Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-11 / 85. szám
1986. április 11., péntek NÉPÚJSÁG Költészet napja, 1986 Herceg Árpád: Fecseg a felszín MIVELHOGY MÁR SOKAT SZALADTUNK, AZT HITTÜK, HOGY SOKAT HALADTUNK, kibontottuk a fák haját lobogónak, lengjen, lengjen az áprilisi szélben, hirdesse csillagszivünk ezüstös ragyogását, hirdessék gerincünk egészséges ropogását a százados tölgyfatörzsek, szemünk múlhatatlan fényeit tükrözze vissza az esőtől csillogó levél. Düle- dező házak omló tűzfalának vetettük nyűhetetlen vállainkat, izmaink nekifeszültek a világminden ropogó palánkjának. galaktikák helyét jelöltük ki az egyetlen igaz törvény szerint, keringjenek, szágtildjanak, tántorogjanak boldogan saját végzetük felé. Akkor még nem tudtuk, hogy végzetük felé. NAGY VÁROSOKRÓL BESZÉLT A MESSZI VÁNDOR, hallgattam szép szavát, hallgattam százezer tavaszon, nyáron, őszön,' álomi útjairól töviről hegyire kifaggattam a garabonciás deákot, vérem vele lüktetett a mesebeli aggregátorok ütemére, szivattyúzta belém az ÖRÖK ÁRAMOT, hintázta- tott, le-föl! le-föl! le-föl! az angolpark ölelő óriáskerekében. Oly önfeledten kacagtam azidőtájt, hogy sírighű kedvesüknek engem választottak ki a földkerekség bimbózó lányai. Aztán MEGVALLATTAK, HOGY VÉRZETT A HÚSÚNK. Már sokszor kiadtuk volna egymás szerelmét, fedőnevét, csak fejünktől a vallatólámpákkal el! szivünktől a magánzárkákkal el! De nekünk csöndre állt be a szánk, a világ mérhetetlen kincséért sem árultunk volna el bármit is a ránk bízott titokból. Hallgattuk agyunk halálos dobolását a KOMOR ÉG ALATT, kivert fogaink kopogtak a cella kövén, végtelenségig leegyszerűsített morzejelük az óramű pontosságával továbbították fájdalmas üzenetünket. A VÁROS PEREMÉN, AHOL ÉLEK, a naprendszernek ezen a vidékén már keményebben koppan a szó is, nem játszik ábrándos jövőkkel a gondolat, csapott célgömbök emelkednek följebb lábszárközéptől köldökig, mellig, koponyáig, megmásíthatatlanul rákulcsolódott a kéz billentyűre, gombra, gépre, puskatusra. Reszkető ujjak nem babrálnak zavartan nyakkendőn, kézelőn, karácsony behavazott temetőiben ismerős fejfa felé ha botorkálok, árvaság már nem gyengíti Marathon mezején egykor kipróbált lábaimat, utcáról utcára nemes urak kegyéért nem kácsázok. ÖH, HÁT MIFÉLE ANYAG VAGYOK ÉN? ki tette velem, hogy naponta gúzsba kötve kelljen szőri tóba állnom? s meg- vakítattva énekeljek, mint hálóval befogott pacsirták? vasat ki veretett táncos bokámra? s hogy emiatt kovácsmesterséget tanulni voltam kénytelen, ki tette? s letört láncaimat vérebek elé ki veti szimatnak? s eleven húson nevel kutyákat nyomomat kutatni? s gáncsot vet orgonabokorból, kökényesből, galagonyából? s karját ki tárja, hogy felfogja esésemet, száguldásomat az őrült lokomotív acélcsápjai felé? AZ EMBER HOMOKOS, SZOMORÜ, VÍZES SÍKRA ÉR, kétségbeesve szemléli önnön görnyedő hátát a kapások tömegében, sártól, olajtól mocskos vászoningét a gépek tömbjei fölé hajolva, tar koponyáját konokul nekivetve a fényzu- hatagnak, tétován araszolgatva az ármányság sunyi kivégzőosztagának vérmezején, szikkadt tüdővel kapkodva tovasuhanó tiszta molekulák után, s bízva az eljövenő gyermekben, aki ö volt egykoron, és ö lesz majd egykoron, szikár tett, és elmoshatatlan akarat, erő a boldogabb jövő végtelen tengerében. Hát VILÁGOSÍTSD FÖL GYERMEKED! biztos lábbal álljon meg háborgó tengereken, izmos karral szálljon szembe a szennyes árral, büszkén szálljon magos egekbe vadmadár gyanánt, SZELLEM és SZERELEM korlátáit biztos kézzel söpörje le, s az őrült eszméket megzabolázza, kalodába zárja! ne kelljen agyat és szívet görcsbe rántó rettegéssel számlál- gatni a múló prceket. Én, ÍME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT. Hidd el, hogy nagyon szeretlek, ilyet nem mondanék akármi királynak, sem közönséges isteneknek. S lásd, míg FECSEG A FELSZÍN, én újra és újra fölkerekedem, s szelek szárnyára eresztett kalapommal sugaras utakat hasítok a kozmosz rengetegében. Ha üstököst láttok tovasuhanni sisteregve, azzaj én üzenek. NE ÜLJÖN LELKETEKRE SZENVEDÉS. NE CSÍPJE TESTETEKET FÉREG. Simonyi Imre: Hat könnycsepp a Reinhardtért A Reinhardt cukrászda A sarokasztal még a helyén áll s a habosfánk a barokkmívű tartón — s mint medvecukrok buboréka száll az oldott emlék — ki a szárnyas ajtón... Megkapaszkodni: az a szalmaszál! Gyermekkorom! — Az őszi szél sóhajtón a Templomtér szögletén sírdogál. (Vagy én rínék alattad, régi balkon?) Ez volt az ifjúság. — Aztán a pálya következett lapos kálváriádra, ó, kisvárosi, fullasztó közöny. S most itt ülök. — Minden a helyén áll még. A vén óra jár... minden perc ajándék — bár amit mutat — nem az én időm... (1944—1945.) Nyári divat harmincvalahányban Krémszínű rakottszoknya. — Akkor az volt a nyári divat. S a blúz legyen pettyes (vagy babos legyen) s ahogy illő: a szalmakalap halaványsárga ám búzavirágkék masnival (persze kissé libegőssel) s a cipő türkizzöld (fehér betéttel) s a zokni: féllábszáron felül érjen s a retikül — vállra akasztós pánttal. Igen ez volt a nyári divat akkor harmincvalahányban. S még az is divatban volt, hogy a gavallér jó órával a rendevú előtt már tűkön ült a Reinhardt teraszán. Bizton leszögezhető ezek után hogy azon a nyáron kifejezetten a szerelem volt a divatban Gyulán... Gesztenyefák alatt Ó, csak még egyszer az a régi Tábor: az a fészekaljnyi népség ott a tetősátor alatt — ottan a Reinhardt teraszán! (Ahogyan harminckilenc tavaszán...) Csak még egyszer a Fiúk meg a Lányok, a málnaszörpök meg a habosfánkok, s — hűvösen — mind a négy gesztenyefák! s a hevülten suttogott galantériák: a lenge bókok s mind a diszkrét kézcsók... / (Mert az mi szép volt: minden a miénk volt!) S ha „magasröptűn” lengettük a zászlót: — „Olvasta kegyed az új Németh Lászlót?” Oktondin néztek: — „Ki az?” — így a lányok..", s visszakérdeztek: — „És ön Gyula-Diákot?” Hát igy volt — így! — mégis gyönyörű volt: a Nagytemplom fölött megállt a félhold félúton, — miként a fenti diskurzus. Legyintettünk: — „Ezt tette lám a kurzus, a neobarokk s az Úriasszonyok Lapja ... Aztán „váltottunk... — és mindent egy lapra tettünk fel: — „Kisasszony! esetleg este hétkor fel tudna jönni a Népkertbe; a Színkör mögött, tudja, ahol a pad ...” Halk sikoly: — „Jaj, maga rémes alak! hogy képzeli?! hétre? az lehetetlen! sőt mi több: egyáltalán lehetetlen! ... legfeljebb nyolcra ... amikor már setét van..." — S illendőn lesütötte szemét. Búcsúzás a búcsú tulajdonképpen már nem is fájt hiszen tudtam hogy semmi sem veszett el a fájdalom lekésett a vonatról és csupán a búcsúzás utazott el. Utazás A vonatindulás előtt valamit suttogott. A vonatindulás után valamit kiáltottam. Aztán egy levél érkezett hogy végigbőgte az utat. S ekkor bólintottam: no lám szép utazásod volt szívem. Leány a Színkörből És utolszor a Reinhardt teraszán. — A habos fánkot lassan arrébb tolta. Ó, hogy szerette! — S most meg sem kóstolta. Utoljára — a Reinhardt teraszán. Igen, ő — a Színkörből az a lány. Csak njézett rám ... és már majdnem kimondta... Aztán vállat vont. Mosolygott. Minek mondja? „Úgyis tudom”: én vagyok neki — én. S nekem ő: a Színkörből Az A Lány. Filadelfi Mihály: Három szilánk fekete■ vízben hattyúk fehérlenek hol a Dunába örvénylik Morava fegyverek közt szépek védtelenek fegyverek között védtelenül kötődve mégis egy őrbódéhoz mint a nő ki szívedre szelídül most észlelem csak kezd kibontakozni fölöttem a tavasz s én úgy járok — félig tébolyulton- igenlő fái alatt mintha már nem is lenne más csak a rühellett jónási intelem s egy pillanatra tán el is hiszem az Apokalipszis csak ostoba vének hisztériája s az élet mindig fiatal marad tudod Jézus! ott fönt az Olajfák-hegyén majdhogynem mindenben igazad volt persze te suttyomban tudhattad is talán hogy majd utána Krisztus leszel de itt és ma mit tennél szegény?! Szúdy Géza: Önáltató Leírod a szót, és az szárnyait nyitogatja, nekifut csapkodva, mint a startoló vízimadár, és talán fel is emelkedik, hogy magad is vele szállj, minél magasabbra, átlényegültén már, ahogy a gondolat. De kell-e még a szó valakinek? Tisztul-e a nyomában körös-körül a mocsár? A békák hangzavara csöndesül-e, szelídül-e a szúnyog, s illat lebeg-e utána a fortyogó iszap felett? A hit azért mégiscsak hinni fog, s a remény remélni tovább. Azért mégiscsak felszárnyal a szó s körözve véle a gondolat, ha el is cseng, mint az emlék a széthasadozó gondwanai tájban. Sass Ervin: Aranyesővessző vázaóceánban aranyesővesszők tavaszi tőmondatok kérdőjelek hogy meddig és miért hogy azok a kéklángú dárdák vérvirágsó- hajtások a barna televényben hogy kivirágzott halott fegyverek az értünk ütközetek idejétmúlt csodafegyverei erdőkből érkezett titkos mesék a vázaóceánok aranyesővesszőiről és a feltámadás tőmondatairól melyek mögött nincsenek kérdőjelek hogy meddig és miért hogy azok a kéklángú dárdák Verasztó Antal: Falak árnyékában Mint péklapáton a kenyér úgy állok a lépcső tetején míg szusszanok utána tovább kapaszkodom a gázszagú lépcsőházban egyre följebb a négyemeletnyi csúcs irányába a szembejövőkkel falhoz-korláthoz lapulva kerüljük egymást s (ha a homály ellenére) valaki mégis gyerekkori barátot ismer fel bennem meg nem oldott gondjainkat félretéve szavakat fényesítünk egymás örömére ezeket aztán lelkünk kívánsága szerint melengetjük kicsit — az önmaguktól fényeskedőket meg eltesszük későbbre egyszerű szükséglet ez olyan mint mikor a szilvákkal együtt befőttesüvegbe rakjuk a nyarat Tomka Mihály: Temető-nádas Szegénylegények árvaháza, hullámzó penge-erdő, zörgő csontú halálos tenger, nádas, suhogva lengő. Koponyacsont. Apám-arcú legény rohadt a sárba — mivé virágzott bánatod édesanyánk, te árva? Tavaszba hirdetett fiú: arcom havaktól lázas, befelé hull a könnyem — felgyújtlak temető-nádas.
