. És egyetlen gép sem állt amiatt még, hogy ők a műhelyben késlekedtek volna. Ezt a növénytermesztők tanúsítják.

Erre Kánya Imrének felvillant mélyen ülő, apró szeme, s gunyorosan odaszólt a lakatosnak, hogy a műhely nem is vakarózásra való! S aztán kihúzott a füzetek közül egyet, mert a lakatos szavát is feljegyezte, amikor olyat mondott, ami nem tetszett neki.

— Ügy beszélsz most — tette a lakatos elé a füzetet —, mintha puszipajtások lennétek Mezei Sándorral.. - Itt Bjeg az áll “- bökött mutatóujjával egy aláhúzott sorra —, hogy a szövetkezeti embernek viselkedésével is becsületet kell szereznie a téesznek. És ebben nagyon igazad volt. S amint mondtad. ott a brigádértekezleten, Bálint, Mezei Sándor meg matuzsáleminek nevezi a gépeket, s ezen aztán mindig