Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-31 / 127. szám
1986. május 31., szombat — Milyen? . Nemigen gondolkozom rajta — felel hirtelen Csapó Zoltán, az illetékhivatal volt revizora. — Gyorsan pergett az életem a forgalmi adó és egyéb ellenőrzése közben, sok vidékjárással. Az átmenet a mozgalmasság és nyugalmi lét között az volt, hogy a vad- dászszövetségnél vállaltam egy kis munkát. — Mióta nyugdíjas? — Tizengyedik éve, és elég régen nem foglalkozom külön munkával, csak ott* hon a napi teendőket végzem a feleségemmel együtt, megosztva. így tudok kedvenc időtöltésemnek hódolni. — Nem is kell mondania, hogy mi az, hisz bármikor belépek a könyvtárba, mindig ott találom. De nemcsak én, mások is, máskor is. Mindennap ott van? — Azt azért nem, de sűrűn és rendszeresen járok. Olvasom az újságokat, folyóiratokat, hiszen mindent nem győzünk járatni. Tájékozódom a mindenkori kül- és belpolitikai, gazdasági és kulturális helyzetről. És viszek haza könyveket. Főleg a történelem és az irodalmi életrajzok érdekelnek. — A helytörténet is? — Hogyne, hisz lelkes békési patrióta vagyok. Ott születtem, ott végeztem a gimnáziumot, bár aztán másutt éltem, örök békési maradok. Ezért is kedvencem a Népújságban a Szülőföldünk, mert Békés és a megye többi településének múltjával, jelenével sokat és érdekes cikkekben foglalkoznak. — Anyagi gondjaik nincsenek? — Beosztással: megvagyunk. * * * A következő hívással a Körösztös házaspárt keresem. Öt-hat éve már. hogy a Jókai Színházból nyugdíjba mentek. Negyed századot töltöttek itt, s nincs aki a városban és a megyében ne ismerné őket. A kagylót a# feleség, Barcza Éva veszi föl. — Ritkán látom, színpadon meg egyáltalán nem. Milyen szerepet „játszik” most a primadonna? — A nagymamáét. Lelkesen, fáradhatatlanul a két unoka mellett. S ez ki is tölti az életem. A nagyobbik most végzi az első osztályt, a kicsi meg még pici. Legalább úgy lekötnek, mint előtte a színház. — Akkor ez az oka annak, hogy nem lép fel? — Főleg. S mint vérbeli színész, erre a szerepre is készültem. — De — gondolom —, bele is lehetett fáradni a több évtizedes színpadi jelenlétbe. S hozzá még az operett nem is olyan könnyű műfaj. Vagy igen? — A színész igénybevételét illetően, egyáltalán nem. Játszani, énekelni, táncolni, fizikailag is kimerítő, bármennyire szereti az ember a szakmát. S ha ideje sincs a fáradtságra gondolni, akkor is. — Pontosan mikor jöttek Békéscsabára? — Régen, 1957-ben szerződtünk ide, s én a Cigánybáróval kezdtem. Remek előadás volt, mint annyi más — a Pompadour, a Diadalmas asszony stb. — utána. Mindet hogy is sorolhatnám föl; akár a jót, akár a rosszat, mert olyan darabok is voltak, és azokban is játszani kellett. A színész élete ilyen. A nyugdíjasé meg, hogy boldog az unokáival. * * * — Tessék egy kicsit várni, befejezem a borotválást — szól vissza élénk, fiatalos hangon Újkígyósról Balogh Lajos nyugdíjas szövetkezeti fodrász. Majd pár perc, és mondja, hogy hetedik éve tette le a borotvát és az ollót. — De csak hivatalosan, hisz most is dolgozik ... — Nem lehet ezt kérem abbahagyni, csak kevesebbet dolgozunk a feleségemmel, mint addig. Aztán van aprójószág a háznál, meg disznót is hizlalunk, s úgy telik az idő, hogy észre se vesszük. — Ennyire kell a munka és a pénz? — Mindkettőre szükség van. de a munkára még jobban. Mit csinálnánk anélkül? ölbe tett kézzel várni a halált? Az mindennél rosszabb. A munka: az élet. — És érdekes is, mivel egy fodrász mindent hall, mindent tud, ami a faluban történik. Ugye, így van? — Pontosan. Itt minden szóba kerül, mindent elmondanak az emberek, de épp ezért vigyázni is kell — méghozzá nagyon! —, hogy tőlünk a szó ne menjen tovább. Soha. Különben baj lenne. — De azért valami jó sztorit csak elmesél? — Szívesen. Egyszer, régebben beállított egy férfi, s olyan részeg volt, hogy kértem, le se üljön, mert rosz- szul lesz. Ö csak ragaszkodott a borotváláshoz, s persze, hogy úgy lett, ahogy gondoltam. Az illatok, a merev tartás még jobban kikészítette, egyszer csak felugrott, s kiszaladt. Szalvétával a nyakában, szappanhabos arccal. Azóta se jött visz- sza... * * * — Nem baj, hogy özvegyi nyugdíjas vagyok? — kérdi még a beszélgetés előtt a dobozi Gergely Gusztáváé, akinek a férje egy életen át a helyi posta kézbesítője volt. — Két éve hagyott itt minket, azóta a lányomék- nál vagyok. Nem is tudom, mit csinálnék egyedül — folytatja —, magányosan. Szörnyű lenne. így viszont alig érek rá gondolkozni, hisz nem kis dolog egy négygyermekes családban nagymamának lenni. A legnagyobb unokám tízéves, a legkisebb négyhónapos. — Ha bírja egészséggel. Az előbb orvosnál volt. '— Elmúltam hetvenéves, s ilyenkor már akad baj. A múltkor elestem és egyébként is a lábaim fájnak. Többször átmegyek Gyulára, az a víz használ egy kicsit. A lányomék meg vigyáznak rám, hogy meg ne erőltessem magam, ne vigyem túlzásba a munkát. Főzni azért most is szeretek, még mosogatni is, s utána jólesik olvasgatni, kézimunkázni. Szóval, jól érzem magam. — Egyedül meg tudna élni az özvegyi nyugdíjából? — Aligha, vagy csak nagyon nehezen, akkora a drágaság.. Csak Csabára. Gyulára mibe kerül a busz?! Hát még a megélhetés. így azonban nincsenek gondjaim. De ennél is sokkal többet jelent, hogy családban élek, gyerekekkel körülvéve, sok örömmel. Ez ad értelmet az életemnek. * * * — Hogy érzi magát egy friss nyugdíjas? — kérdem Vantara Jánost, a békéscsabai tanács volt elnökhelyettesét. — Jól, mert tele vagyok társadalmi és egyéb munkával. Bár ez azért más, mint amit 43 ' évig csináltam, múlt év októberéig. — Azon roppant kevesek közé tartozik, akik a köz- igazgatásban kezdték a munkát, és ott is maradtak végig. Méghozzá egy helyen. — Igen, és erre büszke is vagyok, meg sok hasznát vettefn mindig. Végigjártam a fokokat az írnoktól a díjnokig, a segédtiszttől a főtisztig, majd az osztályvezetés, vb-titkárság következett, s aztán lettem elnök- helyettes. Nem is könnyű a közigazgatás, bár volt idő, amikor nem sok becsülete volt. Én mindig nagyon szerettem. — Épp ezért, nem volt nehéz abbahagyni? — Ügy jött ki a lépés, hogy egybeesett a gyerekek építkezésével, ahol kellett a munkáskéz. Kertünk is van, ott is sokat dolgozom. — Akkor nincs semmi nosztalgia? — Van, hogyne lenne! De jó, hogy tanácstag vagyok most is Jaminában, és a számomra oly kedves és fontos sportot is viszem tovább. — A sportcsarnok építésére érti? — Igen, én foglalkozom vele eztán is. — Hogy halad az építkezés? — Most a beszélgetésünk időpontjában a lelátókat betonozzák. Az új átadási határidő jövő április 30-a lett, mert csúsznak a külföldi szállítások. — Igaz, hogy nemcsak a sportnak ad majd otthont a csarnok? — Igaz, és ez így jó. Ma már egy ekkora létesítmény nem lehet egycélú, akkor nem is élhetne meg. Itt is, mint a pestiben, lesznek koncertek, előadások, és minden olyan, ami sok embert érdekel, szórakoztat. Főleg a fiatalokat. Reméljük is, hogy sok örömük lesz benne. Vass Márta Fotó: Gál Edit ünnepi könyriiét, 1986 Bíróságon a pisztolyos igazgató ügye Sarusi Mihály új regénye Radojica Tomasevic, a zrenjanini színház igazgatója decemberben pisztollyal kergette szét a vendégeket a klubból — Hányadik könyved ez a mostani könyvhétre megjelent Magyar Krisztus? — A negyedik. Az első volt 1981-ben a Magvetőnél A csabai Szajnán. A második 1983-ban a megyei könyvtár kiadásában a Pázsit, ez három elbeszélést adott közre, a harmadik 1985-ben a Magvetőnél a Kaporszakállú nádvágó, és most, a Szépirodalminál a Magyar Krisztus. Miért Magyar Krisztus? — A tiszántúli dohányker- tészfalvak közel kétszáz éves múltja elevenedik meg a könyvben, a regényembeli Nagyfaluban. Ezek a zsellérek a múlt század elején telepedtek le valahol az aradi síkon és megpróbáltak élni. Hét nemzedéken át követem az életüket, a szerelmet, a munkát, háborúkat, pestist, forradalmakat és ellenforradalmakat. Mindig úgy, ahogyan ők láthatták, érezhették. Ügy tűnik, ez a kisparaszti világ nem nagyon akart (tudott) találkozni a nagy történelemmel. Nem ők alakították ugyanis, és nem is olyannak látták, ahogy a tankönyvekben leírva áll. Egyszerűbben és emberibben élték meg fordulóit, nemzedékenként keresztre feszítve. Ezért a „Magyar Krisztus”. Mikor írtad? — Tíz évig tartott az anyaggyűjtés. Veszprémben kezdtem, végigjártam több levéltárat, könyvtárat, és közvetlenül is gyűjtöttem a népi emlékeket Temesvár —Szeged—Várad térségében. A gyűjtést 1983-ban fejeztem be és utána két hónap alatt megírtam az ötszáz oldalt. Az ünnepi könyvhéten milyen program vár? — A Kaposvári Megyei Könyvtár hívott meg június 2—3-ig. Ahogy jelezték: öt alkalommal találkozom olvasókkal üzemekben, könyvtárakban. Egyik napon pedig a Magyar Krisztust dedikálom a kaposvári könyvesboltban. Mivel foglalkozol mostanában? — Elkészült egy újabb könyvem, a Szépirodalmi Kiadó jövő évi tervében szerepel, most megy nyomdába. A címe: Fönn a Jeruzsálemhegyen. Egy fiatal munkásfiú mai karrierje a Dunántúlon. A regény megírására SZOT ösztöndíjat kaptam. Írok egy újabb elbeszéléskötetet, mondhatnám úgy is, hogy dokumentalista novellákat arról, ahogyan az öregek elmesélik a két világháborút, a fogságot, mindazt, amit átéltek. Ez a könyv számomra most az év fel- adata. (s_n) Az újvidéki Magyar Szóban olvastuk: * Kellemetlen incidenssel végződött december derekán Zrenjaninban egy színházi előadás. Egy sikeres fellépés után a színház klubjából Radojica Tomasevié igazgató pisztollyal kergette szét a vidéki és a helybeli vendégeket. Azokban a napokban sokat foglalkoztak a lapok az esettel, többek között a Magyar Szó is. Az igazgatónak korábban is volt már néhány olyan esete, amely erősen felbolygatta a kedélyeket, hiszen éppen a sajtószervekkel is sokáig hadakozott évekkel ezelőtt. A korábbi esetek azonban legfeljebb polgári peres ügyek voltak, ez a legutóbbi azonban nem maradt ennyiben: a községi ügyészség a pisztoAz Orosházi Táncsics Mihály Gimnázium és jogelődje, az Orosházi Evangélikus Gimnázium öregdiákjainak baráti köre a közelmúltban tehetségtámogató adományt létesített. Az adomány célja: az Orosházi Táncsics Mihály Gimnázium mindenkori tanulói közül támogatni, felkarolni a tehetségeseket azzal a gondolattal, hogy a gimnáziumból elkerülő tanulók további tanulmányait, fejlődését segítse, közelebb hozza őket az öregdiákok baráti köréhez; kifejezésre juttatni azt, hogy a ma jutalma- zottja a holnap adományozója lesz; hogy egyetlen orosházi diák se felejtse el, honnan jött, lyos esetről kapott feljelentés után bűnvádi vizsgálat megindítását követelte. A községi bíróság ezt márciusig le is folytatta, és az ügyészség még márciusban átadta a bíróságnak a vádiratot, amelyben a közbiztonság ellen elkövetett cselekménnyel vádolta a színház magáról megfeledkezett igazgatóját. A vád alapján a zrenjanini községi bíróság büntetőtanácsa a jövő héten, szerdán reggel nyolc órakor kezdi tárgyalni az ügyet; Zarko Ma- casevié bíró a Drágán Djórd- jevié ügyészhelyettes által beterjesztett vád alapján beidéz 12 tanút és egy orvosszakértőt. Az orvosszakértőre azért lesz szükség, hogy véleményt mondjon a vádlott pszichikumáról, és ennek alapján a bíróság majd megmit kapott az alma matertől. A baráti kör tagjainak véleménye alapján az adomány meghatározott pénzösszegből és emlékplakettből áll. Az összeg évente 100 forint, melyet a gimnázium volt diákjai és tanárai fizetnek be az OTP orosházi fiókjában kezelt számlára. Túlfizetéseket is örömmel nyugtáznak. Az alapelvek szerint tehetségtámogató adományban részesülhet minden olyan tanuló, aki iskolai munkájával tehetségének, képességeinek tanúbizonyságát adta, akkor is, ha más díjban részesült már. Fontos, hogy a tanuló a tanulmányi munka mellett az iskolai közállapítja bűnvádi felelősségének fokát. A vád természetesen nem foglalkozik azokkal a mellékkörülményekkel, amelyek nem tartoznak szorosan a cselekményhez. A saját, még decemberben lefolytatott adatgyűjtésünk azonban arra utal, hogy az igazgató ezúttal is, mint már sok esetben korábban, ' bizonyos nőügyeit szerette volna tisztázni a vendégek megfélemlítésével. Egyes szemtanúk ugyanis akkor azt állították, hogy az egyik színésznő nem volt hajlandó fogadni az igazgató gyöngéd közeledését, hanem a vendégrendezővel társalgóit, és ez váltotta ki az igazgató dühét. Ezt ő maga úgy fogalmazta meg, hogy a közerkölcs megvédése érdekében volt kénytelen a szokatlan módon közbelépni. művelődés, a kultúra, a művészet valamely ágában, vagy a sportban is kiemelkedően tevékenykedett. Az adományra jogosultak kiválasztásában, a döntés előkészítésében a mindenkori igazgató, helyettesei, a KISZ tanácsadó tanár és az iskola titkára vesz részt, javaslatukat a tantestület elé terjesztik. A tantestület véleményt alkot, és a bizottság által elvetett tanulókat, illetve másokat is szavazásra terjeszthet elő. A baráti kör 300 tagjából eddig mintegy százan vállalták az évi adomány befizetését. Tehetségtámogató adományok öregdiákoktól MOZI Vad banda Sam Peckinpah-t úgy tartják számon, mint az egyik legavatottabb westernren- dezőt. Vad bandája a műfaj számos erényét és (meg kell mondani ezt is) számos hibáját hordozza. Ha a korrajzot kérjük számon, Peckinpah jelesre vizsgázik. Ha a különböző karakterek kemény, félreérthetetlen megrajzolását, ugyancsak jeles a bizonyítvány. Ha azt keressük, vajon van-e valamiféle közlendője (a kaland és erőszak zuhataga mellett) a mostani mozinézőnek, nos, akkor még azt is megkockáztatjuk, hogy Peckinpah azt üzeni: az az ember, aki képtelen az alkalmazkodásra, egyedül marad ezen a világon. Mint ahogyan egyedül marad az alkalmazkodásra képtelen Vad banda, a valahogyan mégiscsak nagy formátumú Pike (William Holden pompás alakításában), és egyedül marad (lehet, hogy éppen a halálban) minden rendű és rangú követője. akik törvényen kívül helyezve magukat az életen is kívülre kerülnek. Ahogy nézzük a filmet, már az első képsorok után kiderül: a rendező legalább annyira figyel a kalandos történetre, mint amennyire (valami különös megszállottság folytán) az erőszak, a vér, a haldoklás, az öldöklés, a tömegpusztítás eufóri- ás fel- és bemutatására, hallatlanul precíz operatőri (Lucien Ballard) közreműködéssel. Hogy aztán mindezt azért teszi-e, hogy így keltsen ellenérzést, utálatot minden hasonló erőszak, vérontás és öldöklés ellen, már más kérdés. Hogy ilyen célt nem ér, az viszont kétségtelen, hiszen az egyértelmű viszolygás és gyomorgörcs nem biztos, hogy elindít a nézőben egy olyan logikai sort, hogy az undor perceiben aktív békevágyát is megfogalmazza. Mindenesetre a film első negyedében több lőszert használnak el, mint (mondjuk) az első világháború egy közepesnek számító ütközetében, és van alkalmunk (profi módon kitűnő színészi játékban) tanulmányozni a golyó általi halál legkülönbözőbb fázisait, nemegyszer lassított kivitelben, hogy annál inkább nagyobb legyen a hatás. Bizonyára észrevette az olvasó, hogy mennyi vér folyik ebben a jegyzetben is: nos, nem véletlen. Habár a filmben sokkal több folyik, és elönti a kezdetben érdekfeszítően induló cselekményt is, hogy az a bizonyos Vad banda hogyan rekesztődik ki az életből? Még kíváncsian várjuk, mi lesz Pikével, és az egykori barát, most ellenség Thorntonnal; hogyan ússza meg számtalan életveszélyes percét Freddy, az öreg kalauz és ügyeletes bölcs; milyen az élet az inkább bandita-, mint katonatábornok Mapache táborában; de aztán nem marad más, csak az erőszak, a sza- dizmus tökéletesen precíz fényképezése, úgyhogy a végén már azt sem tudja szegény néző: kit miért gyilkolnak halomra, egy olyan or- giás haláltáncban, melynek koreográfiájánál csak a végrehajtó kaszkadőrök a jobbak. Lehet, hogy manapság már nem is készítenek ilyen filmeket, ezt a stílust már túlhaladta a western is. Miért állítom? Mert a Vad banda 1969-ben készült. Özönvíz előtt, ha úgy tetszik. .. (sass e.)