Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-24 / 121. szám
IN jtlUtfiltf 0 szülőfalu mindig felejthetetlen Emlékek nyomában A Kossuth rádió egyik vasárnap délelőtti magazinműsorában szíven ütött egy neves magyar író véleménye. Történelemoktatásunk hiányosságairól szólt, s arról, hogy ennek következtében társadalmunk történelmi tudata mennyire hézagos. Felnövekvő generációk hosszú évtizedek óta nem tudnak; az átélő, túlélő nemzedékek pedig nem beszélnek sok mindenről, ami napjainkban már történelem. Nehéz lett volna nem leírnom mindazt, ami eszembe jutott akkor . .. Az én kedves szülőfalum a Békés megyei Elek. Amikor neve a rádióban, televízióban elhangzik, vagy olvasok róla, hevesebben dobog a szívem. Feltörnek a gyermekkori emlékek, amelyekre nagyon jó. de olykor legalább olyan fájó érzés visz- szagondolni. Elek ... Hallatára megjelenik előttem a faluszéli kis ház gyermekkori vidám játszótársaimmal együtt, akikkel önfeledten kergettük a rongylabdát, teniszlabdát, az ottlakai műút mentén álló „cédulaház” tisztásán. Nem kívánkoztunk el innen, mert szerettük, szerettem szülőfalumat; a házat, az udvart, a kertet, ahol nevelkedtem, ahol a német szavakkal, egy időben azok magyar jelentését is megtanultam. Ügy gondoltam akkor, hogy falumat nem hagyom el soha. őseim anyai ágról az 1740- es évekig vezethetők visz- sza, apai ágról pedig úgy tudom, ükapám is Eleken született. Jómagam is őseim földjén, szülőfalumban akartam élni, dolgozni: az emberekért, a szülőfalumért, hazámért. A sors, a történelem azonban közbeszólt... Az események sora jól ismert; ez a magyar nép egyik legszomorúbbnak emlegetett időszaka, amely fokozottabban sújtotta nap, mint nap azokat a magyar érzelmű, de német ajkú állampolgárokat is, akik hazájukhoz, a magyar néphez, a szülőföldhöz hűek maradtak. Akik a szó legnemesebb értelmében vallották, hogy „Itt élned, halnod kell!” ... A magyarországi „népi németek” szövetsége, a Volksbund, a német nemzetiségi községekben, így Eleken is, főleg az 1940-es évek elejétől rövid idő alatt egyre nagyobb tért hódított. A tagság száma napról napra emelkedett. Vezetőik nagyhangú, gőgös, agresszív emberek voltak; a hatóságok pedig nemigen tehettek a mind gyakrabban előfprduló atrocitások, provokációk ellen. 1939-ben megalakult a Volksibund ifjúsági szervezete is. Elsősorban azokat törekedtek megnyerni, akik a község fiataljai között népszerűek voltak. Mások között engem is megkerestek, azzal a távolabbi céllal, hogy megválasztanak ifjúsági titkárnak ... Bőkezűen ígérgettek: megcsillogtatva azt a lehetőséget is, hogy közgazdasági egyetemen vagy test- nevelési főiskolán tanulhatok majd tovább. Taníttatásom költségeit a Volksbund viseli... Nagyon szerettem volna továbbtanulni. Ennek ellenére megtagadtam a belépési nyilatkozat aláírását. Arra hivatkozva, hogy az iskolai rendtartás tiltja ezt. „Megnyugtattak”: majd ők intézkednek... Akkor beköltöztem Békéscsabára egy jó barátomhoz. Ez volt az első eset, amikor tanácsosnak tűnt elhagyni a szülőfalumat. 1941-ben leérettségiztem a Békéscsabai Felsőkereskedelmi Iskolában. Munkába is álltam a járási útbiztos- ságnál; örültem és boldog voltam, hogy szüleimmel, szülőfalumban maradhattam. Annak a tudatában is, hogy az év őszén tényleges katonai szolgálatra be fognak hívni. Ekkortájt ismételten megkerestek a Volksbund vezetői. Most már nem köt az iskolai rendtartás, lépjek be a szervezetükbe, és lássam el a szervező titkári teendőket. A következő tanévben megkezdhetem tanulmányaimat a közgazda- sági egyetemen, s addig sem kell a magyar hadseregben katonai szolgálatot teljesítenem, mert ők ezt is elintézik. Mindent visszautasítottam, ismét megtagadva a belépési nyilatkozat aláírását. Megfenyegettek: nem sokáig fogok munkahelyemen dolgozni, de biztosítanak arról is, hogy még fizikai munkát sem fogok találni... Nem tréfáltak. Augusztus 10-én főnököm szomorúan közölte, hogy felsőbb utasításira nem dolgozhatok tovább nála. Munka nélkül maradtam. Próbálkoztam elhelyezkedni, hiába. Már korábban is észrevettem, de különösen ezekben a napokban döbbentem rá, hogy azok a fiatalok, és idősebbek is. akik a Volksbund' tagjai, akikkel azelőtt szót értettem; akikkel órák hosszat el tudtam beszélgetni, alig akarnak szóba állni velem. Sőt, némelyek a köszönésemet sem fogadták. (Később tudtam meg, hogy a tagoknak tilos volt az egyesület által „megbélyegzett” egyénekkel — mint én is — szót váltaniuk.) Rettenetes érzés kitaszítottnak lenni !... Szüleim terhére siem akartam maradni, ezért ismét barátomhoz költöztem Csabára, ahol a városnál szellemi ínségmunkásként dolgoztam, korábbi fizetésem egyötödéért. Ez volt a második eset, hogy szülőfalumat el kellett hagynom. Akkor ősszel, 1941 októberében tényleges katonai szolgálatra vonultam be. Eltávozásra nem jártam haza, szabadságomat főleg jó barátaimnál és Békéscsabán töltöttem. Így keveset találkoztam az eleki Volksbund- tagokkal. Viszonylag békén is hagytak, 1943 júliusáig. A háborús események, mint ismeretes, a németek számára kedvezőtlenül alakultak. Szükségük volt minden hadviseléskorú férfira, SS-katonának. Eleken is széles körű toborzást indítottak. Mint hadapród-őrmester, éppen nyári szabadságomat töltöttem otthon, amikor hárman megjelentek az udvarunkban, és „in Namen des Führers” felszólítottak, hogy SS-ként lépjek be a német hadsereg kötelékébe. Ígéretekben most sem szűkölködtek. Földet, házat, rangot stb. ígértek, amit a „győztes háború” után fogok megkapni. Felszólításukat ismét visszautasítottam. Hangos vita,- szóváltás támadt közöttünk. Távozásra szólítottam fel őket. Nem tudom, mi lett volna azöszszetűzés vége, ha szolgálati fegyverem nincs ott a derékszíjamon ... Ettől, mikor kinyitottam a pisztolytáskát, megrettentek ugyan, de további átkokat szórtak rám. Hangsúlyozva, hogy a végső győzelem után térden állva fogok könyörögni az élete- mért* de hiába, mert a házunk előtti akácfán fogok az „igazi eszme” megtagadása miatt lógni ___ É desapám, fültanújaként mindennek, próbálta a kiélezett helyzetet csillapítani, mondván, hogy — „ezt meg kell beszélni!”... Szegény, ő sem gondolta, hogy napokon keresztül nem lesz egy nyugodt percünk sem. Három napon át, szinte félóránként — még éjszaka is — megkérdezték : meggondolta-e már?... S hiába jelentettük a hatóságoknál e tarthatatlan eljárást, orvoslást nem kaptunk. A zaklatások negyedik napján megszakítottam szabadságomat, s bevonultam alakulatomhoz. Az éj leple alatt — mellékutakon — a falut megkerülve, gyalog mentem Kétegyházára, ott szálltam vonatra. Édesapámnak meghagytam, ha keresnek, mondja, hogy katonai gépkocsi jött értem... A történteket jelentettem parancsnokomnak. Attól kezdve, ha néha hazamentem, mindig sötétben érkeztem, és a faluban nem mutatkoztam. Mély csönd lett körülöttünk. Akkor harmadszor kényszerültem elhagyni szülőfalumat. Az események tovább zajlottak. S a felködlő emlékektől nehéz szabadulni... Eszembe jut, amikor egy elmebeteg az egyik éjjel letépte a templomtéren levő árbocról a nemzeti színű zászlót, s csíkokra tépdesve a fák ágaira akasztotta. A hatóságok a kommunisták akciójának tulajdonították ezt az esetet, amiért többeket letartóztattak és megkínoztak. A Dél-Magyarország című napilap — aláírás nélkül — cikket írt az eseményről. Többek között úgy fogalmazva, hogy „Eleken ’Heil Hitler!’ az adjon isten!”... A magyar érzelmű eleki németeket nagyon bántotta az újságcikk tartalma, ezért Rei- bel Mihály esperes-plébános válaszolt az eleki lakosság nevében a névtelen cikkírónak. Az országzászlónál rendezett nagygyűlésen, ahol nagy tömeg gyűlt össze, többen fölszólaltak. Köztük Nie- dermayer (Nádor) József is, aki az eleki magyar érzelmű fiatalok nevében tett hitet a haza iránti erkölcsi kötelezettség mellett, és emlékezett meg az ártatlanul el- hurcoltakról. Ügy emlékszem, ezért a hitvallásáért és Volksbund-ellenes magatartásáért a szervezet részéről sok kellemetlensége volt. Schneider Ferenc barátomat és osztálytársamat is nehéz elfelejteni... Érettségi után úgyszintén megkeresték a Volksbund vezetői, ö belépett, és aktívan tevékenykedett az ifjúsági szervezetben, a Deutsche Jugendben. Neki is megígérték, hogy továbbtanulhat. Az 1942/43-as tanévben fel is vették a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika—fizika szakára. Egy fél évet hallgatott, amikor a háborús események okán felszólították, lépjen be az SS-be. Tanulmányait majd „a győztes háború után” folytathatja... 1943as nyári szabadságom alkalmával beszéltem vele utoljára. Dicsekedett, hogy a győzelem után milyen anyagi juttatásokban részesül. A háború végét nem érte meg. ő is, mint sokan mások, rövid frontszolgálat után életét vesztette... A frontról 1943-tól kezdődően egyre gyászosabb hírek érkeztek. A doni áttörést követően a posta mind gyakrabban hozott elesettekről és eltűntekről értesítést, köztük az SS-hez bevonultakról is. Hitlerék a népi németek szerveitől egyre több SS-ka- tonát követeltek. 1944. tavaszától a Volksbund már erőszakkal kényszerítette a fiatalokat német katonai szolgálatra. Sokan azonban nem voltak hajlandók eleget tenni a felszólításnak. Sokkolta őket az elesett falubeli SS-ek magas száma. Sokan kiléptek a Volksbundból, különösen 1944-ben, amikor a szovjet csapatok mind jobban megközelítették határainkat. A magyar érzelmű elekiek a Volksbund ellensúlyozására a Bonyhádról elindult „Hűséggel a hazához!” mozgalom tagjai sorába léptek. A mozgalom Eleken 1943. tavaszán tartotta meg alakuló gyűlését. A Volksbund természetesen nem nézte jó szemmel e szervezet rohamosan növekvő taglétszámát és erősödését. Mindent elkövetett, hogy a mozgalom munkáját, ha kell erőszakkal, sőt tettlegességgel is megakadályozza. Több inzultus is támadt, közülük Rei- bel Mihály esperes-plébános, országgyűlési képviselő esetét említem, aki a Hűségmozgalom egyik szervezője és vezetője volt. A Volksbun- dosok többször megfenyegették; sőt meg is támadták, a plébánia ablakait betörték. Niedermayer (Nádor) Ádám barátom mesélte el az alábbi esetet: A Hűségmozgalom keretében a magyar érzelmű fiatalok táncmulatsággal egybekötött gyűlést tartottak. A programbeszéd alatt egy csoport fiatal Volksbundos berontott a terembe, azzal a szándékkal hogy meghiúsítsák a rendezvényt. Rendreutasításuk süket fülekre talált. Tettlegességre került a sor. Nem tudom, mi lett volna a verekedés vége — mondotta — ha valaki el nem kezdi énekelni a Himnuszt. .. E váratlan fordulat megdöbbentette a vendégeket, s a dulakodás abbamaradt. Ügy látszik, még nem ölték ki belőlük teljesen a magyar haza iránti tiszteletet. A Himnusz alatt az egyik fiatal elszaladt az őrsre, másodszori eléneklése után pedig mégérkeztek a csendőrök. A Vőlksbund- ifjak kénytelenek voltak csatavesztetten elvonulni. Főképp ezek az események azok, amelyekre fájó szívvel emlékezem, ha szülőfalum neve szóba kerül. Gyerekkori álmomat nem tudtam megvalósítani; azt, hogy ott éljek, s érte dolgozzam, ahol születtem. De a megyében maradtam, itt élek, nem messze Elektől, és ez a tudat vigasztalást ad. Ezért is, ma is átérzem, és szívből vallom azt, amit egy tiszántúli paraszt bácsi, „Ősapám csillaga” című versének utolsó szakaszában, helyettem is megfogalmazott: „Én, aki magyar ég alatt születtem, Anyám érettem itt imádkozott, Én a földön, ha nem is hiszitek ezt, Híven, síromig magyar maradok...” Sipitzky András Mezőhegyes A település neve puszta személynévből keletkezett magyar névadással. Az alapjául szolgáló személynév valószínűleg német eredetű. Ismert a helységnév eredetének más magyarázata is. Karácsonyi János szerint Gerla neve a szláv grlo szóból (jelentése: folyamtorok vagy folyamágy) származik. Haán Lajos pedig a Békés vármegye hajdana című kötetében az alábbi magyarázatot adja: „Gerla e nevét az erdejében fészkelő sok gerliczétől kapta. Sehol e vidéken, annyi gerlicze és vadgalamb nem fészkel, mint itt.” Az írásos emlékekben először 1295-ben említett Gerla „Üdvözöllek messze bércekről / Szent helyek, / Hol a Galga lassú andalgással / Hempelyeg.” — Petőfi Sándor sorai csengnek fülünkben, amikor a Galga mentére gondolunk. Hazánkban a legtöbb helyen az utolsó pillanatban eszméltek: lebontották a régi házakat, nem maradt mutatóba sem. Itt, a Galga mentén még sikerült egész utcasorokat megmenteni, s a népi építészet legjellegzetesebbjeit falumúzeumokká avatták. így például Dányban a múlt század végén épült nádtetős, vert falú zsellérházban a paraszti életforma tárgyait gyűjtötték össze. Egyedülálló a házak ormára egykoron kitűzött keresztekből álló gyűjtemény. Galgamácsán megtekinthetjük Dudásné Valkó Juli hagyatékát. Itt egy jómódú parasztgazda házát rendeztek be tizenöt esztendővel ezelőtt. A berendezést a faluból hordták össze, ugyanis az utolsó pillanatban dőlt el a ház sorsa. Mire védetté nyilvánították, minden régi — kacatnak vélt — holmit kitakarítottak belőle. Szerencsére volt itt-ott még szövőszék, megmaradt a régi kemence is. Valamikor azt gondolták, hogy itt tanulhatja majd a jövő generációja az ősi mesterségek fortélyait. A nyitott múzeum elképzelés álom maradt csupán. Ikladon, ebben a német nemzetiségű községben, a tányérokat gyűjtötték. A múzeumba is jutott belőlük. A század eleji kisgazda és környéke már a legrégebbi időszakban is lakott vidék volt. Erre utalnak az ott talált régiségek és sírok. A virágkorát valószínűleg a XVI. században élő Gerla (az Ábrahámffyak kastélya mellé II. Péter ferencesrendi kolostort építtetett 1533-ban), a XVIII. században a nagy árvizek miatt lassan elnéptelenedett. A pusztát a XIX. században megpróbálták újratelepíteni, de az 1888. évi nagy árvíz végképp eldöntötte a sorsát. Gerla századunkban újratelepült. Lélekszáma 1984. január 1-én 1197 volt. portája az egykori életmódot is tükrözi. A tornácot gondozott szőlő futja be. Ugyanakkor a mostani berendezés — mind a portán, mind a házon belül — az egykori állapotoknak megfelelő. Akár egyéni utat választunk, akár csoporthoz csatlakozunk, utolsó állomásul választhatjuk Zsámbokot. S ha egy kis szerencsénk van, a táj házban megtekinthetjük a Lakodalmast. Valamikor a hagyomány- őrző együttesek előszeretettel mutatkoztak be szemléken, fesztiválokon lakodalmi jelenetekkel. Zsámbokon sajátos varázsa van a helyszíni bemutatónak. Igaz, itt is imitáció mindez, mégis eredetinek tűnik. A falumúzeum kertjében gyülekezik a vendégsereg és a hagyományőrző együttes. Közösen éneklik a dalokat, majd később közösen rophatják vacsora után a táncot is. El lehetne meditálni azon; vajon nem nagyon művi-e a vőfély köszöntője. A beállított jelenetek csupán utánzói az igazinak. Azon sem ártana elgondolkodni, miképpen lehetne felfrissíteni a jó néhány esztendeje sikeresnek ígérkezett kezdeményezést. Kiváltképpen most, amikor a kultúra, a népművészet bemutatása és az idegenforgalom közös találkozási pontjait kutatjuk. Mindenesetre ezek az adottságok léteznek: egy szép táj értékei, hagyományai a Galga mentén. Erdősi Katalin Enteriőr a zsámboki tájházban (MTi-fotó — KS) Képünkön az új iskola látható. Fotó: Szőke Margit Hazai tájakon Galga menti falumúzeumok Helységneveink nyomában Gerla
