Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-08 / 107. szám

1986. május 8., csütörtök HANGSZÓRÓ A legnagyobb bűn Szegődjünk titkoknak nyomába. Bár semmi közvetlen „hasznunk” biztos nem származik belőle, hiszen a titok őr­zi önmagát. Ámulni szabad a csodán, az egyéniség vará­zsán, a mesterségbeli tudás hatalmán. Széli Júlia riportjait, ha csak alkalmam adódik, mindig meghallgatom, mert még sose csalódtam benne. Rábízhatom magam ízes beszédére, hangja dallamára, mindig színes birodalmakba vezet, em­beri világba. Legutóbb mégis azt gondoltam, eljött az első csalódás. A legnagyobb bűn című dokumentumriportja hall­gatása közben sokáig nem tudtam vele egy hullámhosszon érezni. Kubába, a rabszolgaság utolsó színhelyére kalauzolt, s azt hittem, erőltetett, kimódolt az a gondolatsor, amelyre a hallgatókat csábítja. Szegeden tanuló gyógyszerészhall­gatóval beszélgetett a régvolt rabszolgaságról, s gyökerez- tette a mai kubai változásokat a valóban szégyenletes in­tézmény dudvájába. Mintha Dózsával vagy Budai Nagy An­tallal magyaráztatnánk a szocialista mezőgazdaság sikereit — gondoltam. Aztán egyre jobban magával ragadott a ri­porter egyénisége, hangulatteremtő ereje. Ott voltam vele a hajdani rabszolgakikötő elhalt panaszai közt, ott a mat­rózok csapszékeiben, a régi udvarházak rózsás jázmin­bódulatában, ahol a földszinten lóistállók, kalodák és rab­szolgakorbácsoló helyek voltak. Hemingway kedvenc kocs­májában régi rabszolgaételeket tálaltak fel, szinte érződött az illatuk. Mint mindenütt a világban, magyar emberrel is találkozhattunk, egy 83 éves veteránnal, ’19-es vöröska­tonával, aki 56 éve él új hazájában, de ma is olyan színe­sen beszéli a nyelvünket, mintha ki sem mozdult volna szülőföldjéről, Szatmárról. Megcsapott a karneválok forga­taga, és már el is felejtettem korábbi ellenérzéseimet. Be kellett látnom, hogy a művésznek — a jó riporternek — akkor is hinnünk kell, ha nem hiszünk neki. Életem kész regény Aki az utóbbi 25—30 évben a csabai gimnázium diákja volt és az a szerencse érte, hogy Pribojszky Mihály óráit élvezhette, bizonyára különös ismeretekkel bír Kárpáti Ru­dolfról. Anekdotás kedvű Miska bátyánk ugyanis olyan hír­verést csapott szeretett Rudi barátjának, amely felért a hat olimpiai és a hét világbajnoki aranyérem fényével. Magam is azon kiválasztottak közé tartozom, akiket Pribojszky ta­nár út okított az igeragozás és a kardforgatás fortélyaira, ezért melegséggel a szívemben hallgattam Kárpáti Rudolf visszaemlékezéseit. Az Életem kész regény című műsorban Feledy Péter mikrofonja előtt beszélt a kiváló sportember, aki ma is minden feladatát olimpiai bajnokhoz méltó mó­don igyekszik megoldani. Fiatalos energiái, friss, elegáns gondolatai hallatán el se hinnénk, hogy már 66 éves. De hiszen ő is magától értetődő természetességgel gondol egyik mesterére, akinek 70 éves korában is művészet volt bevinni egy-egy találatot. Dacolva az idővel, még azt is elképzel­tem, hogy tova se szállt az a röpke pár év, amikor a római olimpia döntőjében az egyetlen győztes találatért 17 percig nézett farkasszemet ellenfelével. És közvetítette a sűrű fe­szültséget Gulyás Gyula, a felejthetetlen riporter. Jó néha hinni és megbizonyosodni, hogy az okos erő, a markáns intelligencia nem gyorsan romló ritkaság. Közben büszke is lehetek kedves tanáromra, akinek ilyen kiváló barátai vannak. S hogy tréfára fordítsam a szót: bizony jó lett volna, ha á rádióműsorban Kárpáti Rudolf is eldicsekszik a csabai pedagógus pajtásával. Hiszen 6 sem akárki! Hogv tetszik lenni? Kortársaim, körülöttem, rokon- vagy ellenszenvesek. Idő és alkalom dönti el. Ám gyereket vagy öreg embert látva, önmagától mosolyra fordul a lelkem. Minden lehetőséget, teljes életet ígér a gyerek, az idősek pedig a megélt évti­zedek súlya miatt érdemelnek tiszteletet. S ahogy a cse­csemő gőgicséleséből formálódik majd a tiszta szó, az élet­re inkább visszanézők elcsukló hangjai a még megkapasz­kodás, a pusztulás elleni riadalom száraz szonátái. Együtt­érzésemre számíthat tehát a rádiós, aki őszinte szóra bír gyereket vagy öreget. Ezért hallgatom szívesen a Hogy tet­szik lenni? című műsort, amelyben gyakran felvillantanak egy-egy megráncosodott, mégis szép arcot. Legutóbb pél­dául egy százéves nénikét beszéltettek, akinek a keze alatt ma is ég a munka, s aki jaj de nagyon érzékletesen mesél­te el az erdők hangjait, illatát. Mi ennyi évet meg nem érünk — szokták mondogatni manapság. Bizony, elképzel­hető, hogy nem csak a tempó gyorsul, de a mennyiség is csökken. Csakhogy, el ne felejtsük: az életnek minősége is van, s ez zömmel rajtunk múlik. (Andódy) XVIII. könyvtáros vándorgyűlés Békéscsabán A Magyar Könyvtárosok Egyesülete 1986. augusztus 13—14—15-én Békéscsabán rendezi meg XVIII. országos vándorgyűlését. A vándor- gyűlés témája: A könyvtár jövője, a könyvátri állo­mány, a könyvtár épülete és a számítástechnika könyv­tári alkalmazása. A program szerint augusz­tus 13-án délután fél 2 óra­kor az ifjúsági és úttörőház­ban nyitják meg a plenáris: ülést, majd fél 4 órától te­matikus üléseket szerveznek a már említett témakörök­ből. Este az iskolacentrum­ban rendezik meg a baráti találkozót, melyen táncház is várja az ország legkülön­bözőbb részéből érkezett könyvtárosokat. Másnap reg­gel 9 órakor szekcióülések kezdődnek a megyei könyv­tárban, az ifjúsági és úttö­rőházban, valamint az SZMT székházában. A záró plenáris ülésre délután 2 órakor kerül sor az ifjúsági és úttörőházban. A záró ülés után városnézés és könyv­tárlátogatás szerepel a prog­ramban, este pedig Ella Ist­ván orgonaművész hangver­senyez az evangélikus nagy­templomban. A vándorgyűlés harmadik napján szakmai kirándulá­sokon vesznek részt Békés­csaba könyvtárosvendégei. Felkeresik a szabadkígyósi kastélyt, meglátogatják a gyulai könyvtárat; mások Szarvassal és Kondorossal, valamint Gyomaendrőd és Békés nevezetességeivel, könyvtáraival ismerkednek meg. Körkép a nyári táborok előkészületeiről Táborozni jó!... Ügy látszik, táborozó megye lettünk. Az elmúlt év ered­ményei alapján Békés megye felküzdötte magát — a tá­borozok arányát tekintve — az országos harmadik hely­re. Ami nem megvetendő dolog, mert a táborozás anyagi támogatásához így több jut az úttörőcsapatok­nak az országos „nagy ka­lapból”. A megyei úttörőel­nökség így is több mint egy­millió forinttal tudott hozzá­járulni a több ezer kisdo­bos és úttörő táboroztatá­sához. Ami olykor annyit je­lent, hogy míg egy három­napos osztálykirándulás a Dunántúlra 1000 forintba ke­rül, addig egy kéthetes ván­dortábor 900-ba. Az előkelő hely megőrzése tehát — mondjuk ki nyíl­tan — ugyancsak megéri. Ezért idén nyáron is igen gazdag választékot kínál a Békés Megyei Űttörőelnökség az úttörőcsapatok számára. Szanazugban hét turnusban 800 pajtás vesz részt a kü­lönböző szaktáborokban, a tavaly először indított vízi túrán pedig 15 csoport in­dul. Ezen belül négy hor­gásztábort is szerveztek. (Sajnos csak az úttörők, és nem a felnőttek számára.) De nézzük tovább a kíná­latot. Az úttörő-mezőgazdász szaktáborban hatvanan ké­szülhetnek jövendő szakmá­jukra, a hátrányos helyzetű gyerekek közül pedig négy helyszínen négyszázan pi- pihenhetnek, tanulhatnak. Zánkára 366, Csillebércre 125 Békés megyei pajtás utazik ezen a nyáron, S igen nagy kedvezményt élvezve készül­hetnek év közi mozgalmi munkájukra a rajtitkárok, őrsvezetők és úttörőaktivis­ták a megye tíz településén, mintegy nyolcszázan. Ván­dortáborokba — ami igen férfias helytállást igényel — 43 csoport indul el az ország különböző tájaira, azaz 1300 pajtás, központi sátortábor­ba pedig hatszázan. A Bé­késcsabán megrendezendő nemzetközi úttörőtáborban a népművészettel foglalkozó magyar pajtások mellett francia, német, szovjet és román pajtásokat látnak vendégül. A tábor szervezése azon­ban mindig az adott isko­lákban dől el. Azon, hogy nyári szabadságát megkurtít­va hány pedagógus vállal­kozik a számukra pihenés­nek aligha nevezhető tábo­roztatásra. Körképünk készí­tésekor meggyőződhettünk arról, hogy igen sok nevelő vállalja évek óta lelkesen ezt a többletfeladatot. Végegyházáról a Dunaka­nyarban, az úgynevezett Vö­röskő I. vándortáborban vesznek részt a pajtások, s a csapatvezető szomorú szív­vel említette meg, hogy ép­pen az időpontok egybeesé­se miatt a kicsinyek táboroz­tatása idén elmarad. Kunágotáról két-két hé­ten át vándorolnak majd az úttörők a Mecsek lankáin — bár meglehetősen drága tá­borozásról van szó —, de a legjobbaknak támogatást nyújt az úttörőcsapat. Hat­van kisdobos Aggtelekre lá­togat el egy hétre, s a me­zőkovácsházi szaktáborok­ba negyven pajtást delegál­tak. Még a kisegítő iskolás tanulók is táboroznak majd Gyula-Városerdőn. A szak­táborokban résztvevőkkel együtt az iskola tanulólét­számának majdnem a fele jut így emlékezetes nyári él­ményekhez. A Mezőkovácsházi 1-es Szá­mú Általános Iskola tanulói közül egy csoport a Vértes­ben vándorol, százan pedig az Ilonka-völgybe indulnak, a Mátra rej tekébe. A szak­táborokat is beleszámítva az iskola szervezésében 250 paj­tás töltheti el a nyarát hasz­nosan, szép tájakat keresve fel. A mindössze 185 kisis­kolást számláló 2-es Számú Általános Iskolából idén Sopront és környékét kere­sik fel a nagyobbak egy igen nagy túra keretében, és többen a helyi szaktáborok­ban hódolhatnak kedvtelé­seiknek. A Gyomaendrődi 1-es Szá­mú Iskola tanulói közül hat­vannak útlevelet kellett ki­váltani, ugyanis ők Cseh­szlovákiába indulnak. Aztán ötvenen Piliscsabára készül­nek, ahol a gyalogos ván­dortáborban még a kisdobo­sok is részt vesznek. Velen­cére 30 pajtás utazik két hétre, az Őrségbe, gyalogos vándortáborozásra 30 diák készülődik, ötven kisdobos pedig Bükkszentkereszten ta­nulja meg a sátortáborozás nehézségeit és szépségeit. De az egyik osztály Körös-vizi túrára indul kerékpárral, az­tán két osztály Bélapátfel- vára. Ebben az iskolában — igen bölcsen — az osztályki­rándulásokat toldják meg néhány nappal és töltik el nyári táborozással az egy­másra és az ország megis­merésére szánt időt. A 3-as Számú Iskola paj­tásai idén Gödre készülnek, mintegy hetvenen, több mint húszán pedig szaktáborba mennek. A 2-es iskola úttö­rőcsapata Szobra készülődik 45 úttörővel, a kisdobosok pedig ugyanennyien Bala­tonszárszóra. A táborozási kedvvel tehát nincs baj. Bár meg kell em­líteni azt is, hogy némelyik túra igen borsos áron kelt el, a szülők szomorúságára. S igen nehéz volt megérteni, hogy ugyanaz a túra, tábor az egyik iskolában miért ke­rül olykor több száz forinttal is kevesebbe, mint a másik­ban. Gondolom ennek ma­gyarázata lehet az önállóság mértéke is. Mert a teljes el­látást, kényelmet meg kell fizetni. Holott a romantikus, erőfeszítést, önállóságot igénylő táborozási formát kellene előnyben részesíteni, hiszen az nyújt többet, em­lékezetesebbet. S még vala­mit! A nyári túrákra, tábo­rozásokra vállalkozó pedagó­gusokat jobban meg kellene becsülni. Hiszen minden is­kolában jórészt ugyanazok vállalkoznak rá évről évre. Mert ehhez is külön érzék, kedv, hozzáértés kell. Már­pedig a mást, a valamiben jót, kiválót illik megbecsül­ni. Ehhez a megfelelő forma megkeresése már nem a mi dolgunk. Mindössze annyit tehetünk, hogy ennek a sok ezer pajtásnak, néhány száz pedagógusnak jó tábo­rozást, maradandó élménye­ket kívánunk. (bse) Fotó: Fazekas László Varga Dezső: Képek a ködből (KULICH GYULA EMLÉKÉRE, AKI 1945- BEN, A BÉKE HAJNA­LÁN, CSONTTÁ SOVA- NYODVA HALT MEG EGY FASISZTA KON- CENTRACIÚS TÁBOR­BAN.) o Benkó beszélte rá az ak­kor éppen ülő hosszú,- vé­kony váci fiút (akiről aztán kiderült: 1940. óta a szege­di börtön foglya volt, onnan vitték Vácra), hogy próbál­jon szót váltani Újvárnál a wermachtosokkal. A német katonai szerelvény már vagy tíz perce vesztegelt vagon­jaink mellett. A mindig csöndes fiú nehézkesen pi­piskédéit fel a rácsos ab­lakhoz. Kulich Gyulának hívták. Négy nyelven be­szélt: németül, franciául, szlovákul és persze magya­rul. Állítólag valami nagy ember volt a mozgalomban, de erről soha nem beszélt. Ha mellé telepedtünk, nem volt kérdés, amire csönde­sen egy-két mondatban ne tudott volna válaszolni. Szó­ba elegyedett a németekkel. Eredmény: marhavagonunk vasrácsai közé több részre hasított fekete, korpás ke­nyeret gyömöszöltek. Fag­gattuk a nyurgát: mit mon­dott a német? Franciaor­szágból jöttek és a keleti frontra mennek. Maguk sem tudják, hová. „Talán a ti hazátokba — mondták —, mert már ott is bent van­nak az oroszok.” Értitek? Elérték hazánkat, mi meg itt... Azt mondta még, hogy a franciák szerint a szegény emberek bőrére megyen ez a háború. Ki merte monda­ni! Pedig közöltem vele, hogy kik vagyunk... Valami bajor paraszt gyereke, szü­lei várják otthon... Mint minket is... és mi hazaju­tunk majd! Legyen hozzá erőtök, spóroljatok vele — tette hozzá a nyurga —, az­zal fáradtan, kimerültén ült le újra. De szavai, a némettel va­ló beszélgetése új reménye­ket ébresztett bennünk. Nem az egész Németország rot­hadt! Talán becsületes em­berekkel találkozunk mi is... Benkó büszkén nézett szét közöttünk, mintha azt mond­ta volna: na, ugye, satnyák! Jó, hogy rábeszéltem Le- xit... Mert ő eleven lexi­konnak hívta a nyurgát, aki egy ízben még arról is be­szélt, hogy Békéscsabán élt sokáig... — A büdös életbe, fiúk. Furcsa, hogy mégis ő dőlt ki először közülünk... A most is vékonydongájú Fábián Vili ránézett Kelen- re, aki azt mondta: — Igen... talán megérezte végzetét, ezért akart szökni is -mindenáron. Pedig, em­lékeztek. .. ? Előbb engem próbáltak kiselejtezni... — Én emlékszem. .. Az Appellplatzon ... Mellet­tem. .. Ott nyomták arcodra a halál pecsétjét. Azt hit­tük, nem bírod ki... Kelenre néztünk. Hogyan is volt? A folyón valami régi gőzös két tehervontatót húzott ma­ga után. Fedélzetükön sen­ki nem látszott. A szél né­mán lobogtatott egy zászlót az élhajón. Az előbb még, a ködből kibukó sugarakat szóró Napot újra szürke foszlányok takarták el, és ahogyan távolodtak a szál­fákat cipelő vontatók, úgy borult árnyékba az iménti kép, vált az Appellplatz ko­pott betonjává a szürke víz, és horogkeresztessé a ho­mályba vesző lobogó. Harsány vezényszavak za­varták ki minden hajnalban a barakkok elé, majd a fel­vonulási térre a hírhedt ba­rakkváros heftilingjeit. Hiá­ba ürültek ki a priccsek, Dachau állandóan feltöltő­dött újabb és újabb szállít­mányokkal, s csak ebből a lágerből több mint 300 ezer foglyot pusztítottak el. — Achtung! Achtung! Schweine Hunde! — zápo­roztak az ütlegek. Az egy masszává gyúródott foglyok a kontinens szinte mind­egyik nációját képviselték. A politikaiakat csak a rab­ruhára, csíkos zebraunifor­misra varrt vörös három­szög különböztette meg a zsidóktól, köztörvényes bi­rodalmi raboktól, szabotő- röktől és buzeránsoktól. Órá­kig kellett várni, míg az SS parancsnoki épületéből ér­kező ügyeletes tisztnek je­lentették a kápók, pontosab­ban a lágerelteszterek, fogyó létszámainkat. A kimerítő várakoztatások közben skizofrén feljajdulá- sok bontották meg a rendet. Ilyenkor a kápók a jajgatók- hoz rohantak, rúgták, ütöt­ték őket. A golgota kínjai adtak alkalmat arra, hogy percekre állandósuljon a moraj, és gazdát cseréljenek a cigaretták, kapcák, ron­gyok, lopott sapkák, kana­lak, egyéb kincset érő hol­mik. E babiloni zsibvásárban élte ki lefojtott életét a ba­rakk az Appelen is, ahol pe­dig a légynek sem szabadott zümmögnie. Mindig csak néhány percre, mígnem egyesült, drasztikus erővel rendet nem teremtettek a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents